6.rész

Már hétkor teljesen kész vagyok, s elraktam mindent, ami a három nap alatt kellhet –amibe néhány tea filter is beletartózik, ugye-, így most tönkrement telefonommal a kezembe gondolkozom, mi tévő legyek. Egyáltalán nem szándékozom újat venni, de szervizeztetni se szeretném, ugyanis nem éri meg. Abban a reményben bízom, hogy majd csak kitalálok valamit. Visszahuppanok ágyamra, telefonomat kiejtve a kezemből. Azt hiszem, most már ennek a készüléknek nincs jó sorsa az én kezeimben. Csak kacagok magamon, majd még pár percre lehunyom szemeimet. Nem szándékozom aludni, inkább csak eljátszadozom a gondolattal, hogy mit fogunk csinálni JaeJinnel a következő pár napban. Na, hogy meg mi lesz a szülinapjával. Elvileg akkor is vele vagyok, viszont van egy olyan sejtésem, hogy ez nem így lesz. Csak a csengő szavára állok újból fel, s mikor az ajtó mellett elhelyezett kaputelefonban meghallom JaeJin hangját, kabátom felvéve, és táskám felkapva indulok lefelé. Most az egyik kiírásra se nézek rá, kivéve azok, ami beleesnek a periférikuslátásomba. Mikor kiérek, JaeJin az égből hulló gyönyörű hópihéket figyeli, s észre se vesz engem.

- Úgy hiszem, találtam egy embert, aki legalább annyira szereti a telet, mint én. –amint felém fordul, mosoly terül el az arcomon, ahogy övén is.

- Tényleg nagyon élvezem ezt az évszakot, szóval jól hiszed. –vigyorog, mire én is a havat kezdem nézni, de én azt, ami a földön van. –Indulhatunk?

- Persze, menjünk. Mondd, hogy gyalogolnunk kell! –semmiért se hagynám ki a hóesésben való sétát.

- Metróval is lehet menni, de a séta nekem is jobban tetszik. Körülbelül húsz perc alatt érünk oda. –bólogatok, s miután elindul, én mellette követem őt. Igaz, ő már hazakísért legalább négyszer, de én csak azt tudom, hogy az idézőjelesen mi padunk környékén lakik.

- JaeJin, mit csinálsz a születésnapodon? –boldog arckifejezéssel fordulok felé, némi kíváncsisággal az arcomon, legbelül mégis csak izgatott vagyok, ugyanis szeretnék vele lenni aznap is.

- A szüleimnél leszek a többi rokonommal plusz pár baráttal együtt. Reméltem, velem jössz. –örömmel tölt el, hogy nem csak én, hanem ő is ezt szeretné.

- Ott leszek, s én leszek az első, aki boldog születésnapot kíván. –nincs még víz akkor, ezért még JaeJinnél leszek, és talán sikerül nem el aludnom éjfélig. Az út további részén csak akkor kezdtünk el beszélni, mikor kisgyerek módjára ugrálni kezdek, a fehér, ropogós hóban. Abban a pillanatban nem érdekel semmi a boldogságomon kívül.

- Az egy dolog, hogy nem lát senki csak én, de nem érzed kellemetlennek? –nevet fel, de engem még ekkor se zavar. Egyik lábamra ráhelyezve a testem terhét fordulok meg, mint egy jó balett táncos.

- Miért? Szerinted kínos, hogy ezt csinálom? –kuncogok, s addig pörgök, míg mellé nem érek, és még pont nincs hányingerem, mozdulataimat vigyorogva kíséri végig tekintetével.

- Aranyos. Kifejezetten aranyos, még ha ezt egy huszonéves csinálja egy tíz éves helyett. –most már felnőtt ember módjára haladok előre még azt a pár percet, míg JaeJin meg nem áll, amit követve én is így cselekszem. –Veled ellentétben, én a földszinten lakom.

- Pedig most tele vagyok energiával, úgyhogy akár a legfelső emeletre felmennék. –ajtót nyit, s előre enged, ahogyan illik, a lakása ajtajánál ezt megismételjük. Nem megyek az előszobánál beljebb, egyedül a cipőmet veszem le, azonban már érzem, hogy a hátam kezd izzadni.

- A cipős szekrény mellett van a fogas, a kabátodat oda akaszthatod. –a csizmám az ő lábbeliitől külön van, hiszen én a komód mellé raktam. Kabátomat felakasztom, s táskámat földre hajítom, majd felveszem onnan. Az előszobai folyosóból a nappali nyílik, abból a hálószoba –ami óriási, s az egész szobában minden sötét kék vagy fekete- itt van még egy folyosó, ahonnan a konyha, fürdő és vendégszobába tudsz menni. A konyha kék, míg a fürdő fehér, s a vendégszoba ismét a fekete-kék kombinációban részesül. Mi a vendégszobába megyünk, s amint belépünk, rögvest elkap a nevetés. Az ágyon semmi más nincs egy csomó focilabda.

- Jelenleg szereted a labdarúgást vagy kölyökként szeretted? –lenyelem a nevetésem, arcomon csak egy fogas mosolyt hagyva.

- Régebben rengeteget játszottam, imádtam. A labdák szerintem csak emléknek maradtak meg. Most kiegyenlítetted az én röhögő görcsöm a telefonod miatt. –apró bűntudatot érzek miatta, mivel olyan dolgot nevettem ki, amit szeret. Nem a focin nevettem, hanem azon, hogy az ágy televan labdákkal, de nekem akkor is bűntudatom van.

- Ne haragudj, csak tudod, vicces volt a szituáció. –motyogom bűnbánóan, miközben ő csak somolyog rajtam.

- Szó sincs arról, hogy haragudnék rád. Gyere, lökjük le ezeket innen! –két kézzel söpörjük le a földre a sok lasztit, s az összes egy ideig pattog, utána pedig gurul. Miután az ágy üres, rárakom a táskám, majd mi is leülünk.

- Szép házban élsz. –dőlök hátra.

- Tudom, ráadásnak még nagy is. Emiatt nem olyan buli itt lakni. –jól mondja. Imádom, hogy az én házam akkora, amekkora.

- Jogos, egyetértek. –nézek rá mosolyogva.

- Ugye szeretsz korcsolyázni? –újabb olyan kérdés, aminek nem tudom a miértjét, viszont én mégis kérdés nélkül választ adok rá.

- Egyértelműen igen, de ellesni már nem annyira. –kuncogok egyet halkan.

- Akkor ígérem, vigyázni fogok rád. Menjünk! –ostoba vagyok, amiért nem tudtam, miért kérdezni. Örömteljesen pattanok fel, s az előtérhez indulok. Amikor gyerek voltam imádtam jégkorcsolyázni. Még nyáron is azután vágyakoztam, hiába tudtam, hogy akkor elolvad a jég. Tudni illik, mióta felnőttem, és nem visz el az iskola, azóta egyszer nem voltam. Úgy éreztem, túlságosan ciki lenne odamennem egyedül, így nem is mentem. Ugyanakkor itt van az alkalmam rá, éppen ezért meg se fordult a fejemben a nemleges válasz. Nagyon remélem, hogy ez olyan, mint a biciklizés, s most is menni fog, ámbár fent áll az esélye az összes csontom eltörésének egy korizás miatt. Amint elkészülünk, el is indulunk. Nem szállunk fel semmilyen járműre, mert a hó még mindig esik. JaeJin elvileg tudja az utat, én meg bízom benne. Alig megyünk öt percet, mikor meglátom magam előtt a jégpályát. Tudom, hogy legalább negyedóra volt az út, de mi végig beszélgetünk –a téli időjárásról, ami a legtöbb embernek érdektelen lehet –szóval gyorsan telt az idő. Szerencsére JaeJin ragaszkodik a fizetéshez, emiatt nem jövök megint abba a helyzetbe, mikor pénztárca nélkül megyek valahová. A jégre fellépve nem esek el, ehhez eléggé hozzájárul, hogy JaeJin fogja a kezem.

- Szeretsz, de nem tudsz? Vagy, hogy megy ez? –vigyorogva kérdezi, mikor elém ér, s másik kezemet is megfogja.

- Nagyon rég csináltam. –szemeibe mélyedve válaszolok. Tudom, hogy gyönyörű íriszeiben nem látom, mikor megyek neki valakinek, akár valaminek, azonban annyira csodálatosak, hogy tényleg elveszem bennük. Ezzel viszont falnak vezetem magunkat, én pedig egyenesen mellkasának érkezem pont, mint amikor először találkoztunk. –Bocsi. –mondom felsőtestét takaró, vastag kék pulcsijának, hiszen a kabátja most sincs felhúzva, lehet azért, mert gombolni kell.

- Semmi baj. –nevet, s kézfejeimet elengedve, lapockámnál fogva, magához ölel, vagyis inkább átölel, hiszen én már nekimentem és ez felér azzal, hogy hozzábújtam. Pár perc múlva sikerül kibontakoznunk ebből a pozícióból, és mindenféle szemkontaktus meg kézfogás nélkül tovább körözni a pályán. Igazából elmondhatatlanul fantasztikus érzés azt csinálni, amit gyerekként imádtam, egy olyan emberrel, akit most jobban imádok, mint akkor a korcsolyázást. Három órán át elvagyunk ezzel, majd egy óra környékén megyünk el ebédelni egy olyan étterembe, ahol mázlimra nagyobb a teakínálat, mint az étel, azonban kint nincs is feltüntetve mennyi isteni italluk is van. Egyáltalán nem meglepő módon almásfahéjas teát rendelek rámennel. JaeJin ráment, kólával.

- Jó étvágyat! –már emelem fel a pálcikámat, hogy egyek.

- Jó étvágyat!- ismétel meg, s mindketten enni kezdünk, mikor mindkettőnk tányérjában ugyanannyi van, gyerekes módon versenyezni kezdünk, és ahogy kell, JaeJin nyer.

- Ha teát kéne inni, én nyernék. – villantom fel somolyogva fogsorom, mielőtt inni kezdek, ő meg röhécsel rajtam egyet. Meghagyva a lehetőséget nekem, hogy legalább inni gyorsabban igyak, csak akkor kezdi eltűntetni kóláját, mikor az én poharamba alig marad pár korty. Miután végeztünk, én gyorsan berohanok mosdóba, aztán már indulunk is kifelé.

- Van kedved elmenni valahová? –gondolkozni kezdek, de végül csak arra jutok, hogy bemenni nincs kedvem, pedig a hó nagy sajnálatomra már nem is esik.

- Azt nem tudom, hogy hová. – és JaeJin arckifejezéséből levéve neki se.

- Akkor csak sétáljunk. –rábólintok. Na, ebből a kisebb sétának megbeszélt dologból az lett, hogy kilenc óráig bolyongunk, és akkor is csak azért indulunk haza, mert már eszméletlenül kell pisilnünk. Körülbelül nyolc órán át beszéltünk folyamatosan, ami alatt még jobban beleestem JaeJinbe, de úgy érzem, a szerelmem nem reménytelen. Odavagyok ezért a srácért, pedig a tökéletes ellentéte annak az elképzelésnek, ami a tökéletes férfiról volt a fejemben, azonban JaeJin sokkal különlegesebb, mint akárki más ezen a világon. Nem tud olyan dolgokat tenni, amik kiábrándítóak egy nőnek –vagy, ha tud is, akkor visszafogottan -, ha valamit nagyon szeret, hadarva beszél róla, számára nem létezik a tabu téma, ahogy olyanok se, hogy nem érdekli őt, hiszen megbeszélte velem, hogy hiába nem felel meg nekem a hosszú haj, mégsem áll szándékomban levágatni, nehogy megbánjam. Tudja, hogy mindent meg lehet bánni, pontosan ezért nagyon kevés olyan dolog van, ami tényleg nem éri meg. Ráébresztett, hogy nem érdemes félni semmitől, ennek ellenére félelmek nélkül, nincs ember. Ezermillió más dolog van, amiért ma mélyebben beleestem, de egyszerűen annyira magával ragadó.

Nagy erősségem az alvás, úgyhogy egy perc sem telik el, s én már alszom, abban az ágyban, amiben eddig labdák pihentek. Reggel még JaeJinnél reggelizünk, aztán még nem megyünk sehová, így van időm bejárni bájos otthonát.

- Azt az egyet áruld el nekem, hogy miért költöztél ide egyedül? –dőlök le a nappalijában lévő kanapéra teljesen otthon érezve magam.

- Eredetileg nem egyedül laknék itt, de végül így alakult. –foglal helyet a mellettem maradt kis helyen, mire rögtön felülök, s ő közelebb jön.

- Ezt a történetet hagyjuk meg későbbre, hogy soha ne fogyjunk ki a sztorikból. – délután elmegyünk sétálni. Az egyik boltban veszek neki egy sálat születésnapjára, ami a fekete-kék színpárosítása miatt tökéletesen megy a házához, és nagy szerencsémre tetszik neki, a makacsságom pedig most nyert, ezért nem fogott vissza, hogy ne vegyem meg na, meg, hogy ő nem kér semmit stb. Menet közben találunk egy mozit, s beülünk a legújabb Csillagok háborúja filmre úgy, hogy én egy részt se láttam belőle, csak azt a pici zöld lénykét ismerem plusz azt, aki nagyon szőrös meg a főgonoszt, akinek soha nem fog eszembe jutni a neve. Mivel fogalmam sincs, mi micsoda, így nem tudom élvezni a mozit, de JaeJin elmondása szerint, nem az volt a baj, hogy nem láttam a többi részt, egyszerűen csak pocsék volt. Míg a háza felé tartunk, próbálja elmagyarázni mind a hét filmet, és azt, hogy ennek köze nem volt hozzá.

- Oké, én ezt már nem értem. Most mindenki rokona mindenkinek vagy sem? Vagy mi van? Nekem ez sok. Buta vagyok. –semmit sem értek abból, amit mond nekem vagy, hogy ki kinek a kije és miért.

- Nem vagy buta, csak ez már a City Hunter felett vagy kicsit. Ha megnéznéd a filmeket, biztos értenéd.  –csak mosolygom, s a lakásában, a zuhany alatt most is végig gondolom az egész napot. Nem tudom, hogy azért tudunk ennyit beszélni, mert nyolc napja ismerjük egymást vagy azért, mert tényleg ennyi mindenről tudunk beszélni a másikkal. JaeJin ágyában várjuk az éjfélt, s szóláncot játszunk közben, bár ő már százszor mondta, hogy nyugodtan menjek aludni, viszont én mindig ellenkeztem. Ki fogom bírni éjfélig.

- Figyelj, ha reggel köszöntesz fel, akkor is te leszel az első. –ásít egyet utánam.

- De az nem olyan, már csak tizenkét perc! –mosolygok. Arcom hiába mutatja azt, hogy egy beszívott drogos vagyok, én egy fáradt szerelmes vagyok.

- Te tudod. –bazsalyog, és már folytatjuk is a soha véget nem érő szóláncot. Már egyáltalán nem vagyok magamnál, mikor tizenhetedike lesz, ordítani azonban még tudok.

- Boldog születésnapot! –gondolkozás nélkül megpuszilom a homlokát, mintha az a világ legnormálisabb dolga lenne, s a vendégszoba felé veszem az irányt. Magam mögül, JaeJintől csak egy halk nevetést hallok. Félnyolc környékén ébredem, amikor mindenemmel azon vagyok, hogy elfelejtsem ez az utolsó ilyen napom JaeJinnel, sőt ma még az ő családi körét is bevesszük életem eddigi legjobb három napjába. Egészen addig minden tökéletesen megy, míg oda nem érünk JaeJin szüleihez. Mikor belépek, még nincs is semmi baj, a bemutatkozással sem, viszont amikor meglátom, kik lépnek ki a konyhából, gyomrom görcsbe kezd állni, s közben hányinger tör rám, émelygek. Jó, ha két másodpercig nézzük egymást mi hárman, anyám, apám és én. Szemmel láthatólag őket nem nagyon rázza meg a dolog, viszont a sokkot ők is felfestették az arcukra, nem csak én. Amint leveszik a tekintetüket rólam, kirohanok. A falnak támasztom a testem, s levegőért kapkodom, könnyeim pislogás nélkül folyni kezdenek. Nem vágyom magányra, ennek ellenére amint meglátom JaeJint, azon vagyok, hogy elküldjem. Még a hajamat is kibontom, csak ne lásson sírni.

- Joohyun, mi a baj? Mi van bent, ami ennyire rossz? –én már nem tartom magam. Engem már csak a fal és JaeJin tart. Azt hittem, elkerülhettem a találkozást velük, miután tizennyolc éve nem láttuk egymást, amit legfeljebb valahol nagyon mélyen bánok.

- Az a két idősebb felnőtt? Honnan… vagy kik ők? –kitelik tőlük, hogy nem mondják meg, kik ők.

- Lee HaeJin és Song GaEun, nagyon régóta együtt vannak, sajnos nem lehet gyerekük, mi van velük? Joohyun, nyugodj meg! Nagyon sápadt vagy. –ahogy gondoltam. Ez alkalommal alig változtattak valamit, mivel Bae HaeJin és Lee GaEun. Viszont gyerekük lehet. Már alig jön ki hang a torkomon. Sírok, és próbálok nem elájulni.

- Lehet gyerekük. Van is egy. – a fal már nem támaszt. JaeJin magához ölel, miközben próbál megnyugtatni. Hiába van az egész, már levegőt is alig kapok.

- A szüleid, ugye? –bármennyire is próbálom letagadni, őrülten bólogatni kezdek. –Menjünk haza. Aludd ki magad, és kérlek, ne ájulj el, amíg hazaérünk.

- Ez a születésnapod, nem szeretném elrontani. Maradj csak a családoddal. –erőtlen vagyok ehhez a vitához, így egyértelműen elindulunk, ami kevésbé egyértelmű, hogy még köszönni se megy be, ott hagyta a születésnapját miattam, ott hagyta a családját miattam, s engem egy pillanatra se enged el.