5.rész

Tipikusan az az ember vagyok, akit az egyszerű, de mégis gyönyörű dolgok vesznek le a lábáról, s nem a csicsás tárgyak, így az, hogy most itt állok, és az egész város elém terül, a fények ragyognak, JaeJin pedig mellettem áll, és lassan kétségtelen lesz, hogy beleestem.

- Ez… fantasztikus. –bár a mondat elején még nem tudom, mi is az, amit mondani szeretnék, a végére már teljesen határozottan beszélek, mint mindig.

- Tudtam, hogy tetszeni fog. Innen nézve olyan érzés, mintha az összes lámpa neked világítana. –ettől csak egyre jobban úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Tizenegyedike van, nyolcadikán találkoztunk. Nem tudom eldönteni, hogy az idő megállt vagy csak túl gyorsan halad, ugyanis még mindig azalatt a varázs alatt vagyok, amit hétfőn éreztem, sőt egyre jobban a hatalmába kerít.

- Így azt is mondhatnánk, hogy az összes segítségért kiált, de ez ront a szépségén. – bár szerintem ezt nem nagyon lehet elrontani, csak egy áramszünettel. JaeJin jobb keze egészen eddig az én bal vállamon pihent, viszont most a köhögése miatt egész testével hátat fordít nekem. Csúnyán köhög, de ebből beszéd közben semmit nem lehet észlelni. –Fáj a torkod? –kérdezem meg, mikor visszafordul felém.

- Csak egy kicsit, de nem vészes. –mosolyog rám, majd zsebre vágja a kezét. Alig látom az arcát, de a tekintetem így az övébe mélyed, s látom büszke mosolyát.

- Ilyenkor is ki nem állhatod a teát? –előre tudom, hogy a válasz nemleges lesz, de egy próbát minden megér.

- Soha. Tényleg nagyon nem szeretem. –tudván, hogy igazam volt, féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Pedig a tea sokat segít. Van egy csomó torok cukorkám is, ha megint hazakísérsz, adhatok. –egyszerre szeretnék segíteni neki, s vágyom arra, hogy ismét hazakísérjen.

- Mindenképpen, de a kilátás nem érdekel már? –egy utolsó pillantást veszek az eszméletlen látványon, majd megint JaeJinre szegezem a tekintetem, mire kacag egyet.

- Hagyni kell belőle máskora is. – kuncogok, majd elindulok lefelé azon a félelmetesen szűk lépcsőn.

- Jogos. –JaeJin jön utánam, s mikor a lépcsővel végzünk, felhívjuk a liftet. Igaz, nem töltöttünk el itt sok időt, de úgy tűnik, az épület, kiürült alatta, mivelhogy, míg leérünk, senki sem száll be a liftbe. Az utcák ki vannak világítva, azonban innen már nem néz ki olyan jól, mint a tetőről, de ebben nincsen semmi meglepő. A zebrám átérve már szinte ott is vagyunk annál a bizonyos padnál, s egészen addig egyikünk se szólal meg, csak csendben megyünk egymáshoz.

- JaeJin, azt mondtad, a telefonom vírusos, s vigyem el szervizbe, viszont ma reggel beleejtettem a wc kagylóba, ha ezután viszem szervizbe, nagyon drága lesz, hogy megcsinálják, ugye? –amint elmondom, mit műveltem hajnalban, röhögésben tör ki, s kezét szája elé kapja, hátha el tudja takarni, mennyire viccesnek találja, de nemhogy elhalkulna, nevetése egyre erősebb  lesz, feje vörös, szemei pedig könnyel telnek meg. Hiába nem tartom ilyen szinten viccesnek –bár visszagondolva rá, tényleg nevetséges- én is nevetni kezdek, persze messze nem annyira, mint JaeJin.

- Bocsánat. –kezd köhögésbe a nevetés véget, s gyengéden mellkasát ütögeti. – Szabad megkérdeznem, hogy történt? Valahogy ez nem fér a fejembe, nem tudom elképzelni. –ismét nevetni kezd, de ez alkalommal már nem próbálja lenyugtatni magát. Szabadon engedi rekedtes kacaját.

- Korán volt még, és egyszerűen csak beledobtam. –nevetése egyre hangosabb, én meg csak vigyorgok. –Egyébként, ha fáj a torkod, ami a nevetésedből hallatszódik, akkor nem kellett volna délelőtt énekelned nekem. –mielőtt választ adna, kifújja magát, s most már úgy érzem, kiadta magából az összes hahotázást.

- Szóval fáradtan csak úgy elhajítod a dolgokat, értem én. Ne vidd vissza, jobban megéri, ha veszel egy új telefont, ami feltehetőleg jobb lesz, de azt nézd meg, hogy a kártyád sérült-e, ha igen, akkor telefonnal együtt venned kell azt is. Az éneklésbe pedig te egyeztél bele, szóval az nem teljesen az én hibám. –somolyog, s látszik rajta, hogy gondolkozik, mielőtt beszél.

- Mi van akkor, ha én nem szeretnék újat? –mivel tényleg semmi szükségem újra, nekem elég, ha ez működik.

- Az ebben a helyzetben teljesen mindegy. A szervizből se ezt kapnád vissza, legfeljebb a külseje maradna ugyanaz, de akkor már egyszerűbb, ha veszel egy ugyanolyat, bár szerintem nem éri meg. –szóval megszívtam. Soha többé nem csinálok semmit, ha nem vagyok teljesen magamnál.

- Rendben, köszönöm szépen. Váltsunk témát. –persze, szívesen beszélgetek bármiről, de nem látom, hogy erről olyan hű, de sokat lehetne mondani.

- Nekem van is egy témám, ideértünk. –mutat a mellettünk lévő épületre, amihez tény és való, hogy az én lakásom is tartózik. Kuncogok, egy aprót, majd kinyitom az ajtót, s beengedem JaeJint, aztán kérdés nélkül a lépcsőhöz indulok, hiszen csak két emelet. Úgy megy végig a lépcsőházban mellettem, mintha múzeum lenne, amit nem is csodálok, ugyanis tényleg rengeteg papír ki van tűzve, ragasztva a falra, a fontosabb, mindenkire vonatkozó dolgok többször is, hogy biztosan észrevegyük, s ezzel is takarják a koszos, régi, szürke falat, na, meg ugye a sok lap a takarító munkáját is könnyíti, de a fizetése nem csökken, így egyértelműen neki semmi baja sincs vele, bár hozzám tenné, hogy én is szeretem őket olvasgatni, de ami már negyedik éve kinn van, az kissé unalmas. Gyorsan felérünk, s bemegyünk a lakásomba.

- Ülj le nyugodtan az ágyamra, az a legkényelmesebb. –na, meg ugye az egyetlen, ahová le lehet ülni anélkül, hogy bemennél bárhova is, merthogy az előszobától jobbra van a hálószobám, balra pedig a konyha, de annak mindig zárva tartom az ajtaját. A hálószobámból nyílik a fürdő, ami a dolgozószobától jobbra van, a dolgozószoba pedig szembe van az ágyammal, s nappalim nincs, bár nem mintha szükségem lenne rá, ugyanis egyedül élek, és televíziót se nagyon szoktam nézni, de ha valamilyen műsort mégis látni szeretnék, akkor az asztalomon van egy számítógép, amin meg tudom nézni. –Elmegyek torokcukorkáért, és jövök, a kabátodat fel tudod akasztani – mindketten felakasszuk a kabátjainkat, majd utána, míg ő a szobám felé, én a konyha felé veszem az irányt. A polcról leveszem a gyógyszeres dobozt, s elkezdem keresni, amiért jöttem. Elképesztően sok gyógyszerem van, mondjuk, a fele női problémákra van, a maradék meg inkább csak biztonságesetére. Torkomra se szoktam semmit szedni, csak teát inni, szóval most legalább fogy a cukrokból, amiket éppen akkor találok meg, mikor már feladnám a keresését. Egy lap torokra való szopogatós tablettával a kezembe megyek vissza JaeJinhez, aki az ágyamról ülve próbál rájönni, melyik ajtó mögött, milyen szoba rejtőzik. Egy kisgyerekre emlékeztet. Egy iszonyat aranyos kisgyerekre.

- Na, mik a tippek? –ülök le mellé.

- Hát, te a konyhába mentél, velem szemben egy fürdő van, s mellette egy kicsi iroda szerűség. – és majdnem eltalálta, ügyes.

- Az utolsó kettőt felcserélted. Itt vannak a cukrok, és esetleg, ha nem hagynád szabadon a nyakad, az biztos sokat segítene. –kezébe adom az orvosságokat, majd megszabadítom magam sálam melegétől.

- Köszönöm, Joohyun. –mosolyog rám kedvesen. –Mit csinálsz tizenötödikétől tizenhetedikéig? –teljesen kiesett a fejemből, hogy azokon a napokon nem lesz víz.

- Szerintem az irodába leszek, miért? –bár nem költözhetek be oda, de majd csak kitalálok valamit.

- Lehetsz nálam addig, míg itt nincs víz. –hát, persze, hiszen mindent megnézett, ami ki volt rakva, s ezt el is olvasta.

- Tessék? Tényleg? –borzasztó nagy segítség lenne, és JaeJin társaságát még élvezném is.

- Persze, jó lesz! Viszont lehet egy kérésem? –gondolkozás nélkül heves bólogatásba kezdek. –Eljönnél velem a nővérem esküvőjére? –szívem szerint rögtön igent mondanék, de a fejembe más gondolatok jelennek meg. Olyan, mintha csak tette volna nekem eddig a szépet, hogy elmenjek vele az esküvőre, s neki ne legyen kellemetlen, de ez annyira nem illik JaeJinhez. Ha kéne, ha nem ennyi idő után bíznom benne, én mégis ezt teszem.

- Elmegyek veled. –mosolygok rá, s próbálom kitörölni a fejemből a kihasználás gondolatának minden apró nyomát. Nem használ ki. Ő nem használhat ki. Egy kis ideig még beszélgetünk, majd ő haza megy, én pedig egy forró zuhany alá vettem magam, s mindenemmel azon vagyok, hogy megpróbáljak ép ésszel gondolkozni, azt figyelmen kívül hagyva, hogy JaeJin a világ legkülönlegesebb embere, vagyis annak tűnik, s én így is hiszem, de apró kételyek mindig vannak bennem. Ezek a gondolatok száműznek álmomba is. A következő napokban csak nő bennem azon gondolat nagysága, hogy JaeJin becsap. Eltelt úgy két nap, hogy nem halottam felőle semmit, s nem is láttam. A telefonomon tényleg tönkrement, így szétszedtem és az asztalomon hagytam, ezért azon nem tudtam keresni. Nem egy levelet írtam, mondjuk úgy, őt utánozva, hogy aztán bevigyem neki, de író létemre egyik se sikerült jól, ami miatt az összest kivétel nélkül a szemetesbe hajítottam. El szerettem volna menni hozzá, a munkahelyére, hisz most már tudom, hol van, de az időm nem engedte. Mivel közelednek az ünnepek a legtöbb családos kollégám már szabadságon van, ami lehet, hogy csak szerintem korai. Helyettük én csinálom a cikkeket, ami azt takarja, hogy egy nap alatt hozok össze egy cikket. Az elsőt még azért vállaltam, hogy segítsek, a másodikat már félig az az oka, hogy egy nap is sok volt JaeJin nélkül, szóval azért, mert bolond vagyok, a mait pedig már csakis azért, mert valamit csinálnom kell, hogy ne gondoljak JaeJinre. Miközben irodából helyszínre, helyszínről haza, otthonról irodába jártam mindenféle helyet és boltot megbámultam JaeJin születés napja miatt, de most, hogy tizennegyedike van, s úgy volt, hogy a következő három napban vele leszek –amiben a születésnapja is benne van-, de nem is látom, kezdem azt hinni, hogy kitalálhatok bármit, értelme úgysem lesz. Most is az iroda liftjében vagyok, szeretném leadni a mai cikkem, amivel ma viszonylag gyorsan elkészültem, mert még csak este hat van. Az asztalomhoz érve azt az embert látom meg hátulról, akit mindennél jobban látni szerettem volna. Egy óriási mosoly ül el az arcomon, majd hátralépek vagy tízet, mivel JaeJin épp SeungHwannal beszélget, aminek lehet, hogy nem örülök, de akkor sem kell hallanom, s az, hogy JaeJin itt van, igenis örömöt okoz nekem. Mikor végre befejezik a beszélgetés, JaeJin megfordul, de a tekintetén csak szomorúság és csalódottság látszik, s én sem mosolygok tovább, lassan közelebb megyek hozzá, amit ő pislogás nélkül, ugyanazzal az arccal néz végig.

- Mi a baj? –hangomban aggodalom hallatszik, hiszen aggódom.

- Tudom, hogy azt mondtad, SeungHwan se fog igazakat állítani rólad, de ez most annyira hihető. Tudom, hogy rossz a telefonod, viszont én próbáltalak hívni azzal a reménnyel, hogy hátha csináltál vele valamit. Az irodában is harmadjára vagyok itt, eddig két alkalommal mondták, hogy nem rég léptél le, amitől pontosan azt az érzést észleltem magamban, amit a legjobban utálok, hogy olyasvalaki kerül engem, akit kedvelek. Ma pedig azt mondták, még be se jöttél, amitől aggódtam, mivel nem sokkal ezelőtt jártam a lakásodnál, ahogy tegnap is, még fel is csengettem, de semmi. A padunknál is százmilliószor jártam, de ott se találtalak egyszer se. Nem érdekel, hogy még alig egy hete ismerlek, nekem olyan, mintha évek óta a barátom lennél. Nem gondolnám, hogy bármi elől elfutnál, ami nem kerget, így nem értem, miért volt lehetetlen felvenni veled a kapcsolatot az elmúlt napokban. Nézd, nem szeretnék ismét pofára esni. SeungHwan azt mondta, neked elég volt, és nem szeretnél látni többször, ahogy ezt sokkolt tekinteted is tükrözi. Bármit mondasz most nekem, elhiszem. Naiv vagyok rád nézve, s bízom benned. –lehetetlen, hogy képesek vagyunk egyszerre szinte ugyanazt az érzést kiváltani a másikból, egyáltalán nem szándékosan.

- Lee JaeJin, azért mondtam, hogy ne higgy neki, mert nem mond igazat, ahogy most sem. Persze, megértem, hogy elhiszed, amit mond. A telefonomon jelen pillanatban is szétszedve hever az asztalomon a végső búcsúra várva. Az elmúlt két napban plusz a main, végig más emberek helyett güriztem. Közeledik a karácsony, így a legtöbb családos munkatársam már most a szabadságát tölti, de nekem semmi okot szünetet tartani, így egy nap egyenlő egy cikkel. Alig vagyok otthon, de még ha ott is lettem volna, szerinted honnan kellett volna tudnom, hogy te vagy az, aki miatt szól a csengő? Beszélni akartam veled, újra látni akartalak, akkor is, ha a szerettem volna szebb kifejezőeszköze ennek a mondatnak, én akartam. Amikor megláttalak itt, boldog voltam, de mikor megfordultál, elkeseredettnek és csalódottnak tűntél, ezért volt olyan az arckifejezésem olyan, amilyen. Nem egyszer megfordult a gondolat a fejembe, hogy elmegyek a munkahelyedre, de az idő mindig az ellenségem volt. Levélírásra is gondoltam, mint ahogy te tetted, viszont minden, amit írtam borzasztó lett, kínos lett volna számomra, ha bármelyiket is elolvasod, a kukában végezte az összes. Tudod, úgy éreztem, csak azért kellek neked, hogy elkísérjelek az esküvőre, de hiába nincs egy hete, hogy ismerlek, de tudtam, hogy nem ilyesfajta srác vagy, s nem játszol senki érzéseivel. A lényeg végül is az, hogy megértem, amit mondasz, és ugyanígy érzek. Egyikünk se gondolt arra, hogy a másiknak dolga van vagy arra, hogy keresi őt. Hiányoztál. –miközben beszélek, végig a szemébe nézek, s először nem reagál szavakkal, csak derekamnál fogva magához húz, s szorosan megölel.

- Sajnálom, nem gondolkoztam logikusan. –viszonzom az ölelését, legalább olyan erősen, mint ő.

- Én is sajnálom, én se láttam át a helyzetet úgy, ahogy kellett volna. –tudom, hogy mosolyog, én is mosolygom. – Nézd, leadom a cikkem, aztán jövök, rendben? –bontakozunk ki az ölelésben, majd bólint egyet, s én HongKihoz megyek, mint mindig, miután leadom, visszamegyek JaeJinhez, aki az asztalomon ül. – Kényelmes? –mosolygok rá.

- Most mondd, hogy te soha nem ültél itt. –mosolyog vissza, mire mellé ülök.

- Hazugság lenne. Egyébként a főnököm allergiás arra, ha itt ülök. –kuncogok egy aprót. –De hát, ő két havonta egyszer bejön, és ennyi.

- Gondolom, hogy attól még jól keres. –tekintetét felém fordítja.

- Persze, mint minden főnök. –biztosan megérdemlik a semmiért a pénzt, ők tuti csak erre képesek.

- Akkor holnaptól számítva három napot velem vagy?   Holnaptól szól a szabadságom, ne vállalj el egy cikket se csak három napik, kérlek. –bagoly szemekkel, s nagyra tágult pupillákkal néz rám, ajkait lebiggyeszti, ami nevetésre késztet.

- Rendben, akkor három napig nem dolgozom, és remélem, hogy nem lesz belőle bajom. –somolygok, mielőtt lepattannék az asztalról.

- Csak nem lesz már gond, eddig más helyett csináltad, megérdemelsz három napot. – csak mosolygok, s várom, hogy ő is felálljon, ami meg is történik, nincs kedvem ma már tovább benn maradni. –Busszal mész, ugye? –bólogatok, majd a lift felé indulok, megnyomom a földszint gombját, a lift pedig nyikorogva engedelmeskedik. A buszon most a lehető legkevésbé se érdekel a rengeteg ember, ugyanis JaeJinnel vagyok. Bár tudom, hogy neki egy megállóval előbb kell leszállnia, még sem szólok, mikor fenn marad, s velem száll le. –Sokat sétálok mostanában miattad, Bae Joohyun. –mondja zsebre vágott kézzel, miközben a ház felé sétálunk, ahol lakok.

- Nem éri meg? –vigyorgok, majd azt kezdem nézni, hogy még mindig nincs rajta sál. Rendben, akkor születésnapjára száz százalék, hogy szerzek neki egyet.

- Jobban megéri, mint hinnéd. –ettől szám csak még nagyobb mosolyra kényszeredik, ami már alig fér el arcomon. Mázli, hogy nem vagyok pirulós. Komótosan bandukolunk az otthonom felé, alig öt perc múlva oda is érünk. –Ha nyolcra ide jövök az neked jó? Vagy hánykor szoktál kelni?
- Tökéletesen megfelel. Jó éjt! –integetek, mire ő is ezt csinálja, s mindketten elmegyünk.