Hiába aludtam el, ugyanis hajnali négy lesz nyolc perc
múlva, s én ébren vagyok. Legalább félórája próbálok visszaaludni, de most már
kezdek rájönni, hogy reménytelen. Felülök, miközben egy határozott mozdulattal
száműzőm a földre takarómat. Telefonommal a kezembe megyek a mosdóba, ahol
először egy hajgumit kezdek keresni –ami annyit takar, hogy az egész
fürdőszobaszekrényemet feltúrom-, amikor megvan, hajamat felkontyolom.
Telefonomat a slozi melletti radiátorra tettem, mielőtt a hajammal kezdtem
volna bíbelődni, miután felhajtom a wc tetejét, s elvégzem a dolgom, lehúzom a
toalettet, majd a készüléket ismét a kezembe veszem, azonban ahelyett, hogy
lehajtanám az ülőke tetejét, a telefonomat hajítom bele a csészébe. Nem elég,
hogy a víz a pizsamámra loccsant, száz százalék, hogy a telefonom bekrepált. A
készülék egyre mélyebbre süllyed, mintha készülne megfulladni, már ha egy ilyen
okos eszköz tudna ilyet.
- Jó, rendben, ezt nem hiszem el! –ordibálok a wc csészére
nézve, s neki is célozva. Hát, nincs mit tennem, benyúlok a telefonomért, amit
ezúttal a mosógépre rakok, s már mosom is meg a kezemet. A vízfoltos ruhámba
megyek a dolgozószobámba, s dobom le magamat a székre. – Muszáj leszek keresni
egy szervizt. –motyogom magamnak, majd magam elé veszek egy papírt, s kezembe
fogok egy tollat. A lapot bámulva gyorsan összeállítom a fejemben a sorrendet.
A Yaletown az első, ezt követi a Han-MI, majd utoljára a Burger Hunter, vagyis
én így gondolom. Az összehasonlítást a
harmadikkal kezdem, vagyis a Burger Hunterrel, de nem bírom ki, hogy ne
említsem meg, mennyire tetszik a neve. Utána írok a Han-MIról, ami nem is
tudom, átlagos volt, viszont mégis finom, s jobb, mint a Hunter. A legvégére
hagytam a legjobbat, a Yaletownt. Én tényleg nem szeretem az ilyenfajta
ételeket, de ez tényleg lenyűgözött. Tudom jól, hogy ez a cikk csak a negyede
annak a két oldalnak, ami mindig az ételekről szól, ezért csak egy féloldalt
írok, majd az asztalom fölött elhelyezett órára nézek, négy óra negyvenkettő,
szóval még mindig rohadt korán van ahhoz, hogy bármit is csináljak.
Visszabaktatok ágyamhoz, majd arccal előre arra dőlök. Ki nem állhatok
kevesebbet aludni annál, mint amit szoktam, bár igaz, most csak két és
félórával aludtam kevesebbet, de nekem akkor is olyan érzés, mintha szinte
semmit se aludtam volna. Nem vagyok későn kelő típus vagy az, aki sokáig fekszik
az ágyba úgy, hogy nem csinál semmit, viszont ragaszkodom a hét óra alváshoz,
ami azt jelenti, hogy este tizenegykor én már kidőlök, ha nem előbb, s hatig
meg se mozdulok, ezzel ellentétben van a mai nap, ötletem sincs, miért.
Fogalmam sincs, miért nem tudok aludni vagy, hogy eddig miért tudtam, mélyen
legbelül ezt is JaeJinre fogom, ahogy hétfő óta az összes furcsaságot. Igaz is,
most már csak hat nap van a születésnapjáig. Nagyon gyorsan kerültünk egymáshoz
közel és olyan érzés, mintha mindig is ismertem volna, s szeretném
felköszönteni a születésnapján, mondjuk, tutira programja van akkor, de sebaj.
Azon is gondolkodnom kell, mit szeretne vagy elszeretne-e menni valahová vagy
bármi. Eszembe jut JaeJin arca, amikor nekimentem, életembe először vagyok
hálás a bénaságért, a tökéletes arcvonásai, azzal a gusztustalan lenyalt
hajjal, ami az egészvilágon csak neki áll jól, azok az értelmetlen izzadság
cseppek a homloka jobb oldalán voltak, szinte érzem az illatát. Az a kép is
megjelenik előttem, mikor megláttam a padon, az ádámcsutkája, ami igaz, minden
férfinak van, de JaeJiné szebb, mint az átlagé, szürke kabátja, amit tegnap is
viselt, fehér nadrágja, ami rásimult hibátlan lábaira, s az a kedvtelen arc. Most
már tényleg az ő hibája, hogy nem tudok aludni, vagyis az enyém, hogy folyton
vigyorgok, s rágondolok. – Bolond vagyok. – dörmögöm ágyamba, majd megfordulok,
és így már a hátamon fekszem. Nem sokáig maradok így, felállok, és a kabátomhoz
megyek, kiveszem a zsebéből a levelet, amit JaeJin írt, s ezzel a kezemben
megyek vissza ágyamhoz, amire rádobom a lapot, majd a konyhába megyek és
felteszek vizet a teámnak. Az évek alatt azt hiszem, megszoktam, hogy naponta
fél liter teát iszom, ezért nem kell tőle folyamatosan pisilnem. Mikor elég
meleg a víz, belerakom a két darab almás-fahéjas filtert, mivel az a kedvencem.
A konyha pultnak támasztom testem, s így várom, hogy italom elképesztően finom
legyen, ami beletel hat percbe legalább. A lábfejemet bámulom, helyesbítve
inkább csak bambulok, miközben lábujjaimat egyesével fel-le emelgettem a
földről. Mikor letelik a hat perc, ami inkább hét, a teáskannából a bögrémbe
öntöm a teám egy részét, majd ezzel megyek vissza hálószobámba, s az ágyamba
ülök, kezembe veszem JaeJin levelét és olvasni kezdem azt. Imádom ezt a lapot,
szóval elolvasom újra és újra, miközben teámat kortyolgatom, legalább egy órát
töltök ezzel, s mikor kiviszem a konyhába az üres bögrém újratölteni, már öt
óra elmúlt, megiszom a kannában maradt teát. Utcai öltözetet öltök, s mielőtt
bárhová is mennék, berakom a pizsamámat egy gyorsmosásra. A dolgozószobámba
megyek, s a polctetején lévő magnót egy sámli segítségével leveszem, majd az
újságok között lévő egyetlen kazettát kezdem keresni. Nem szokásom zenét
hallgatni, sőt összesen egy bandát hallgatok meg méghozzá a SS501-t. Tudom, nem
olyan régiek, hogy kazettán adják ki az egyik albumukat, viszont a 2005-ös
albumukat mégis kiadták, s én egyáltalán nem meglepő módon így vásároltam meg.
Végre sikerül előhalásznom a magnókazettát, így be is teszem, és hallgatni
kezdem. Az első dal rajta a Warning, ami az album címadó dala is, a szám arról
szól, hogy a lány átverte a srácot, az öt fiú pedig arról énekel, hogy nem
esnek többé csapdába, s nem bocsátanak meg soha. Szóval a lehető legkevésbé sem
illik a hangulatomhoz, viszont szeretem, ezért boldogan hallgatom. Igaz,
akárhányszor hallgatom őket, fáj a szívem értük, mivel hat éve, vagyis 2010-ben
feloszlottak, azaz ők nem ezt mondják, hanem azt, hogy szünetelnek, de ennyi
idő után már a vak is látja, hogy nem lesznek együtt öten többé, bár három
tagjuk SS301-t csinált magukból, s év eleje óta ezen a néven futnak, a másik kettőből
az egyik épp a kötelező katonai szolgálatát teljesíti, s az ötödik japánban
Romeo néven van elterjedve. Nem tudom az egész albumot végig hallgatni, mivel a
mosásnak fél óra alatt vége van. Nem veszem elő a szárítót, a pólómat egy
vállfára akasztom, a nadrágomat pedig egy csipeszes vállfára. Megállok a tükör
előtt, mielőtt felvenném a csizmám és a kabátom. Fekete szűk nadrágom ismét
elárulja a vastag, térdig érő zoknimat, fehér kötött pulóveremen egy fekete
szívecske van, szintén fekete sálamat a nyakam köré tekerem, csizmámat pedig
felszenvedem a lábamra. Magamra kapom kék, szinte már fekete kabátom, s az
ajtót bezárva magam után indulok el. Igazából nincs konkrét hely, ahová menni
szeretnék, ugyanis csak egy kis levegőre van szükségem, hogy az agyam
normálisan tudjon működni, s át tudjam nézni a cikket, és egyetlen egy hiba
nélkül beadni. Csak egyenesen megyek előre, s figyellek, hátha találok egy
telefonszervizt, nem mintha nagyon használnám vagy bárkit is felhívnék, bár
most már lehet, hogy JaeJint felhívnám, érdekel, mit szeretett volna mutatni
nekem tegnap. Egészen addig a padig sétálok, ahol a minap JaeJinnel ültem, s
elmosolyodva ülök le oda. Elkezdem dúdolni a dalt, amit utoljára hallgattam, de
elég halkan, így nem hallhatják a körülöttem lévők, szemeim lassan lecsukódnak,
de a világ legkellemesebb illatára ki is nyitódnak.
- Leültél az imádott padomra. –JaeJin foglal helyet
mellettem egy pillanat alatt.
- Ah, JaeJin. – mosolygok álmosan. –Ha logikusan
gondolkozom, nem imádhatod, és nem is lakhatsz itt olyan régóta, akkor már
biztosan észrevettelek volna.
- Ezzel arra próbálsz utalni, hogy jól nézek ki, s a nők
felfigyelnek rám? –vigyorog, mire én kuncogok.
- Nem, én arra utalok, amit mondtam, hogy nem régóta laksz
itt. –rötyög egyet, vagy inkább röfög egyet.
- Másfél hónapja, alig öt percnyire innen. –somolygok,
hiszen igazam volt. –Álmos vagy? Mikor idejöttem, már szinte aludtál.
- Kevesebbet aludtam, mint szoktam, szóval nem teljesen
vagyok magamnál. –sóhajtok fel.
- És azért jöttél ide, hogy aludj? –első szavát kissé
elnyújtva mondja, miközben próbál fapofát vágni, de nem nagyon megy neki.
- Nincs benned semmi empátia! Álmos vagyok, és te próbálsz
viccet csinálni belőlem! –nyávogok, persze viccből, amit a hangnememből le is
lehet venni.
- Mit akarsz, mit tegyek, egyetlen, drága Joohyun? –tudom,
hogy szórakozik, s hiába nem szeretnék, mosolyognom kell azon, hogy így hívott.
- Egyetlen, drága MBC JaeJin, altass el! -utánozom őt, majd
kinyújtóztatom végtagjaim.
- Szeretnéd, hogy altatót énekeljek neked? –anélkül, hogy
gondolkoznék, bólogatni kezdek, s JaeJin már kezd is énekelni. A hangja
simogatja a fülem, s testemen végigfut a hideg, gyönyörű kissé orrhangú hangja
van, ami teljesen megbabonáz, mint az egész ember. Biztos vagyok benne, hogy
tisztában van elképesztő tehetségével. A magas- és a mélyhangokat egyaránt
képes kiénekelni, méghozzá tisztán. A dal pedig pontosan eléri a célját, hogy
az ember elaludjon. Szemem már rég nincs nyitva, s a fejem is kezd baloldal
felé dőlni, s dől is, egészen addig, amíg valami stabil dologgal nem
találkozik, JaeJin vállával. A dal egyre halkabb, és egy pillanaton belül már
semmit se hallok a városi zajokon kívül, ahogy nem érzek mást azon az édes,
férfias illaton kívül, ami olyan, mint az enyhén borsos cukor, de ez a lehető
legkevésbé se késztet tüsszentésre. Már gondolkodni se gondolkodok, egyszerűen
csak alszom.
Mikor felébredem, már sokkal
nagyobb a zaj, mint amikor elaludtam. Felemelem a fejem JaeJin válláról, s
ránézek, mire ő csak mosolyog rám.
- Miért nem keltettél fel, és
mennyi az idő? –megnézném a telefonomon, de ugye az óra eleve rossz, s még be
is ázott, viszont ő előveszi a telefonját, és meg is nézi rajta az időt.
- Tizenegy lesz egy perc múlva.
Az első kérdésedre pedig válaszolhatnám, hogy azért, mert akkor felkeltettelek
volna, s neked aludnod kell vagy azt, hogy ha csakúgy felállok, akkor eldőlsz, és megütöd magad, de az őszinte válasz az az, hogy szeretek veled lenni, s pont
ezért nem akartam elmenni. –megmosolyogtat, amit mond, s ez a mosoly az arcomra
is fagy, és szótlan maradok. –Mi lenne, ha négy órakor ugyanitt találkoznánk?
Szeretném megmutatni azt, amire tegnap nem volt lehetőségem.
- Rendben, négykor itt. –bólintok
rá.
- Akkor, négykor. Viszont most
van egy kis dolgom, szóval, szia! Vigyázz magadra! –feltápászkodik mellőlem,
majd integetve elmegy. Pár pillanat múlva én is haza indulok, hogy átolvassam a
hamburgeres összehasonlítást, majd bemenjek, s leadjam HongKinak, hazaérve így
is teszek. Nem egy dolgot írtam félre, szóval a lapom televan satírozásokkal,
mikor már századjára olvasom át, s semmi hibát nem látok benne, az ágyamra
ledobott kabát zsebébe rakom, majd felveszem azt, csizmám zipzárját
visszahúzom. Ebédidő van, szóval kicsit nagyobb a forgalom, mintha egy órával
ezelőtt mentem volna. Persze, a buszon mindenki a másikat lökdösi, én pedig
azon kevesek közé tartozom, akit lökdösnek, miközben ő rá se nézett a másikra.
Három megálló helyett inkább csak kettőt megyek, mivel nem tudom elviselni, ami
azon a nyamvadt járművön folyik. Azt az egyetlen megállót lesétálva,
megpillantok egy szervizt, de mivel nincs nálam a telefonom, nem megyek be,
csak haladok tovább. Körülbelül hat percet sétálok, míg az irodához érek,
miután felszenvedem magam HongKit kezdem keresni, s egy perc alatt meg is
találom.
- HongKi, itt van a hamburgeres
cikk! –kiveszem kabátom zsebéből a papírlapot, majd lerakom az asztalára.
- Aszta, mi ez a sok áthúzás?
Életemben nem láttam tőled ennyi átsatírozást, nemhogy egy papíron. –csak
kényelmetlenül vakarni kezdem a tarkómat. –Szerelmes vagy, vagy mi? –ő csak
kuncog egyet, de én komolyan gondolkozni kezdek, fekete, homlokát súroló
tincseit teljesen oldalra seperi a kezével.
- Szerinted mennyi időbe telik,
hogy valaki szerelmes legyen? –nézek HongKira, s elkomorodik a vigyorgásából.
- Tényleg ez a baj? Szerelmes
vagy? –Na, ha én azt tudnám, biztos el is mondanám.
- Éppen ezt szeretném kideríteni.
–Persze, voltam már szerelmes, de azok gyerekszerelmek voltak, HongKi pedig
idősebb nálam.
- Szerintem a szerelembeesés
sebessége gyorsabb, mint a fénysebesség. –Ez akkor is lehetetlen.
- Elgondolkodtató… -motyogom.
–Köszi. –Bólintok, majd elindulok a helyem felé, de el sem érek addig, és egy
olyan személlyel találom szembe magam, akivel itt még soha, sőt életemben
egyetlen egyszer láttam, JaeJin rózsaszín porcicája, Yeri. Szőke tincsei hosszabbak,
mint a kabátja, de haja nem védi meg attól, hogy a veséje ne fázzon meg.
- Te vagy az a lány tegnapról,
ugye? Biztosan te vagy az! Tudom ám a neved, J-vel van, ugye? –kislányos
hangja, s az, hogy válaszol a saját kérdésére egy pillanat alatt, borzongásra
késztet.
- Nem kell tudnod a nevem. –egy
rút mosolyt villantok, és megpróbálom kikerülni, de ő egyértelműen nem engedi.
- Ne legyél ilyen! –rángatja a
kezem nyávogás közben. –Mondd meg a neved!
- Tudod, nagyon szeretem azt
hallani, hogy légy szíves, viszont van egy dolog, amit még annál is jobban
szeretek, amikor nem fogják a kezemet ismeretlen emberek. –kirántom a karom az
Övéből, majd tovább indulok.
- Ne foglalkozz vele, ő egy ilyen
visszataszító ember. –hallom meg SeungHwan hangját a háttérből. Talán ő az
egyetlen ember az irodából, akivel tényleg egyáltalán nem vagyok jóba, s soha
semmit nem képes meghallgatni. Hasonlít Yerire, csak lilában. Ugyanúgy tapadós,
hisztis, de ráadásnak még kegyetlen is. Hajvégei kékre vannak festve, s a
megfelelő fényben lilának látszik. Akkor Yeri és SeungHwan barátok,
gondolhattam volna. Összeillenek. Bár JaeJin szerint Yeri aranyos, viszont
gondolom a lila boszorka a befolyása alatt tartja. –Majd mondok róla kínos
dolgokat, amiket tovább adhatsz JaeJinnek. –hallom meg ismét a hangját, mikor a
helyemhez érek. A székembe huppanva, a fejemet az asztalra hajtom, s
mélylevegőt veszek. Szóval lehet, hogy szerelmes vagyok JaeJinbe, de Yeri
hülyeségeket fog neki mondani rólam, amiknek nagy eséllyel köze nem lesz a
valósághoz. Legalább én tudni fogom, hogy ostobaságok. Felemelem a fejem, majd
a kabátom zsebébe kezdek turkálni, hátha van ott valami óraszerűség, de nem
találok semmit a pénztárcámon és piszkos zsebkendőkön kívül, pontosan ezért
indulok el a lifthez, mivel ott van óra. A liftből Seulgi lépked kifelé.
- Uh, Joohyun, szia! –mosolyog
rám, s előttem állva mosolyog. Haja lófarokban van, s felsőtestén csak egy
nagyon vastagnak tűnő pulóvert visel, ami türkizkék.
- Hello! Hogy-hogy benn vagy ma?
–csütörtökön nagyon kevesen szoktunk bent lenni, inkább azok, akik kézzel
írottan adják be a cikkeiket.
- Csak itt hagytam valamit, ezért
átjöttem, és te? –Seulgi a szomszéd épületben lakik, így érthető, hogy csak
átszalad valamiért, ha itt marad.
- Tegnap még meg kellett
csinálnom egy összehasonlítást, azt adtam le. -mielőtt választ adna, az órára
nézek, két óra huszonkét perc.
- Azért siettél annyira? –állunk
arrébb a lift ajtóból.
- Nem, az nem amiatt volt, de
végül amiatt lett. –elmosolyodok, majd a fejembe számolni kezdek, hogy ha
félháromkor indulok el, akkor még bőven van időm otthon is, hiszen elég
háromnegyed négykor elindulnom.
- Eleve miért siettél?
–kíváncsian somolyog rám.
- JaeJin miatt. Négykor kellett
volna találkoznunk. –mondjuk, találkoztunk is.
- És a munkád miatt
elhalasztottad? –ha belegondolok, igazából el is felejtettem miatta.
- Eljött velem hamburgereket
kóstolni, ma pedig megmutatja, amit tegnap szeretett volna. – és hál’ Istennek
ma már semmi nem szólhat közbe.
- Hánykor? – vigyorog, mint egy
kisgyerek. Ez annyira Seulgis.
- Négykor, de előtte haza kell
mennem. – vagy nem megyek haza. Nem tudom, mit fogok csinálni, de még van egy
csomó időm, vagyis annyira nem.
- Megint négykor? Tegnap is a
négy volt a bűvös szám. Jelent ez nektek valamit? –tényleg ugyanaz az időpont,
ugyanaz a cél, csak a találkozáshelye különbözik.
- Gondolom, akkor ér már rá. Nem
hinném, hogy van benne bármi extra. –vagy nem tudom. Lehet, hogy JaeJin szereti
a négyes számot.
- Szerintem lesz ebben valami. A
fogadásunkat ne felejtsd el! –kuncog, s én is.
- Nem felejtem. Oh, tényleg! –a kabátom
zsebéből előveszem a pénztárcám, s visszafizettem neki a tegnapi tea árát.
- Köszi! Most megyek. Gondolom,
te is, mivel kabátban vagy. Szia! – pedig nem. A kabát csak rajtam maradt, de
mit sem foglalkozva ezzel, tényleg elindulok haza. Így tényleg félháromkor
indulok el, ahogy terveztem, viszont óriási dugó van, ezért azt a megállót,
amit ide fele is, azt most is lesétálom. Tényleg semmi kedvem egy büdös,
undorító buszon utazni, nagy részben modortalan emberek között. Az emberek most
is rohannak körülöttem, mint mindig, legalább ők haladnak, nem úgy, mint az
úttesten lévő kerekes szerkezetek, viszont ők tuti nem fáznak, velem
ellentétben. Soha nem húzom fel a kabátomat, vagyis gombolom be. Imádom a
telet, de a kabátokat nem, bár ez is a tél része, s pontosan ezért elfogadom.
Igaz, felvehetnék öt pulcsit, és a probléma letudva, azonban bután néznék ki,
na, meg ugye nekem se tetszene. A megállóban fagyoskodom, míg a busz nem jön,
amire felszállva pont azzal találkozom, amivel egyáltalán nem szerettem volna;
izzadt emberek társasága, a világ leglepukkantabb buszán. Mióta az eszemet
tudom tömegközlekedést használok, de meg mernék esküdni, hogy ilyen rossz állapotban
lévő autóbuszt –vagy bármi mást- még nem láttam. Azt a két megállót, aminek
normális körülmények között öt-hat percig kéne tartania, most tizenhárom perc
alatt teszi meg, s közben gondolatban az összes hajszálamat kitépem. Le kéne
tennem arról, hogy nem vezetek, és össze kéne gyűjtenem pénzt kocsira, amivel
az egész bajt megoldanám, s nyugodtabb reggeleim, délutánjaim lennének. De hát,
még mindig pazarlásnak tartom az egy autóban, egy ember dolgot, szóval maradok
a régi, jól beváltnál. Végül is elvisz egyik pontból a másikba? Igen. El tudok
vele menni oda, ahová szeretnék? Igen. Rühellem? Igen. Ennek ellenére kibírom?
Azt hiszem, igen. Mikor leszállok a buszról, szinte menekülök a ház felé, a
lakásomba az ágyamra vetődöm, s beszívom a reggeli tea megmaradt illatát.
Csizmámat és kabátomat a helyükre helyezem, majd a dolgozószoba óráját kezdem
bámulni. Még három óra sincs. Még a három órához is kell két perc. Ismét
benyomom a magnót a SS501 albummal, az ötödik dal indul el rajta, ami az Everything,
s halkan a sorait kezdem énekelni.
Gondolok rád, bármit teszel
Ez mind neked van
Bárhol is légy, én szeretlek
Kinyitom a szemem, miközben alszom
Egész éjszaka hallani akarom a hangod, igen
Sokszor felveszem a telefont
De a végén mindig futok hozzád, igen, igen
Amikor kijött az album, ez volt a
kedvenc dalom, s most megint ez. Addig hallgatom az albumot, míg meg nem látom
a kismutatót a nyolcason, miközben a nagymutató közeledik a négyes felé.
Kikapcsolom a zenét, visszaveszem levett ruhadarabjaim, majd elindulok.
Irtózatosan kíváncsi vagyok, mi az, amit mutatni szeretne. Lassan sétálok a pad
felé, de ahogy látom, JaeJin már ott van. Nem ülök le mellé, csak megállok
előtte, mire ő felnéz rám.
- Szia! –pattan fel. –Mehetünk? –bólogatok,
mire ő elindul. –Kérdezhetek valamit, ugye?
- Persze. – bólogatok most is.
- Tényleg sírtál? –ötletem sincs,
miért kérdezi ezt. Utoljára esetleg egy éve sírtam. Nem vagyok az a típus, aki
sírni szokott, mindig próbálom pár mélylevegővel letudni a dolgot és
legtöbbször sikerül is.
- Mikor? –kérdezem, miközben
pislogok, mint egy béka.
- Ma, a munkahelyeden. Yeri azt
mondta, sírtál meg azt, hogy néha elfelejted a saját neved. –ha egyszer
megértem, hogy lehet valaki ennyire gyerekes és szánalmas egyszerre, akkor a világ
legokosabbjának fogom érezni magam.
- Nézd, Yeri mostanában
hülyeségeket fog neked mondani rólam, s ha ismered a drága barátos nőjét, SeungHwant,
akkor ő is. A fele se igaz. A nevem pedig Bae Joohyun, és öt perc múlva is
ugyanígy tudni fogom. Ah, és a sírásos dolog, a sírás nem az én stílusom, sokkal
jobb időtöltéseim vannak annál. –nem JaeJinre haragszom, ahogy Yerire se, de
még SeungHwanra se. Egyszerűen nem bírom ezt a helyzetet.
- Gondoltam, hogy nem igaz.
Sajnálom, majd beszélek Yerivel. –bűnbánóan néz rám, miközben átmegyünk a
gyalogosátkelőn.
- Ne beszélj vele. Csak ne hidd
el, amiket mond. SeungHwannál nagyobb fantáziájú újságírót még nem látott a
világ, bármit kitalálhat. –és ez így is van. Kevés cikket szokott kapni, mivel
telenyomja nem létező dolgokkal, inkább könyvet kéne írnia, újság helyett.
- Ahogy szeretnéd. Lift vagy
lépcső? –mosolyog rám, mire én is így teszek.
- Attól függ, hány emelet. –
egyre jobban izgat, mit szeretne.
- Tizenegy, a tetőre megyünk. –
mielőtt válaszolnék, a hó hullani kezd, én meg vigyorogva nézek az égre.
- Akkor lift. –bemegyünk az
épültbe, s beszállunk az üres liftbe. Semmi mást nem szeretnék csak felérni a
tetőre, és nézni a hó esést addig, míg nem lesz korom sötét, ami nem sokára
bekövetkezik. A hatodik emelet környékén már dugig van a kis mozgó szobaszerűség,
viszont a tizenegyediken csak mi szállunk ki.
- Itt a lépcső. Vigyázz, kicsit
keskeny! – alig öt centi van köztem és a fal között, de nem érdekel. Amilyen
gyorsan fel tudok menni egy lépcsőn, olyan gyorsan megyek, JaeJin pedig jön
utánam. – Jó gyors vagy.
- Csak nézni szerettem volna a
hóesést, mielőtt besötétedik. –a nap viszont ereszkedik lefelé, s a hóesést már
csak a lámpák fényében látom.
- Ne a havat keresd, egyszerűen
csak nézz előre, arra! –átkarolja vállaimat, majd a megfelelő irányba forgat.
Előttem van egész Szöul, eszméletlenül szép megvilágításban. A város olyan,
mintha a tiszta, csillagos eget nézném, amit nálunk a túlságosan szennyezett
levegő miatt alig lehet látni. Soha senki nem mutatott még olyan szépet nekem,
mint most JaeJin, a hóesés pedig csak a teteje az egésznek. Bár közvetlen magam
elé nem látok, így egy lépést nem merek tenni, nehogy lesek, úgy érzem, mindent
látok, amit kell, kívül-belül. Azt hiszem, ez életem legszebb pillanata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése