2. rész

A kiállítás egy hónapos, a cikkel pedig négy napon belül kell kész lennem, ami előre láthatólag menni fog, bár a szokásosnál is többször elkalandozom az írásról. Nem csak azért, mert se a történelem, se a festészet nem egy olyan dolog, amiért odalennék, de JaeJint se tudom kiverni a fejemből. Akárhányszor eszembe jut, érzem finom illatát, s látom az arcát magam előtt. Soha nem fogott meg egy ember se ennyire, sőt eddig nem is nagyon voltam oda valakiért. Ha valamit elkezdek írni a lapra az biztos, hogy nem a kiállításról szól. Már órákkal ezelőtt elkészült, teljesen kihűlt teámat egyhúzamra iszom meg, figyelmen kívül hagyva, hogy hidegen már egyáltalán nem szeretem. Újból megnézem az emaileim, amire tegnap az újságunk fotósa elküldte a képeket, amiket a festményekről készített, miután én elmentem onnan. Elkezdem megírni a cikket, ügyelve arra, hogy nem kell mind a száz képről írnom, csak összegeznem kell őket, s a főbb eseményeket, személyeket, mint például: A Nagy Gwanggaeto és Jangsu király által megkezdett hódító háborúkat, Silla királyságot, Yi Seong-gye admirálist, Japán megszállás és függetlenségi mozgalmat, A Koreai Köztársaság létrejöttét; Az államcsínnyel hatalomra került Park Chung-heet kell inkább kiemelnem. Begépelve kell egy A4-es oldalnyit írnom, ami nekem kézzel írottan is annyi, főleg úgy, hogy utána szerkesztik, így nem is kell egy teljes oldalnyi cikket írnom. A mi újságunk hetente jelenik meg, s egy oldal belőle a húszból mindig az enyém, néha besegítek másnak is. Mivel időpontra dolgozom, ezért mindig már az első nap elkezdem írni, hogy ne érezzem magam sürgetve. Gyerekkoromban mindent az utolsó pillanatra hagytam, de úgy gondolom, idővel rájön az ember, hogy sokkal jobb, ha még akkor megcsinálod, mikor van időd, s nem kapkodsz. Aki ír az ismeri azt az érzést, mikor sokáig ötleted sincs arra, mit írj, de hirtelen teleleszel ihlettel, és öt perc alatt akár egy egész hegyi beszédet összehozol, na, velem most pont ez van. Körülbelül nyolc perc alatt összehozom a paragrafus felét, próbálom egyszerre dicsérni, s olykor szidni is, hisz nem attól lesz valami jó, hogy tökéletes. Egy pillanat alatt kipattanok az íróasztalom előtt elhelyezett székből,s a tollam rárakom a papírlapra, ami azt jelképezi, végeztem, pedig ez egyáltalán nincs így, később át kell még nézem, amit most írtam, aztán be is kell fejeznem, viszont most úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt,s megveszem az újság előző heti számát. Kiverekedem magam egyáltalán nem otthonosra berendezett dolgozószobámból, hiszen mindenhol könyvek, s újságok vannak, amitől inkább néz ki raktárnak, vagy én megszállottnak. Most is térdig érő zokni van rajtam, ami melegítőgatyámat egyáltalán nem zavarja, de mivel utcára készülök, leveszem, előveszem legbővebb farmer nadrágomat, ami ellentmondás nélkül felmegy még a vastag zoknimra is, bár eléggé ostobán áll rajtam. A pólómat, amin egy Mickey egér, s neki a szerelmét ábrázoló rajz van szürke alapon, nem veszem le, mivel kabát alatt senki se látja.  Gyorsan magamra kapom sötét színű sálam, s már imádott kék kabátom is rajtam van, amikor leesik, hogy a csizmám nincs rajtam. Kuncogok egyet magamon, s míg kibontom a hajam, hogy újra felkössem, kimegyek az előszobába a lábbelimért, s ott sec-perc alatt fel is veszem, majd pénztárcám és telefonom társasságában elhagyom a lakást. Szerencsére most nem kell tömegközlekedést használnom, csak sétálni. Telefonom meglesem a dátumot, december kilencedike, és esik a hó. Fejemet boldogan emelem a felhők felé, s mint egy kisgyerek örülök a havazásnak. Egyszerűen imádom a telet, odavagyok a hangulatáért és a szállingózó hópelyhekért meg végképp. Próbálkozom érett felnőttként kezelni a dolgot, s nem három évesnek látszódva elkezdeni ugrálni a hóesésben, de hát mindenkinek van egy olyan dolog, amitől megbolondul, nekem ez az. Apró léptekkel haladok előre, tekintetemmel egyszerre két helyen szeretnék lenni, de muszáj vagyok előrenézni, mielőtt fellöknek vagy esetleg én lökök fel valakit. A padokra pillantva meglátom azt a személyt, aki miatt most inkább az utcán sétálok, minthogy írok, JaeJint. Az eget bámulja, ahogy én is szeretném, ádámcsutkája gyönyörűen kirajzolódik, mivel nyakán semmit sem visel, két keze a szürke kabátja bal és jobb oldalon lévő zsebébe van helyezve, széttárt lábakkal ül, nadrágja pedig hófehér, bár arcát nem látom, nem tűnik túl boldognak. Késztetést érzek rá, hogy leüljek mellé, s ez a késztetés erősebb az önuralmamnál, így pár pillanat múlva már mellette is ülök. Ismét közelről érzem ellenállhatatlan illatát.

- Bae Joohyun. – néz rám kissé meglepetten, de egy apró mosoly rögtön kerül az arcára.

- Zavarlak? – kérdezem, mire megrázza a fejét ugyanazzal a halvány mosollyal. – Van valami baj?

- Van egy kicsi, de megvagyok, miért? – tetszik, hogy őszinte, pedig szinte nem is ismer.

- Látszik rajtad, hogy nincs jókedved. – igazán érdekel, mi a baja, de tolakodónak érezném, ha rákérdeznék, viszont akkor is kíváncsi vagyok.

- Érdeklődő vagy, ahogy elnézem. – mondja, majd kuncog egy kicsit, s rám szegezi tekintetét.

- Most lebuktam. – vigyorgok, és én is ránézek.

- Van testvéred? – ötletem sincs, hogy jön ez ide vagy, mire szeretne kilyukadni, de válaszolok a kérdésére.

- Nem, egyke vagyok. – továbbra se tudom, mit szeretne ezzel elérni, de kíváncsiskodva várom.

-  Akkor nem biztos, hogy érteni fogod, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ha van egy testvéred, akkor soha nem érzed, hogy magányos vagy, s több minden összeköt titeket a véreteken kívül. Boldogabbá tesz, mint hinnéd, de ugyanúgy borzasztóan szomorúvá is tud tenni, na, meg olyan hangulatod is lehet néhány tettétől, amit nem lehet megfogalmazni, ha nincsen melletted hiányérzeted van és ez nem olyan, mint amikor otthon felejted a telefonod, annál sokkal nagyobb, ahogy rosszabb is, felnézel rá kortól független, viszont ennek az embernek is eljön az életében az a pont, amikor valami elképesztően jó dolog miatt kevesebbet tud veled lenni,s igen, lehet, hogy önző vagyok azért, mert elkeserít az, amitől ő boldog, de, ez nagyon fontos, nem az örömétől vagyok szomorú, hiszen, ha ő boldog, akkor én is az vagyok. – csodálatos, hogy egy embernek ennyi gyönyörű érzése lehet valaki iránt, akit muszáj ismernie, s felnőtt koráig vele kell élnie. Jogos, hogy nincs testvérem és tény és való, hogy csak hasonlóan tudok érezni egy olyasvalaki miatt, akire úgy tekintek, mintha a fivérem lenne.

- Lemerném fogadni, hogy a testvéred idősebb nálad. – pontosan nem tudom, miből gondolom, de az előbb hallottak alapján van egy ilyen ötletem.

- Igen, nővérem van. Jók a megérzéseid. – somolyog, majd az égre néz, ahonnan sajnos már nem hullik a hó.

- Ha szabad megkérdeznem, akkor mi az, amiért már nem tud veled annyi időt tölteni? – a kíváncsiságom alapján hamar meg fogok öregedni, de hát milyen legyen egy újságíró?

- Férjhez megy. – tekintetét leemeli az égről, s az arcán egy igazi mosolyt pillantok meg, legalábbis egyáltalán nem tűnik hamisnak.

- Nem lehet, hogy egyszerűen csak irigy vagy?- vigyorgok gonoszan, de szerencsémre veszi a lapot, és felnevet.

- Jó, biztos az is közre játszik. – ad igazat nekem.

- Kérd meg a barátnőd kezét, és le van tudva a probléma.  – talán egy kisebb rejtett szándékkal kérdezem, hogy megtudjam, van-e valakije.

- Ahhoz előbb barátnő kéne, akit mindenek előtt elhívok a nővérem esküvőjére. – továbbra is mosolyog. Úgy tűnik, beszélgetés közben előjött belőle a vidámság.

- Akkor szerezz egyet. – somolygok.

- Miért hiszi minden nő, hogy az ilyen könnyű? – röhög, majd rám mosolyog.

- Azért, mert ez nem a mi dolgunk, nem látunk bele, ti se értitek a nők dolgait. – mosolygok, mivel tudom, hogy igazam van. A férfiak nem értik meg a nőket és ez fordítva is igaz. Egy nagyobb szelő miatt átfut rajtam a hideg, amit JaeJin is észrevesz.

- Fázol? – kérdezi aranyosan.

- Miért ültél le ide? – tudom, hogy bűzlik a témaváltás szagától, de nem szeretnék elmenni, s száz százaléknak tartom, hogy azt javasolná, menjek haza.

- Kikerülted a kérdésem. Szeretem a telet és erről a padról, ha előrenézel, akkor pont kopár fákat látsz, amiről nekem rögtön a tél jut eszembe. Egyébként, ha fázol, beülhetünk valahová, meghívlak egy forró csokira vagy valami. – Tévedtem. Nem küldene haza, aminek örülök.

- Rendben, menjünk. – nyújtóztatom ki végtagjaim, mielőtt felállok. JaeJin beelőz, s mikor én készülök feltápászkodni, akkor ő már előttem áll, és kezét nyújtja, hogy felsegítsen, amit el is fogadok. A keze borzasztóan hideg, ahogy az enyém is, hiszen egyikünk se visel kesztyűt. – Köszönöm. – mosolygok, s indulok utána, bár fogalmam sincs, hova megy, csak azt, hogy azon helyen van forró csoki, szóval gondolom, hogy egy kávézó. Lábaim térd fölött szinte megfagytak, a kezeimről inkább nem is beszélnék. Hiába imádom a telet, ahogy néha az is jól esik, hogy fázom, most pont nem. Szívesen lennék egy forró tea társaságában, de még mindig bennem van a kényszer, hogy JaeJinnel legyek, így az újság vársálas is kimaradt. Még ha csak egy milliméter hó is esett, én azt bámulom vigyorogva, bár még így is megvan az esély arra, hogy valakivel egymásnak megyünk. Szerencsémre, mivel már tényleg nagyon fázom, gyorsan odaérünk a kávézóhoz, ahová olyan gyors léptekkel megyek be, hogy még a nevét se olvasom el. Olyan jó meleg van idebenn. Ezt is szeretem a télben, amikor a mínusz fokokból belépsz a jó melegházba.

- Tényleg mondhattad volna, hogy ennyire fagyoskodsz, nyugodtan hazamehettél volna. – csak kínosan rámosolygok. – Szereted a forró csokit vagy rendeljek más?

- A teát jobban szeretem, de most jó lesz a csoki is, viszont megveszem magamnak. – irtózatosan kellemetlennek érezném, ha ő fizetne helyettem is.

- Szereted a teát? Én nagyon utálom. Én mondtam, hogy jöjjünk ide, szóval én fizetek, nincs vita.

- De JaeJin, kérlek szépen. – túl későn szólok. Tudat alatt beálltunk sorba, pontosítva én nem vette észre, hogy benne állok, így ő rendel, s fizet, én pedig csak gyötrődve állok mellette. Miután kikapjuk, amit kértünk, vagyis JaeJin kért, ami két forró csoki, leülünk egy asztalhoz egymással szembe. – Köszönöm. – motyogom, majd belekortyolok a forró italba, de mivel nem hagytam kihűlni az ízét nem is érzem, csak azt, hogy leég a nyelvem.

- Ugyan, nincs mit, és ne feszengj ezen. Máskor lehet, hogy jobb lenne, ha kivárnád, míg kevésbé lesz meleg. A teát is így iszod? – vigyorog, miközben én még mindig a lángoló nyelvemmel harcolok.

- Imádom a teát, viszont hidegen már nem szeretem. – mondjuk, ez nem azt jelenti, hogy gőzölögve iszom.

- Lehet egy kérdésem? – kérdezi, majd a forró csokit kezdi fújdosni, hogy ne legyen tűzforró.  

- Persze, bármi. – újra beleiszom, s most már sokkal jobban tűröm, a fele el is fogy, JaeJin csak halkan röhög azon, hogy mindenképpen valami égési sérülést szeretnék a számban.

- Mennyi idős vagy? – mielőtt válaszolok, kivégzem az ital többi részét is, s már csak azt nézem, ő hogyan iszik.

- Huszonöt éves, viszont alig három hónap múlva huszonhat. Öregszem. – játszok meg egy óriási sóhajt, mivel soha nem érdekelt a kor. – Te?

- Idősebb lennél nálam? – ráncolja a homlokát. – Én csak egy hét múlva töltöm be a huszonötöt.

- Remek, akkor tisztelettel kell beszélned hozzám. – somolygok, bár nem mintha eddig bunkó lett volna. – Tizenhatodikán?

- Jó, nem pont egy hét. Helyesbítek, egy hét és egy nap. – ami azt jelenti, hogy 1991. december 17.-én született. Párszor elmondom még magamban, hogy el ne felejtsem. Míg én elvagyok a saját gondolataimmal és dátumaimmal, addig JaeJin megissza a forró csokiját. A szája körül fehér hab van, ami bármennyire is aranyos, nevetésre késztett, s ő csak értetlenül néz rám. – Ugye nem lettem olyan? – már nyúlna a kezével, hogy magába kenje az egészet, mint egy kisgyerek, mikor én lefogom azt.

- Nehogy már a kabátodba töröld. Egy huszonöt éves férfi nem csinál ilyet. – odanyújtok neki egy szalvétát, s eközben elengedem a kezét, és ő csak mosolyog rám pont, mint egy kisgyerek, aki a ruháját használja szalvéta helyett.

- Köszönöm. Messze laksz? – elkezdek gondolkozni azon, mennyit sétáltam a padig, majd onnan mennyit sétáltunk ide.

- Úgy körülbelül negyedórányira.

- Oké, akkor hazakísérlek. Menjünk. – áll fel, majd én is így cselekszem, s a falon lévő órán megnézem, mennyi az idő, pontban három.

- Biztos van jobb dolgod, mint engem hazakísérgetni. Egyébként is, nem kell dolgoznod? – igenis szeretném, hogy hazakísérjen, ezért teljesen értelmetlen még az a halvány kis ellenkezés is, amit mutatok.

- Szerinted, ha dolgoznom kellene, itt lennék? – kuncog. – Na, gyere, menjünk. – csak nyelek egyet, s már indulok is el. Pontosan abba az irányba megyek, amelyikből jöttünk. Igazából sokkal jártasabb vagyok az iroda környékén, mint a lakásomén, nem töltök erre felé sok időt, vásárolni se innen szoktam, az újságos az egyetlen hely, ahol már ismernek, és mindig oda járok, bár eléggé egoista módon szinte csak azt újságot veszem, amibe én írok, de hát abban minden benne van, ami egy hét alatt történik a városba, s ez nekem elég.

- Mellesleg, JaeJin, tegnap nem volt alkalmam megkérdezni, melyik csatornánál dolgozol. – a mondat végére elhalkulok, magam se tudom, miért.

- Megmondom, ha te is megmondasz valamit. – somolyog gonoszan, de érezni lehet, hogy cselesnek tartja magát.

- Mit szeretnél?

- A telefonszámod. – szóval én kapok csatornát, ő meg telefonszámot. Tökéletes egyesség.

- Add a telefonod. Viszont akkor te írd fel nekem az adó nevét, úgyis elfelejtem, ha csak mondod, nem vagyok otthon ilyen téren, de más téren már igen, mivel az előtt az épület állunk, ahol lakom. – odaadja a telefonját, én pedig az enyémet. Hihetetlen, hogy sec-perc alatt elment negyedóra. Bepötyögöm a névjegyekbe a telefonszámom Bae Joohyun néven, majd visszacseréljük a telefonjainkat. – Köszönöm, hogy hazakísértél. Remélem, még látjuk egymást.

- Szívesen, és arra mérget vehetsz. Szia! – mosolyog, miközben elindul, s kedvesen integet nekem, ahogy én is neki. Felmegyek a házba, épp, hogy beérek a lakásba, már el is terülök az ágyamon. Most is érzem JaeJin illatát, bár most már ez csak egy kicsiny rész belőle, ami leköt engem. Előhúzom zsebemből a telefonom, lerakom az ágyra. Feltápászkodom, hogy felakasszam a kabátom, levegyem a csizmámat, sálamat, majd visszafekszem az ágyba, s telefonom jegyzeteiben kezdem keresni a csatorna nevét, de nem találom.  Már mindent megnézek, ahová lehet írni a telefonon belül, mikor a névjegyeim között találok egy számot MBC névvel elmentve. Felnevetek, majd visszatérek a dolgozószobámba, újság nélkül, viszont sokkal boldogabban, mint ahogy eljöttem.

1. rész

Csak még egy utolsót kortyolok a kellemesen forró teámból. Érzem, ahogy testem újra felmelegszik, a finom almás-fahéjas ízt a számban, amitől mindig olyan karácsonyi hangulatom támad. A szinte már üres bögrét az éjjeli szekrényemre helyezem, majd kipattanok az ágyból. Vastag zoknimat, ami eddig csak a bokámig takarta lábam, most már a térdemig húzom, ezután a nadrágomat megpróbálom visszahajtani rá, amit még akkor gyűrtem fel, mikor leültem az ágyba meginni a reggeli teám. Nem kérdéses, a ruhadarab nem akar engedelmeskedni nekem, ismét végig fut az a gondolat a fejemben, hogy az összes vastag zoknim úgy kéne kidobnom, ahogy van, de nem bírom megtenni, szeretem őket, a puhaságukat, azt, hogy még a térdemet is melegíti. Nagy nehezen a gatyám végre a lábszáramon is rajta van. Eleve vékony lábaim most iszonyat vastag tűnnek, de ezzel sincs sokáig gondom, hiszen felkapom a csizmámat, ami ismét csak a térdemig ér. Még egy utolsó pillantást veszek kinézetemről a tükörben, mielőtt a kabátomat, sálamat is felvenném. Nadrágom teteje tökéletesen simul a combomhoz, a csizmám a lehető legjobb módon takarja a zoknitól vastagnak tűnő lábszáraimat.  Bő, egyáltalán nem testhezálló, éppen a nadrágomig érő pólómon vízszintes fekete fehér csíkok vannak. Egyedül a pólók azok, amikből nem szeretem a hosszú dolgokat, minden másból imádom őket. Barna, szinte sík egyenes hajam a könyökömig ér, gyorsan előre hajolok, s felkontyolom, néhány kósza tincs így is szemembe lóg, de azt már megszoktam. Az előszobában lévő pultról lekapom egyszínű, fekete, kötött sálamat és a nyakam köré kezdem tekerni, nem túl szorosan, de nem túl lazán, ezt követően sötétkék szövet kabátomat is magamra kapom, s így indulok kifelé. Először az irodába megyek, és onnan helyszínre. Újságíróként rengeteg helyre bemehetek, ahová eleve nem mehetnék. Bár nem tudom mennyire eredményes szakma, hiszen már inkább internetes felületen olvasnak szívesen az emberek híreket, de én sokkal hitelesebbnek érzem, ha egy újságba írom ezeket. Szerencsére nem kell beküldeni egy cégnek a cikket, mivel Seoul legnagyobb újságjának vagyok a szerkesztője, címe egyáltalán nem különleges vagy fantáziadús, egyszerűen csak Seouli Hírek, amit én még legalább annyival pontosítanék, hogy Seoul és környéke Hírei, vagy valami ilyesmi, hiszen nem csak a fővárosban történtekről írok a kollégáimmal. Sikerült magam felnyomni arra a buszra, ami csak hajszálon múlt, hogy elmenjen előttem. Nem vagyok oda a tömegközlekedésért, a környezetre nézve jobb, mintha egy autóban egy ember ülne - ezért használom én is inkább a borzasztó buszokat - viszont a sok büdös, koszos ember már nem egy pozitív pont. Most is abba a már egyáltalán nem szokatlan helyzetbe csöppentem, amikor a melletted álló nagydarab, izzadt srác pont úgy kapaszkodik, hogy a hónalja az arcodban legyen, orrmagasságban, viszont nem tudsz lépni se jobbra, se balra, ahogyan hátra és előre se, hiszen tele van a busz. Tűkön ülve, vagy inkább tűket az orromba szúrva várom, hogy végre leszállhassak, s beszippanthassam a jó, hideg, téli levegőt. Ez a pillanat pár perc múlva el is érkezik, amikor rohanok le a járműről, azzal próbálkozva, hogy senkit ne lökjek fel, ami kivételesen sikerül is. Még le se tettem a lábam a buszról, de már kapkodok is a friss levegő után, ami sajnos itt sincs, csak a szmogot érzem, na meg az orromba égett izzadság szagot. Soha nem fogom megérteni, hogy lehet valaki ilyen büdös már reggel félnyolckor? Milyen lesz a szaga később? Halálos bűz? Komótosan baktatok be az irodaházba, ahová alig érek be, már küldenek is tovább. Korea legfontosabb történelmi eseményeiről készült festményekről tartanak kiállítás. Ma egyedül megyek, néha vannak napok, amikor Seulgit megkapom magam mellé párnak, bár igaz ő még csak tanul, de biztos vagyok benne, hogy sikeres jövője lesz újságíróként. Mivel egyedül semmiképpen nem szállok autóba, pedig van jogosítványom, ezért inkább gyalog megyek, kisléptekkel félóra séta és a kiállításig még van legalább negyvenöt perc a kezdésig, ezért úgy érzem, simán odaérek, sőt! Mondjuk, fogalmam sincs, miért nyit egy kiállítás negyedkilenckor, számomra sokkal természetesebb lenne, ha nyolckor indulna, vagy félkilenckor kezdődne. Az emberek csak úgy rohannak körülöttem, mindig ilyen óriási a sietség, pontosan ezért vágynak sokan arra, hogy egy puszta közepén legyenek, de én nem ilyen vagyok, imádom, hogy folyton zajlik az élet, mindig történik valami, de hát egy újságírótól ezt körülbelül el lehet várni. Lehet, hogy túl kíváncsi vagyok, de egyszerűen az összes velem szembejövő embernek a fejébe bele szeretnék látni, vágyok arra, hogy tudjam, mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak, s mit nem, meg szeretném érteni őket, Mindenkit meg szeretnék érteni, ami persze lehetetlen. Kevés embert értek meg, viszont imádom meg hallgatni olyan emberek gondolkozásmódját, akiket nem értek vagy esetleg csak szimplán nem értek egyet vele. Egy napig szeretnék olyan lenni, mint Charles az X-men-ből, mivel ő ugye hallotta az emberek gondolatait. A kiállításhoz érve meglepően nagy tömeg fogad, nem hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek, még az egyik televíziós csatorna is kinn van, de fogalmam sincs, melyik lehet az. Szerencsémre az újságírói kártyám miatt se perc alatt beengednek. Még szinte el sem indultam, de már orbitálisan nekimegyek valakinek. Pont a mellkasának érkezek, s az összes igazolványom és ilyenfajta papírom kirepül a kezemből, az illata férfias, de mégis kellemesebb, mint bárki másnak, életemben először tetszik, hogy egyszerű nem figyelésből nekiütköztem valakinek, és nem az illat miatt, csak tetszik, hogy nekimentem. Szinte rögtön észhez térek, s már guggolok is le a dolgaimért, de ő is guggol le velem. Mindketten a személyi igazolványomat fogjuk meg, egyszerre, ekkor nézek először arcára, haja fekete, s az egész hátra van nyalva, utálom az ilyen frizurát, viszont most tetszik, homloka kissé csillog, jobb szélen pár izzadság csepp is van, aminek egyáltalán nincs helye ebben a hidegben, szemei sötétbarnák, már szinte feketék, orra kissé elnyúlt, de egy milliméterrel sem hosszabb, mint lennie kell.

- Lee Jae Jin. – nyújt kezet aranyosan rám mosolyogva.

- Bae Joo hyun. – megfogom kézfejét, s ő elindítja a kézrázást. Tovább tart a kelleténél, egész végig egymást bámuljuk, és a másik kezét rángatjuk, közben lehet, hogy az összes okmányomat eltapossák.

- Szereted a festészetet? Vagy a történelmet? – elengedi a kezem, ami kissé nedves lett a nagy fogjunk kezetbe, pedig számomra még idebenn sincs meleg.

- Újságíró vagyok, cikket írok majd belőle. És téged mi izgat a kettő közül? – ötletem sincs, mi baja van, de nagyon elmosolyodik. Talán azért, mert erre nem gondolt.

- Őszintén? Egyik se. Tudósítóként vagyok itt. – szóval ez volt az a nagy somolygás. - Melyik újságba szoktál írni?

- Seouli Hírek. – éppen kérdezném meg, hogy melyik TV, mikor ránk szólnak, hogy útban vagyunk, szóval igazán felállhatnánk. – Elnézést. – fejemmel imitálom, hogy illedelmesen meghajolok, majd a személyimet ott hagyva a többi papíromért indulok. Rögvest mindet összeszedem, megjegyzem, hogy nem volt szerencsém, mert mindenre ráléptek. Felállok, és gyorsan berakom mindent a kabátom zsebébe.

- Hé, Joohyun, a személyid. – kerül elém a semmiből JaeJin, és a kezembe nyomja az egyetlen okmányt, ami még nem volt nálam.

- Köszönöm és bocsánat, hogy neked mentem.

- Ne aggódj emiatt! Remélem, még összefutunk! – úgy mosolyog, mint egy kisgyerek, mire én csak egy az övénél halványabb mosollyal integetek neki. Egy mély levegőt veszek, s csak az ő illatát érzem, pedig már elment.