11.rész

Az év első tíz napja nehézkesen telt, bár az első pár napon még megvolt a szilveszterrel járó felhajtás, így csomó részegekkel történt balesettről, gyújtogatásokról írhattunk. Nem, ezek nem jó dolgok, de a munkák része, ilyenkor úgyis csak ilyennek történnek, s ez volt az egyedüli dolog, ami el tudta terelni a figyelmemet, főleg a kilencedikei napról. Akkor volt egy hónapja, hogy találkoztunk. Azonban ma, ma már tizenegyedike van, és azzal büszkélkedhetek, hogy ez a tizenegyedik nap, amit túlélek JaeJin nélkül! Már kezdem megszokni, hogy csak a hangját hallom naponta többször, rövidebb időre.

Munka után egész nagy meglepetés áll előttem. Már öt perce csak bámulom, mire végre meg is szólalok.

- Na, jó, Yeri, mit szeretnél? Gondolom, arra már rájöttél, hogy SeungHwan nincs benn, szóval mondjad. –nézek kislányos arcára. Nem látok lemondást a tekintetében ebből arra következtetek, hogy nem is a barátnője miatt jött. Komolyan engem szeretne látni[TC1] ?

- Szeretnél régi sztorikat hallani JaeJinről? Van a közelben egy kávéház. Árulnak teát is, meghívlak. –haját kezdi babrálni zavarában. Nem fér a fejembe, hogy komolyan barátkozni próbál velem, ahogy az se, hogy rábólintok. Mikre rá nem veszi valaki hiánya az embereket.

- De ne érts félre. Én tényleg nagyon nem kedvellek. –fordulok felé szigorúan, majd felállok az asztalomtól, mondatomra Yeri felkuncog, mire a lifthez kezdek indulni vele.

- Én se téged. Az exem barátnője vagy. Hogy kedvelhetnétek? –mosolyog legnagyobb meglepetésemre aranyosan. Oké, JaeJin, gyere haza, mielőtt teljesen bolond leszek. Én tényleg nagyon, de nagyon nem kedvelem ezt a lányt. A kávéházban alig ülünk le, s Yeri már beszélni is kezd. Rendben, a hangja még mindig zavar egy kicsit.

- Érdekel, hogy jöttünk össze? –pislog felém csillogó szemekkel, viszont apró fintorgásomra rögtön más történetek után kezd kutatni a fejében. – Akkor elmeséljem, hogyan bénázott? Az már vicces és semmi köze hozzám.

- Rendben, hallgatlak. –mosolyogok rá. Mikor éppen belekezdene, megjelenik egy alkalmazott, hogy rendeljünk. Ő forró csokit, én pedig citromos teát, aztán tényleg bele is kezd.

- Egyszer nem tudta bekapcsolni a mikrofont. Egy mikrofon nem sok gomb van, te is tudod, gondolom, viszont ő annyira izgult, hogy ha csak egy pötty is volt rajta, mint dizájn, akkor ő azt is megnyomta. Addig szórakozott, míg végül a kábelben kezdte keresni a hibát, a végére kiszakadt a mikrofonból a kábel, tehát ténylegesen elromlott. Addig ügyködött, amíg igaza nem lett abban, hogy az a mikrofon nem működik. –széles mosoly húzódik végig az arcán, miközben mesél, halk nevetésemre csatlakozik hozzám. A következő történet elején telefonom csörögni kezd.

- Emlegetett szamár. –mutatom meg Terinek, hogy JaeJin hív, majd felveszem, azonban Yeri még ígyis beszél tovább. –Légyszi, amíg telefonálok maradj csöndben, utána beszélgetünk tovább, jó?

- Yerivel vagy? –hallom meg JaeJin ledöbbent hangját a vonal túlsó felén.

- Ah, igen…-motyogom.

- Hány perce? Mikor kezditek el megtépni egymást? Vagy hogy-hogy? Baj történt? Összevesztetek? Ugye nem a rendőrségen vagytok verekedés miatt? Mi történt? –halmoz el kérdéseivel, az én válaszom számára önfeledt nevetés. Úgy hiányzik.

- Melyik kérdésre válaszoljak először? –kuncogtam.

- Haladj sorban. Nagyon remélem, nem történt semmi rossz. –sóhajt fel kétségbeesetten.

- Nem tudom, mennyi ideje, nem mérem. Nem fogjuk, emiatt nem kell aggódnod. Csak eljött, hogy igyak meg vele valamit, miközben beszélgetünk, szóval éppen így teszünk. Nem történt semmi baj, nem is vesztünk össze. Egy kávéházban vagyunk, nem a rendőrségen. A mi történtre pedig már válaszoltam.

- Elképzelni sem tudod, mekkora kő esett le a szívemről. Akkor nem utáljátok egymást?

- Csak hiányzol nekünk. Ennyi. –jelentettem ki. Szinte láttam, ahogy elmosolyodik. Tényleg bediliztem tíz nap alatt? –JaeJin, mit gondolsz, mennyi idő alatt lehet őrültté válni?

- Egy másodperc, ha olyan történik. Miért? Megőrülsz értem? –tudtam, hogy ezt mondja, tudtam.

- Meg. Teljesen. – iszom meg teámat, miközben elégedett röhögését hallgatom. – Mi újság, JaeJin? Milyen napod volt?

 - Kicsit fárasztó, de úgy, hogy most beszélünk, már jobb. Lehet, hogy mire visszamegyek, egy életre ráunok a sportokra és öt percenként van valami újdonság. Olyan sportokat űznek, amikről hallani se láttam, nemhogy közvetíteni. Kár, hogy Koreában nem adják, akkor egésznap nézhetnéd ezeket a képtelenségeket. Egyébként kitakarítanál nálam, kérlek szépen? Majd meghálálom.

- Én téged szeretnélek nézni, nem számomra semmitmondó sportokat. JaeJin, nem tudom, ez mennyire fog tetszeni, de én az elmúlt napokban konkrétan nem mentem haza. Mármint minden nap nálad vagyok, szóval folyamatosan takarítok. Sajnálom, hogy nem szóltam, de esténként már sosem tudunk beszélni és a lábam valamiért mindig odavisz. Ne haragudj. Kifizetem a számláidat, ha kell. –kezdem körmömet látni, de amint leesik, mit csinálok, leengedem a kezem.

- Nem baj. –kuncog. –Örülök neki, ez azt jelenti, hogy hiányzom. Én is nálad laknék fordított esetben. Ha kifizeted, akkor nem tudom még, mit csinálok, de ne tedd. Borzasztóan hiányzol. –még talán tíz percig beszélek JaeJinnel, utána Yerivel mesélünk egymásnak, s talán egy óra múlva indulok haza. Kiváltképp élveztem Yeri társaságát. Úgy tűnik, ha csak JaeJin egyik barátjaként tekintek rá, akkor igenis kedvelhető, csak meg kell tanulnom elkülönítenem a dolgokat. Egyébként is én vagyok a barátnője és nem ő, tehát nem nagyon mitől félnem.

A január többi része is rendben telt. Yerivel egész közel kerültünk egymáshoz, a hónap végére talán a barátomnak is nevezhetem. Már majdnem átvészeltem az egész februárt, mikor a hónap huszonkettedik napján leváltják a főnökünket, s minden felborul. Bár nem rúg ki konkrétan semmit, de utalásokat tesz. Senki sem azt csinálja, amit a pozíciója szerint tennie kéne. Seulgi, Tao és én gyakorlatilag titkárnő és titkár szerepet veszünk át, pedig ennek semmi köze a munkákhoz. Egésznap a főnökúr után ugrálunk. Innentől kezdve JaeJinnek is csak erről beszélek a telefonba. Mi nem erre vállalkoztunk, mi újságírók vagyunk. Feldúltságom miatt még aludni sem tudok. Ahogy kiderült hármunk közül egyikünk sem valami kitartó, ha nem azt kell csinálnia, aminek igazából az életét szentelte, ezért is mindhárman együtt kilépünk huszonnegyedikén.

- Ennyi. Nem vagyunk kitartóak és munkánk sincs. Mi lesz velünk? – nézek végig rajtuk egy sóhaj kíséretében, felmondásunk után a volt munkahelyünk előtti padon ülve.

- Kérdezd JaeJint. Ahogy elnézem éppen hív. –mutat éppen kezemben szorongatott telefonomra.

- Ah, köszi. Nem kéne némítva tartanom. –veszem fel, s fülemhez emelem. – JaeJin, mit tegyünk? Munkanélküliek vagyunk. –vakarom meg tarkóm.

- Tudod, gondolkoztam. Van valami, amit nagyon régóta csinálni szerettem volna, még Yerivel tervezgettem, beszéltem vele és benne lenne, ha ti is. Ott vagytok mindhárman? Ha igen, akkor hangosítsd ki, kérlek. Most van időm elmondani. –bekapcsolom a hangszórót, hogy mindenki halhassa, majd lerakom a telefont az ölembe.

- Ki vagy hangosítva, mondhatod. –pillantok a telefonomra, aztán a mellettem ülőkre.

- Tehát régebben szerettem volna egy oldalt csinálni, ahol egyszerre jelennek meg cikkek, tudósítások meg minden ilyesmi. Gyakorlatilag a mi munkák összetéve. Yerivel van egy barátunk HaeJin, aki szintúgy benne volt ennek a tervezgetésébe. Ért az online dolgokhoz, tehát tökéletesen meg tudná csinálni ezt a blogot is. Igazából csak egy fotós-kamerásra lenne szükségünk és akkor meglenne minden. Mit szóltok? –Seulgi és Tao elmosolyodva bólogattak, bennem azonban csak egy kérdés volt.

- Kilépnétek miattunk? Ezzel magatokat is tönkretehetitek. –kétségbeesett motyogásomra munkátlan társaim se folytatják a mosolygást.

- Figyelj, Joohyun, szeretlek. Ez egy jó ötlet és ezt te is tudod. Be fog válni. Egyébként is, ha már valamelyikünknek tönkre kell mennie, akkor miért ne csinálhatnánk együtt? Csináljuk meg ezt. Szenvedjünk meg együtt a csúcsra jutásért, jó? Csak ne aggódj, oké? Átgondoltuk mi ezt. Nem lesz baj. –szavain én is elmosolyodom, s talán meg is hatódom.

- Köszönöm, Lee JaeJin. Fantasztikus vagy. – meredek magam elé JaeJin jelenlegi arckifejezésére gondolva.

- Hívd fel Yerit, ő majd tovább tárgyal HaeJinnel. Amint hazaérek, kilépünk mi is és akkor elkezdhetjük, jó? Viszont most mennem kell. Vigyázz magadra!

- Tényleg nagyon hálás vagyok. Te is. Szia. –tettem le a telefont.

- Jut eszembe Joohyun. Nekünk volt egy fogadásunk JaeJinnel kapcsolatosan, úgyhogy irány a mozi! Én nyertem. –vigyorog rám, s felállunk.

- Tao, te nem tudod, miről van szó, de gyere te is, meghívlak. – áll fel ő is.

- Köszönöm. –mosolyog rám.

- Egyébként nekem van egy kamerás ismerősöm. A Film után felkeresem. –ezek szerint tényleg megcsináljuk. Seulgi összekötetéseinek köszönhetően egy lépéssel közelebb vagyunk a célhoz. JaeJin tényleg fantasztikus ember. Ott hagyja a munkahelyét azért, hogy nekem, azaz nekünk segítsen. Igaz, így egy régi álma teljesül, de akkor is. Teljesen be van biztosítva. Ő aztán tudja, mit jelent a valamit, valamiért. Remélem, megérte áldozatot hoznia. Akárhányszor nekem célzott szavaira gondolok, megremeg a szívem. Wow, tényleg eszméletlenül szerelmes lettem belé!

Seulgi választása szerint egy érett felnőtt filmet nézünk meg, ami nem más, mint a Lego Batman! Egyébként jobb film, mint hittem volna. Valami sokkal gyerekesebbre számítottam, ahhoz képest végig nevettük és figyelemmel kísértük a filmet. Röviden, tömören: jó volt. A film után Seulgi a barátnőjéhez indul a kamera miatt, Tao és én pedig haza, s mivel egy ideig ugyanarra kell mennünk, együtt megyünk. Ameddig a buszra várunk, gyorsan felhívom Yerit, mi a helyzet, aminek ő tökre örül. Megkérdezem tőle, hogy tényleg nem bánja-e a válaszában pedig semmi megbánást nem lehet hallani. Yeri nagy eséllyel rosszul hazudhat. Mindent le lehet olvasni a tekintetéből, mivel ugye a szemek soha nem hazudnak, azonban most nem látom őt, viszont úgy tűnik, a hangja is mindent elárul. Nála talán tényleg nem léteznek az olyan dolgok, mint titok és hazugság.

Huszonhetedike éjjel az elalvás szinte lehetetlen, annyira várom már JaeJint haza, azonban végül mégis csak az álmosság győz. Hajnali kettőkor a telefonom idegesítő zúgására kelek, érte nyúlok, szinte meg se nézem ki az, úgy veszem fel. Ismeretlennek vagy nem fontos dolgokért csak nem hív fel senki ilyenkor. Csak belenyögök egyet telefon, majd JaeJin hangját hallom meg a telefonba.

- JaeJin! Miért hívsz ilyenkor?  Ilyenkor indulsz? Este hatkor érsz haza, nem? Ilyen hosszú az út? –vakartam meg a fejem.

- Nálam vagy, ugye? –kérdezi, mire csak egy kába aha szócskát hall tőlem. – Megtennél valamit?

- Persze. Mit szeretnél? – ülök fel lassan nagyokat pislogva.

- Az ajtó mellet van egy pult. –felállok, s az ajtóhoz csoszogok. –Van rajta egy kulcs. Nyisd ki az ajtót!

- Huh? Miért? –fogom meg a kulcsot, és ajtót nyitok. Végignézek az előttem álló alakon, mikor leesik, ki ő, akkor az állam is leesik.

- Lee JaeJin! Hogy-hogy itt vagy? Nem kéne még ott lenned? Mi a fene az éjszaka közepén? Mégis hogy…? Annyira örülök! Nem álmodom, ugye? Tényleg itt vagy, ugye? Nem egy szellem vagy? –elvigyorodik, s magához húzva megcsókol.

- Elég bizonyíték? –kuncog, miközben szorosan átölelem. Pár percig még így állunk szótlanul. _Na, engedj el egy kicsit, így nem tudunk bemenni. –nevet halkan, de én nem engedem el ölelésemből, így kezdek hátrafelé lépkedni befelé a házba, lábammal az ajtót becsapva.

- Megoldottam. Ügyes vagyok. –somolygok  fejemet a mellkasába nyomva. –Nem engedlek el. Már nagyon szükségem volt erre az ölelésre, szóval ne legyél önző és csak ölelj át.

- Azt teszem, te bolond lány. –pöcköli meg ujjával a derekam, aztán dús barna hajamba csókol.

- Ugye nem mész el többször? –pillantok fel rá.

- Nélküled többé nem. –szorít magához még jobban.

- Ez most egy ígéret, ugye? –engedem el, hogy megfoghassam kezét és így dőlhessünk az ágyba.

- Igen, az. –bólogat aranyosan. –Bár… - kezdi, én meg máris rosszalló pillantásokkal támadom. – A seregbe még be kell vonulnom, oda nélküled kell mennem.

- Ya! JaeJin! Miért kell most ilyenekről beszélned? Minek rontod a hangulatot? Ne legyél ilyen gonosz, kérlek! –fordítok hátat neki kuncogva. Magamra húzom a takarót is, mire csak halk nevetését hallom, felemeli a takarót, hogy ő is bebújhasson alá, majd átölel, s így alszunk el, végre együtt.

Több, mint egy héttel később, március 9.-én, mikor a hosszú zoknijaim már hasznavehetetlenek, sikerül megcsinálni a weblapot az új munkánkhoz. Szerencsések vagyunk, mert Seulgi barátnője, Sooyoung, aki jobban szereti, ha Joynak szólítjuk, szívesen dolgozik velünk, igazán kedves és odaadó lány, örülök, hogy velünk van. A cég neve közös megegyezés alapján Bloghíradó lett. HaeJinnel is jó dolgozni, mivel mindenkinél idősebb, az ő házában dolgozunk és még az oldalt is ő csinálta, egy kicsit olyan, mintha az apukánk lenne, de nagyon jófej, na, meg magas. Yeri és JaeJin sincs annyit együtt, hogy zavarjon. Szóval a lényeg annyi, hogy mindenki jól kijön mindenkivel. Mivel cikkeket mi már írtunk az elmúlt napokban, éppen ezeknek a feltöltésén dolgozunk. Van egy megújult szökőkút, amit ma délben adnák át, tehát JaeJinék kimennek a helyszínre, s ez lesz az első tudósítás az oldalon. Igazából már csak promotálnunk kell magunkat. Megbeszéltük, hogy amint van kint videó meg írás is, mindenki kirakja a mindenféle közösségi oldalára, mivel már az is segítség, utána megpróbálunk bepofátlankodni más oldalakra, plusz fizetett hirdetés meg ilyesmik. Szórólapokban is gondolkozunk, lehet ma megtervezzük, kinyomtatjuk őket, aztán holnap már osztogathatjuk is.

Estefelé, szinte pontban sötétedéskor, JaeJinnel kiülünk a padunkhoz, ahol másodjára találkoztunk.

- Ez hóeséssel sokkal meghittebb. –mondom, miközben a tiszta, de sötét eget bámulom.

- Akkor várnod kell, míg december lesz. –karol át.

- Kibírom, csak maradj velem. –nyomok egy puszit arcára.

- Veled maradok. egyébként mit csinálnál most, ha nem újságíró lennél? –érdeklődően fordul felém.

- Hát, nem teljesen vagyok újságíró ezzel az internetes oldal dologgal, de nagy eséllyel egy romantikus regényt írnék. –gondolkoztam el.

- Szeretnél könyvet írni? –kérdezi, mire bólogatni kezdek. – Akkor miért nem írsz? Van laptopod, gondolom, vannak ötleteid is és tehetséged is. Miért nem írod meg azt a romantikus regényt, amit akkor írnál, ha nem újságíró lennél?

- Nem tudom, JaeJin, ez nem ennyi. Idő is kell hozzá meg türelem. Na, meg ugye nem olyan egyszerű elkezdeni egy ilyet. Lehetséges, hogy félbehagynám, akkor pedig kiderülne, hogy csak az időmet vesztegettem vele. – sóhajtok fel a mondat végén.

- Szerintem írd meg azt a könyvet. –mosolyog rám. Válaszolni készülök, amikor észreveszem, hogy valaki megáll előttem, végignézek rajta, míg nem találkozik a tekintetünk- Egy férfi az. Középen elválasztott haj, kicsit bandzsa, az állkapcsán van egy gyógyuló vágás, szemei álmosnak látszanak. – Mit akar? –szór villámokat felé párom.

- Bae Joohyun, ugye? –néz rám nevet mondva, mire az egész testem megremeg.

- Honnan tudja a nevem? –kérdezem dadogva, s félve nézek fel rá.

- Mi maga, hogy csak úgy idejön és kinyögi a nevét? – JaeJin még mindig ideges méregeti a férfit, miközben közelebb húz magához.

- Testvérek vagyunk. Kim WonPil vagyok, azaz Bae WonPil, csak átvettem a nevelőszüleim nevét, minthogy az igazaiét hordozzam magammal mindenhová. –az állam is leesik, a szívem megáll.

- Ez nem igaz. Nekem nincs testvérem. –kezdem hevesen fejemet rázni, JaeJin megállás nélkül vizslatja WonPil arcát.

- Én is ezt hittem. Elkezdtem egy kicsit belemászni a szüleink ügyeibe, hátha rájövök, minek nekik gyerek, ha utána csak tönkreteszik és eközben találtam meg, hogy van egy testvérem, aki te vagy. Egy kicsit neked is utánad néztem, hogy megtaláljak. A munkahelyeden kerestelek, azt mondták, kiléptél, aztán azt is, hogy ezen a környéken élsz. Azért kerestelek meg,hátha segítesz nekem ebbe, azonban az arckifejezésed azt mutatja, eléggé sokkolt vagy ahhoz, hogy most ne tudj válaszolni. Ügyvédként dolgozom, odaadom a névjegykártyám, minden elérhetőségem rajta van, ha úgy döntesz, csatlakozol hozzám, s kiderítjük, miért is kellettünk nekik. –nyomja a kezembe a kártyát. –Most megyek. Jó éjt! –hajol meg illedelmesen, majd elsétál. Köpni, nyelni nem tudok, csak szorongatom a névjegykártyáját.

- Joohyun, kérlek, hadd, hogy utánanézzek ennek a srácnak, mielőtt bármit teszel, nem biztos, hogy az igazat mondja. Ugye nem fogsz sírni? –néz mélyen könnyes szemeimbe, s magához ölel. –Már felnőtt vagy. Ők pedig már nem az életed része. Megpróbálok utánajárni, ki is ők és eltávolítani őket a szüleim körül is, ahogy régebben kérted, rendben? Lehet, hogy már megváltoztak, viszont semmi sem biztos. Utánanézek és nem lesz semmi baj, szóval ne sírj, jó? –simogatja hátamat, azonban én nem fogom vissza magam, sírni kezdek. Ki más előtt sírhatnék szabadon, ha nem JaeJin előtt?

---

10.rész

Annyira hihetetlen az egész csók, hogy egyáltalán nem lehet szavakba önteni. Csak akkor marad vége, mikor a hó is esni kezd, amitől még tökéletesebb lesz a pillanat.

- Esik a hó. –mosolygok JaeJin szemeibe nézve. Igaz, hogy túlságosan boldog vagyok, azonban még ígyis érzem, hogy fázom, ami a hóesés kicsit sem segít.

- Libabőrös vagy. Menjünk be. –mosolyog rám vissza, s megragadja kézfejem, majd megfordulunk, mikor az ajtón túl JaeJin szüleivel találjuk szembe magunkat.

- Szóval nem jártok, mi? –kuncog fel az anyukája, mire az apukája is csak mosolyog.

- Eddig tényleg nem voltunk együtt. Eddig. –mondja büszkén újdonsült párom, mielőtt még mindenki leülne az asztalhoz. JaeJin anyukája velem szemben ül a párjával, JaeJin pedig mellettem.

- Viszont akkor azt hiszem, elkövettem egy hibát. –motyogja az anyukája, s mindenki ránéz. –Elhívtam Yerit, hogy ne egyedül ünnepeljen. Gondoltam, ha már egy lányt boldoggá teszünk, akkor miért ne lehetne kettőt?

- Mi? –mondja mindenki egyszerre, még én is. Az egyetlen ember, akit tényleg nagyon nem szeretnék látni többé, az Yeri, azonban látnom kell, pont ilyenkor. Az első gondolat, ami lezajlik a fejemben az az, hogy megtépem a csajt, de tudom, nem tehetem, így hát próbálok lenyugodni. Mázli, hogy nincs megint egy pohár a kezemben.

- Sajnálom, nem gondolkodtam. Nagyon nagy baj, Joohyun? –néz rám, én pedig próbálok mosolyogni.

- Elviselem valahogy. –a mellettem ülő felsóhajt, s megsimogatja a hátam.

- Én se bírom Yerit, ha ez megnyugtat, Joohyun. –mondja az apukája egy halvány mosollyal.

- Meg is értem. –mondom egy sóhajjal társítva. – Nagyon, de nagyon nem kedvelem. –alig mondom ki a csengő már meg is szólal.

- Tényleg nagyon sajnálom. Kinyitom. –áll fel az anyuka, s kinyitja az ajtót, én pedig próbálok nem Yerire nézni, ahogy nagy eséllyel ő se szeretne rám. Bár nem igazán érdekli az itt létem, egyből a mellettem ülő JaeJin nyakába ugrik, amit én fortyogva nézek.

- Szerintem, ha nagyon sokáig ölelgeted, megfullad, tehát jobb lenne, ha elengednéd. –ördögi mosolyt villantok Yeri felé, s ő duzzogó arccal foglal helyet JaeJin mellett. Fogalmam sincs, meddig fogom bírni ennek a csajnak a jelenlétében, de előreláthatólag egyáltalán nem sokáig. Lángoló tekintettel nézek felé, az egész testemmel kifordulva, s tudom, hogy látja, hiába próbálja JaeJin takarni. Szépen elkezdünk ételt szedni, mikor valamennyire lenyugszom, az én nagy sajnálatomra, Yeri semmit nem önt magára. Jó, le kéne állnom. Egész jól megy ez az evés dolog, nem nézek Yerire, s ő se nagyon hallatatja magát, így már nem szeretném annyira kilőni az űrbe, mint mikor belépett. De azért még nem bírom.  Evés után bemegyünk a nappaliba, s JaeJin a kanapé sarkába lökdösöm, hogy csak is én ülhessek mellette, különben teljesen meg vagyok győződve, hogy Yeri ülne a másik oldalán, mint valami ördög-angyal koncepció, már csak azt nem tudom, hogy én melyik vagyok. Mindenki előhalássza az ajándékát, s összevissza mászkál mindenki a másikhoz. JaeJin, s az anyukája egyszerre áll meg előttem.

- Anya, ez fontos.. –motyogja JaeJin, mire az anyukája félreáll. – Ez tényleg fontos, Joohyun! Vigyázz rá nagyon, ne úgy, mint az előzőre! Boldog Karácsonyt! -nyomja a kezembe a zacskót egy puszival társítva. A karácsonyi ajándékom egy telefon, ami miatt teljesen leesik, miért mondta azt, amit.

- Köszönöm, JaeJin! Vigyázni fogok rá, főleg azért, mert tőled van. –mosolygok rá. – Az enyém nem olyan nagy szám, de azért remélem, tetszik. Boldog karácsonyt! – adom át én is az ajándékomat, ami ugye egy parfüm és egy óra. Tényleg nem én vagyok az ajándékozás embere, bár ahogy elnézem JaeJin örül neki, ami megmosolyogtat.

- Köszönöm, tényleg. A telefon jegyzeteiben van valami, ami nagyon fontos, ha nem olvasod el időben, akkor majd elmondom, te döntesz. –ölel magához.

- Jó dolog van beleírva? –pillantok fel rá.

- Az utolsó két szó jó. –mondja, mire teljesen összezavarodok. Mi lehet az? Szívem szerint most rögtön elolvasnám, de inkább megvárom, hogy ő maga mondja el.

- Rejtélyes vagy. Megyek anyudhoz. –bontakozok ki öleléséből.

- Joohyun, lehet, hogy nem jártok még együtt, de nem hagyhatom, hogy egy olyan női dologról feledkezz meg, ami minden nőnek van. Amikor JaeJin mesélt rólad, azt mondta, idézem: „Mindent a zsebébe rak, egyszer se láttam nála táskát, ez érdekes. Azt hittem, minden nő táskával rohangál, de ő nem, lehet, hogy ezért ragadott meg annyira. Egyszerűen csak annyira különleges.”  Szóval vettem neked egy táskát, már biztos nem a zsebedben rejlik a vonzerőd. –akaratomon kívül is vigyorogni kezdtem, s piros lett, mint egy paradicsom.

- Igazából van egy titkom… A zsebembe varázspor van, és bárkit el tudok csábítani vele. –nevetni kezdek, s JaeJin édesanyja is. – Köszönöm az ajándékot, jól fogom használni. Ez az önöké, az öné és a párjáé. –nyújtom át a becsomagolt szauna bérletet. – JaeJin szerint szeretik. – mosolygok, majd egy pillanatra oldalra pillantva JaeJint és Yerit pillantom meg.

- Köszönjük szépen. –mondja, de én még mindig Yeriéket nézem. – Ne legyél féltékeny. JaeJin tényleg nem szereti már úgy, ami pedig Yerit illeti, ne izgasson annyira, majd lenyugszik egyszer.

- Köszönöm, de akkor is zavar. –sétálok oda hozzájuk. – JaeJin. –motyogom, mire rögtön lenéz rám, azonban nekem ötletem sincs, mit akarok mondani, ezért csak kérdőn pislog rám. – Szeretlek. - mondom hosszabb gondolkozás után, s Yeri szinte azonnal elmegy.

- Ravasz vagy. – nevet JaeJin, mire hozzábújok.

December 24.-e estéje, azaz szenteste

JaeJin ágyában fetrengve, a telefonomat szorongatva még mindig azon vacillálok, hogy elolvassam-e, mit írt. JaeJin épp a konyhában van, bár fogalmam sincs, minek ezt este tízkor, mikor én már mindjárt elalszom. Végül megadom magam, s megnyitom a jegyzeteket, az egyetlen meglévő fájlt megnyitom, ez áll benne:

Január elsején el kell utaznom két hónapra.

Kérlek, ne haragudj érte! Munka miatt megyek és nyugi, Yeri nem lesz ott, ha ettől jobb! Fogalmam sincs, milyen most a kapcsolatunk, de remélem, együtt vagyunk. Bár azt hiszem, te hiába szeretsz, járni nem szeretnél. De azért én boldog jövőt képzelek el kettőnk számára!

Szeretlek, Joohyun! <3

- Ya! –kiáltok fel, s JaeJin már bent is van, s aggódó pillantásokkal néz rám. – Komolyan? Elmész két hónapra? Miért? Vagy… mi? Azt se tudom, hogyan kéne reagálnom, de annyira el vagyok keseredve! JaeJin, tényleg? – nézek fel rá szomorúan, s ő rögtön mellém ül, és magához ölel. – Utállak… –motyogom.

- A francokat utálsz, akkor nem akadtál volna ki. –mosolyodik el. – Sajnálom, valami sport műsor miatt kell végig ott lennem, vagyis Ausztráliában. Mire visszajövök tavasz lesz, érdekel, mit fogsz csinálni akkor ezzel a sok zoknival.

- JaeJin! –nyávogok. – Miért? Muszáj? Miért mentél bele? –telnek meg szemeim könnyel. – Ne már!

- Amikor elvállaltam, még nem ismertelek, s még jól is jött volna, ha egy kis ideig nem vagyok itt, most azonban már nem. Viszont hidd el, hogy miután visszajövök, jobb lesz, mint bármikor.

- A telefon is azért volt ilyen fontos? A kapcsolattartás miatt? –kérdezem, mire bólogatással fellel. – Ah, mit fogok csinálni két hónapig? –hajtom fejem mellkasának.

- Nem tudom. Mit fogsz tenni? –simogatja fejemet.

- Dolgozni, várni rád, és minden percben üzeneteket küldeni neked, amit tőled is elvárok. – nézek fel rá.

- Ígérem, hogy amikor tudok, írni fogok. –helyeselve bólogatok a mellkasába, majd halkan pityeregni kezdek. – Hé! Nem sírhatsz. Még a végén tényleg igaz lesz, hogy sokat sírsz, mióta ismersz.

- Ez már tényleg igaz! Nélküled azt se tudtam, hogy mi az a sírás! Olyan borzasztó vagy! –sírok fel.

- Bocsi. –nevet halkan.

- Nehogy már nevess. –mosolyodok el.

- Tényleg nem tudom, mit kéne tennem…- motyogok.

- Minden rendben lesz. Tudod, ilyenkor azt szokás mondani, hogy gratulálok, sok sikert, hiányozni fogsz. –simogatja meg fejem.

- De én nem egy szokás vagyok. Nem szeretném ezeket mondani. –sóhajtottam.

- Számomra egy szokás lettél, egy szokás az, hogy minden nap veled vagyok. Az a szokás, amit a legjobban szeretek és féltve őrzök. Az a szokás, ami egy nap a karjaimba sétált, majd szívembe, s azóta is óvom, és semmiért nem adnám oda, viszont mindent megadnék érte. Egy szokás, amit nagyon szeretek és nem szeretném, hogy szomorú legyen. –felfújt arccal pillantok rá, majd elfordulok. – Hé… rosszat tettem?

- Most azt mondod, hogy megszokásból szeretsz engem? –mormogom.

- A megszokás egy olyan dolog, ami hiányzik, ha nincsen, te is egy ilyen dolog vagy, ezt mondom! –ölel át hátulról.

- De az összes szokás egy idő után unalmassá válik. –fordulok meg, hogy szembe legyek vele, s szemeibe nézhessek.

- Azonban te nem egy szokásos szokás vagy. –puszilja meg a homlokom. – Mindegy, mit mondok, lesben állsz, hogy kifordíthasd a szavaimat, ugye? –kérdezi, mire bólintok párat.

- Tönkretetted a szentestét. – veszek el szemeiben, miközben a lehető leggonoszabban próbálok ránézni, de nagy eséllyel ez nem nagyon látszik, mivel a következő pillanatban már csókolózunk.

- Nem rontottam el. Így csak még jobb. Még drágább lesz számodra is az idő, amit együtt töltünk. – mosolyog rám, halványan két oldalra húzom a szám ezzel viszonozva.

A következő öt nap teljesen simán megy, attól eltekintve, hogy körülbelül egy percre sem vagyunk képesek elszakadni egymástól, azonban harmincadikán el kell mennünk JaeJin nővérének az esküvőjére.

- JaeJin, ugye… Yeri nem lesz ott? –kérdőpillantásokat vetek rá.

- Nem, nyugi már. – ölel magához mosolyogva. – Nagyon csinos vagy most így. – enged el addig, míg végig néz rajtam. – jelen pillanatban egyáltalán nincs igaza, ami egy történelmi pillanat. Egy eszméletlenül szűk ruhát viselek, ami törtfehér, s pántja sincsen, ezért minden pillanatban azt hiszem, hogy le fog esni. Ha mind ez nem lenne, akkor tényleg tetszene, hiszen teljesen egyszerű. – És a zokni sincs rajtad.

- Na, ez az. Ez fáj a legjobban. Úgy érzem magam, mintha mindenki előtt meztelen lennék. –rázom meg a fejem, majd mellkasára hajtom a fejem. – A ruha pedig kényelmetlen, amikor megvettem, akkor nem gondoltam ezt az egészet végig. Azonban te most úgy nézel ki, mint egy igazi nőcsábász. –pillantok csokornyakkendőjére, s tökéletesen festő öltönyére. – Ha egy lány rád néz, akkor megbánja, ugye tudod? – pislogok felé.

- Nagyon jól tudom. Azért a nővérem kivétel, ugye? –simít végig enyhén begöndörített hajamon.

- Igen. Ő egyedül. –állok még a magassarkúmnál is jobban lábujjhegyre, s megpuszilom az arcát.

- Kicsi vagy. –vigyorog gonoszan, majd homlokon csókol.

- Nem érdekel. Te így szeretsz.

Úgy gondolom, számunkra ez volt az esküvő napjának a legfontosabb része; abban az öt percben a nap a miénk volt. Bár igaz, szerintem egyszer nekünk is lesz egy ilyen napunk, az egyetlen, amiből soha egy percet nem fogok elfelejteni, viszont erre most még várnom kell. A mostani életem egyik legnagyobb kínja következik két nap múlva és ez a kín két kerek hónapot foglal magába.

A legtöbb ember szilveszterkor részegen örül az újévnek és az azzal járó új esélyeknek, azonban számomra most semmi ilyesmit nem foglal magába. Jobban végiggondolva, örülök JaeJinnek, csak az zavar, hogy ilyen borzasztó messzire megy. Szóval a mi szilveszterünk inkább egy karácsonyhoz hasonló. Szorosan egymás mellett ülve a kanapén, két darab gyertyának a fényében, egy gyerekkori fényképkönyvet nézegetve. A könyv tulajdonosa JaeJin. Az elmúlt egy hétben folyamatosan nála vagyok. az igazat megvallva, nyolc napja nem is voltam otthon, mondjuk, nem is vágyom haza. Tökéletesen megvagyok itt, JaeJinnel.

- A szülők miért csinálnak a kisgyerekekről képeket meztelenül? Így duplán láttam kicsi JaeJint. –halkan felnevet, ezt követően átölel.

- Átvitt értelmű perverz poén? –széles mosollyal fordulok felé, mielőtt heves bólogatásba kezdenék. – Elmúlt éjfél, ugye tudod?

- Hát, akkor boldog újévet, JaeJin!

- Boldog újévet, Joohyun! –csókol meg lágyan, amit én viszonzok is.

- Hánykor indulsz? –váltok témát mindkettőnk bánatára.

- Hatkor megy a gép. –sóhajt fel, mire én csak mégjobban hozzábújok.

- Akkor aludjunk. Mire felkelek, már nem leszel itt, ugye? –nézek mélyen szemeibe szomorúan.

- Nagy eséllyel nem, nem szoktál olyan korán kelni és nem is szoktál eddig fenn lenni, tehát valószínűleg még aludni fogsz. –húzza magunkra a takarót.

- Akkor gratulálok, sok sikert és hiányozni fogsz! – idézem azokat a szavakat, amiket elvileg ilyenkor mondani kéne.

- Az én drága szokásom. –szorít magához mégjobban. – Ne veszekedj Yerivel még nem vagyok itt és ne is keresd a szüleidet addig, majd velem kideríted, jó emberek-e, na, meg vigyázz a srácokkal. Az enyém vagy.

- Jó, de te se nagyon nézz másra. Nekem mindenhol van egy szemem, csak úgy jelzem. Mindenről tudok bármit, bárkivel csinálsz. –somolygok. Fejemet mellkasába nyomva hunyom le szemem. – Aludj jól, most és a következő két hónapban. Hívj fel, ha odaértél. –fújom ki lassan a levegőt.

- Nem tudod, mennyire fogsz hiányozni… - simogatja hátam. Jó éjt! –nem áll szándékomban, viszont mégis elalszom. Félek a következő két hónaptól, pedig tudom, hogy nem lesz baj. egyszerűen csak képtelenségnek tűnik elképzelni nélküle bármit. Tudom-tudom, huszonhárom napja ismerem, mégis mit hiszek? Azonban az a huszonhárom nap, huszonhárom évnek tűnik, s pontosan emiatt válok tehetetlenné, ez az elviselhetetlen érzés, ami próbál legyőzni, de én szembeszállok vele es két hónap alatt talán bennem egy egész harmadik világháború fog lezajlani, én akkor is kitartok, s mikor JaeJin visszatér Ausztráliából a sportbajnokságról, minden tökéletesebb lesz, mint valaha és én leszek a világháború győztese. Addig is megvívom a csatát ezzel a hiány és félelem nevű dologgal, ami csakis veszíteni képes.

Másnap nem meglepő módón JaeJin nélkül kelek. Ideje visszatérni a napi rutinomba; a minden reggeli teába, majd a zokni-nadrág páros felszenvedése, a buszon megfulladás, témakeresés és cikk írás. Szilveszterkor úgyis annyi minden történik, na, meg mivel még senki sem dolgozik, egy milliárd cikket írhatok, addig sem gondolok, JaeJinre annyit, ez könnyít a győzelmemen.

9.rész

Miközben a kádban próbálom érthetővé tenni a helyzetet saját magam számára, a csengő megszólal párszor, amire én nem reagálok. Pizsamámat felvéve bújok ágyban, mikor már egyszer sem próbál csengetni. Elvileg nem szabad haraggal lefeküdni, így inkább én csak annyit mondok, hogy feldúlt vagyok. Százmillió hátról balra, balról jobbra, jobbról előre való fordulás után tényleg elalszom.

Reggelre már tényleg nem vagyok mérges, csak csalódott. Végül is nincs semmi, ami miatt ne ölelhették volna meg egymást. Tény és való, hogy JaeJin elmondása szerint ő nem szerelmes Yeribe. Azonban barátok is ölelkezhetnek, nemde? Szerintem igen, úgyhogy csönd a neved belsőhang. Az egyetlen nagy probléma az ilyen belsőhangokkal a hallásuk. Te hallod őket, viszont ők már nem téged, tehát borzasztóan nehezen fogják be, s amíg ők beszélnek, addig téged igenis érdekelni fog, mit mondanak, még ha butaság is. Szóval, ha fejre állok is, zavarni fog Yeri. Igaz, ma már nem kell dolgoznom, de a stressz levezetése miatt elmegyek sétálni. Ahogyan minden egyes nap, ma is térdig érő, meleg zokni van rajtam. Szűk farmer nadrággal, ami kihangsúlyozza a zoknim vastagságát és hosszát, de a csizmám segít elrejteni. A felsőm a pizsama pólóm, hiszen pulcsi és kabát alá senki se látja, melltartót meg vettem alá. Elég nagy kupit hagyok az ágyamon, mikor kilépek az ajtón. A tegnap este és a most levett ruhák –kivéve a pizsama felső, ugye –az ágyon hever. A lépcsőházban lefelé haladva végignézek a falon, a letépett papírok helyén maradt ürességen. Mikor kinyitom az ajtót, kis híján fejbe vágom azt a személyt, aki miatt úgy aludtam el, ahogy nem szabad. Vagyis azt a férfi személyt, azaz JaeJint. Elképzelni nem tudom, mi a francért fekszik a hideg kövön vacogva. Harag ide vagy oda, borzasztó aggódásba kezdek.

- Ya, Lee JaeJin! –guggolok le fénysebességgel mellé, s rázogatni kezdem, mire hál’ Istennek fel is néz rám.

- Ilyen sokáig tart leérni? –mosolyog rám a vacogástól csattogó fogakkal, kérdését viccnek szánva, de az én arcomon még mindig csak ijedség látszik. Ráterítem kabátom, majd egészen az ágyamig felrángatom reszkető testét a házon keresztül, s betakarom a legmelegebb takarómmal, mit sem törődve azzal, hogy mennyi minden van még az ágyon, az most egyáltalán nem lényeges.

- Te normális vagy? –förmedek rá. –Szoktál te gondolkozni? Eszedbe se jutott a halálra fagyás lehetősége? –az ordibálás nem az én stílusom, de most az egyszer nagyon is az. Eddig ötletem nem volt, milyen, amikor valaki úgy szeret valaki, hogy épp lehet, látni se kívánja, viszont valami miatt közben úgy elkezd aggódni érte, hogy képes mogorvának lenni. Bárhogy is, ez egy gyönyörű érzés.

- De nem lett bajom. –dugja ki fejét a takaró alól, ahol egész teste vacogva próbál melegedni. Rosszallóan megrázom a fejem, mielőtt a fürdőbe mennék, hogy meleg vizet engedjek neki a kádba. Amíg a víz folyik, az ajtó mellett lévő széket közelebb húzom a kádhoz, s ráhelyezem egy tiszta törölközőt. Szinte válogatás nélkül bedobom a szennyest a mosógépbe, legalább elindítani nem indítom el. Elzárom a vizet, aztán visszamegyek JaeJinért, hogy a fürdőbe tessékeljem.

- Melegedj fel. –mormogom a kád vízre nézve, s magára hagyom a fürdőben JaeJint. Az ágyam sarkára ülök, s aggodalmasan nézek magam elé. Nem hiszem el, hogy egész este várt rám. Talán a Yeris eset tényleg nem volt annyira nagyszám, mint amennyire én gondolom. Nem értem magam, s ez talán még Yerinél is jobban idegesít. Ő valami megváltó az életemben vagy egyszerűen csak szerelmes vagyok belé? Mióta ismerem, mindent annyira másnak érzek. Több lendülettel ébredek reggelente, de mégis fáradtabban. Sokkal érzékenyebb vagyok, de minden területen, akkor meg végképp, mikor mellettem van, pedig próbálok erősnek látszani. Tényleg úgy érzem, miatta változom, miközben önmagamat adom neki, azonban ez nem az az önmagam, aki eddig voltam. Alig negyed óra múlva JaeJin jön ki a fürdőszobámból felöltözve. Sokkal jobban néz ki, mint amikor bement, én viszont egyre sápadtabban és magatehetetlenebbül nézek rá, talán még a szemeim is megteltek könnyel, hiszen nem merek pislogni, mire JaeJin arca is megváltózik.

- Miért vagy ilyen? Mióta ismerlek, már másodjára fogok sírni. Rossz hatással van rám a közelséged! –még mindig küzdök szemeim nyitva tartásával. Azt se tudom, mikor lett szokásom meggondolatlanul beszélni. Csúnyán nézni arra, akit szeretek azért, mert menthetetlenül beleestem, miről ő nem is nagyon tehet.

- Te kérdezed tőlem? Soha nem bántanálak, a legjobbat szeretném neked! Ahogy mondtad, megfagyhattam volna, de nem érdekelt. Ahogy mondtad, meghalhattam volna érted. –motyogja az utolsó mondatot, én meg próbálok nem bőgésben kikötni. –De mit kapok érte? Ordibálást, kétszer is. Először még édes volt, hiszen az aggódás váltotta ki, viszont most nem értem, mi rosszat tettem neked. Tehát fáj. Elképzelni nem tudod, hogyan. –ha valamikor, akkor most megbántam, hogy rövid lett a hajam. Ujjaimmal az egészet az arcomba fésülöm, hogy ne lássa, ahogyan zokogom. – Ez is fáj. Fájdalmas számomra a sírásod. –a következő pillanatban már csak azt látom, hogy elém térdelve dobja ki a hajat az arcomtól, s kérdőn rám néz. –Szóval mi a baj?

- Mikor lettem ilyen szörnyeteg? –próbálom visszarakni a hajat az arcomba, de JaeJin lefogja a kezeim.

- Nem vagy az. Mi a baj? –ismét kíváncsian néz rám, én pedig nagyot nyelek.

- Beléd estem. –nyögöm ki, még mindig az egereket itatva.

- Ez az érzés kölcsönös, úgyhogy nem kell annyira kiakadni. Miért haragszol rám? Soha nem ártottam neked. Inkább így kérdezem. –ismét próbálom arcomat takarni, azonban úgy tűnik, JaeJinnek erősebb karjai vannak, mint nekem.

- Lehet, hogy szándékosan nem, viszont tegnap…Yeri…  -fakadok ki teljesen évek óta másodszor, a szüleimmel való találkozást beleértve. Lehet, kissé felszabadító számomra ennyire sírni, azonban borzasztóan kellemetlen is JaeJin előtt, s bármennyire próbálkozom, nem tudom eltakarni.

- Ezért borultál ki? Szóval mikor lejöttél csak annyit láttál Yeri jelenetéből, hogy ölelkezünk? Mivel semmi mást nem csináltunk, ami félreérthető lett volna. Lehívtalak, mert adni szerettem volna neked valamit, de Yeri nekem rohant levágott egy óriási hisztit, mert azt hitte, az övé, aztán akaratomon kívül megölelt. Ennyi az egész. Esküszöm neked, hogy nem vagyunk szerelmesek, úgyhogy megnyugodhatsz. –mosolyog rám szemeimbe nézve, s lejjebb engedi a kezünket fejem mellől. –Azt a dolgot pedig majd újra veszem neked, ne aggódj. –kétségbeesett sírásomnak végre sikerült véget vetni, s teljesen elveszni gyönyörű szemeiben. Fogalmam sincs, mi ütött belém az elmúlt tíz percben, azonban utána sokkal szabadabbnak érzem magam, hiába mondtam ki önfeledten, amit érzek. A nagy bőgés miatt a légzésem még mindig nem teljesen jött rendbe. –Nyugi már. –engedi el kezeimet, s ajkaimra egy puszit nyom, amire sehogy sem tudok reagálni. Most akkor tényleg beleszerettünk a másikba? –Nem szeretnél járni, mi? –néz rám vigyorogva, miközben megerősítem a kérdését, tehát teljesen összezavar. Akkor most szeret vagy sem? Én pedig miért nem jutok szóhoz? Mélylevegőt veszek, mielőtt bármit mondanék.

- Miért vagy boldog? –értetlenül nézek felé, de ő még mindig csak mosolyog.

- Mert tudtam, hogy így lesz. Ismerlek, s ez boldoggá tesz. Na, meg amúgy is tudom, hogy ez meg fog változni. Most csak meg vagy ijedve plusz nekem teljesen el kell tüntetnem az életemből Yerit, addigra te is rendben leszel, és mi leszünk a legtökéletesebb pár, akik valaha léteztek. Persze, mi nem múlunk el. –rögtön mosolyogni kezdek, s megölelem. Eszméletlenül durva, milyen szinten belém lát. Abban is biztos vagyok, hogy egész végig tudta az érzéseim.

- Miért tudod, ennyire, mit érzek? –nézek fel rá minden értelemben.

- Kevés idő alatt is jól meg lehet ismerni valakit, ha érdekel az illető. –mosolyog rám. – Nem kell dolgoznod egyébként?

- Már szabadságon vagyok, csak nem mondtam. –mosolyodok el újból.

- Uh, tényleg!  Erről jut eszembe, nem tudnánk holnap menni a szüleinkhez? El fognak utazni, de szeretnének velünk is ünnepelni. –hirtelen csak pislogok, mint egy béka, hiszen nem vettem még ajándékot JaeJinnek. – Nem tudsz jönni? –biggyeszti le a száját.

- Nem erről van szó. Mehetünk holnap, csak gyorsan el kell még intéznem valamit. –pattanok fel, s rögtön felveszem a ruháim azon részeit, amiket levettem.

- Tényleg ne haragudj, hogy csak most szólok. Veled mehetek? -áll fel ő is, én pedig megszállottként rázni kezdem a fejem ezzel is ellenezve.

- Nincs baj, de nekem most egyedül kell mennem. Bocsi. –vágom zsebre a pénztárcám. – Nyugodtan itt maradhatsz, melegedj még egy kicsit fel. –vigyorgok még egyet gyorsan, de a következő pillanatban már el is hagytam a házat. A lehető legkisebb fogalmam sincs arról, mit kéne vennem neki, így csak felszállok a buszra, s a plázánál le. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki imád télen beöltözve bemenni egy boltba –vagy bárhová –és jól megsülni, mint egy csirke. Jobban belegondolva, biztosan én vagyok az egyetlen. Számtalan üzlet mellett elmegyek, azonban még így se tudom, mit kéne vennem. Végül egy óra- és egy illatszerbolt között állok meg, úgy gondolván, most tökéletes ajándékot fogok találni. Először a parfümöknél próbálkozom be. Tudom, hogy JaeJinnek nagyon jó illata van, ezért próbálok valami hasonlót találni, ami megfelel az ízlésének. Nagy mázlimra sikerül egy olyat találnom, ami a férfias és az édes között van, s hasonlít a mostanira. Mivel erősen kétlem, hogy ennyi elég ajándéknak, így az órák közzé vettem magam. Igaz, ha jobban belegondolok, soha nem láttam JaeJinen órát, viszont az esetek többségében kabátban látom, úgyhogy ki tudja. Az óra úgyis csak segít a kinézeten –nemmintha JaeJin rosszul nézne ki. Egy drapp szíjú közepes méretű karórát veszek, majd egy sarki boltba egy egyszerű karácsonyi ajándékzacskót, aztán az egészet bele a parfümös bolt zacskójába, hogy ne legyen túl feltűnő, mikor hazamegyek. Hál’ Istennek a buszra alig, ha két percet várnom kell. Megkönnyebbültem ülök be egy kettes ülésbe egyedül. Már majdnem elalszom, mikor egy ismerős hangot hallok meg magam mellől, s rögtön kinyitom rá a szemem.

- Ah, Tao! Már teljesen jól vagy? Egészen eddig beteg voltál? Vagy más miatt nem voltál? –halmozom el kérdéseimmel gondolkozás nélkül, mire rögtön felnevet.

- Ez egy interjú és cikket írsz belőle vagy mi? Tüdőgyulladásom volt, ezért a kórházban kellett lennem. Fránya tél. –fintorog, miközben a tél szót mondja.

- Én szeretem a telet, ne szidd annyira, csak neked kéne jobban vigyázni! –mondom az egészet mosolyogva. –De mostanra már teljesen jól vagy, ugye?

- Igen, már semmi bajom. Viszont veled mi újság? Seulgi mondta, hogy összeszedtél valami pasit valahonnan. –mosolyog rám pimaszul, mire akaratlanul kuncogni kezdek. – Szóval tényleg összeszedtél egyet. Honnan ismered?

- Tudósító. Írnom kellett egy kiállításról, én pedig egyenesen a mellkasának mentem a helyszínen. –kuncogok ismét. –Néha jó, ha ügyetlen vagy.

- Akkor ti most együtt vagytok? –néz rám érdeklődve.

- Alapvetően nem, de úgy valójában nem tudom. –gondolkozom el, mikor leesik, hogy a következőnél le kell szállnom. – Viszont én mindjárt leszállok. Legyenek szépek az ünnepek és ne legyél beteg megint! –nézek rá szigorúan, ő pedig kifordul, hogy kiférhessek.

- Köszi, neked is. És hajrá annál a srácnál! –mosolyog rám, én pedig bólintok, s az ajtóba állva jelzek. Amint a busz megáll, leszállok, s elindulok a hazavezető úton. Miután felboncoltam magam a lépcsőkön, a kulcsommal próbálom kinyitni az ajtó, mikor rájövök, hogy nem zártam be, tehát egyszerűen csak bemegyek. Már épp köszönnék, de észreveszem az ágyamon szétterült alvó JaeJint. Halkan levetkőzöm és elrakom az ajándékát a gardróbom legaljábba, majd betakarom JaeJint, s leülök az ágyszélére.

- Tudod, JaeJin, nagyon gyorsan telik ez a nap. Na, meg annyira eseménydús. Nem értem a szerelmet. Hirtelen úgy érzem, mindent elszeretnék mesélni neked, ami velem történt. Ma vagy akár máskor, esetleg évekkel ezelőtt. El szeretném mesélni, mi van a szüleimmel, az első szerelmemet, azt is, hogy milyennek képzeltem el a nagy Ő-t. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy alszol, így már attól elég bolond vagyok, hogy ezeket mondom neked. –sóhajtok fel egy aprót, JaeJin megfordul, így nincs háttal nekem.

- Csak félálomban vagyok. Már akkor felkeltem, amikor az ajtó zárát ki-be nyitogattad. –szólal meg, amitől megáll bennem az ütő egy pillanatra. – Mondjad csak, amit szeretnél, de a nagy Ő-vel kezd, engem az érdekel a legjobban. –fogja meg kezem, s maga mellé ránt. Elmosolyodom, s gyengéden hozzábújok.

- Először is, mindig úgy gondoltam, hogy rossz múltja lesz, de miattam megváltozik. Például: gengszter volt, viszont miattam leáll a rossz dolgokkal, s jó ember lesz. –JaeJin rögtön felnevet.

- Gengszter? Miért pont gengszter? –nevet egy kicsit még mindig.

- Azt hiszem, talán a szüleim miatt. –gondolkodtat el kérdése.

- Miért? A szüleid talán gengszterek? –szánja viccnek, azonban mikor a csöndből leesik neki, hogy ez a valóság, elhallgat, s még közelebb húzz magához. – Bocsi, viccnek szántam. Egyébként kiskoromban csak azért jártam harcművészetre, mert azt hittem, a szomszédokról, hogy gengszterek, de anyuék jóban voltak velük. Már nem is nagyon emlékszem, csak arra, hogy egyszer egy kislány rohant ki tőlük, s azóta nem látta senki. Azt mondták, csak berúgott valamit a kertbe, ezért bejött megkérdezni, hogy itt van-e, de mivel nem volt ott, szomorúan elrohant. Várj, a szüleim még mindig jóba n vannak velük vagy már megint, nem nagyon tudom. És jobban belegondolva az a lány… azt hiszem, te voltál… -fogalmam sincs, hogy hányni szeretnék, vagy csak nem tudok megszólalni Hiszen JaeJin szülei jóban vannak az enyémekkel, s én tényleg elrohantam onnan és azóta vissza se mentem. Kétlem, hogy ilyen lányból van kettő, JaeJin pedig teljesen véletlenül azzal is találkozott már. –Jól vagy? –motyogja, s megsimogatja a fejem.

- Igen, csak sokkolt. –bólintok egy aprót. –A sors szeret minket együtt látni. –jelentem ki.

- Ezek után már biztos, ahogy az is, hogy a nagy Ő-ről elképzelt dolgod nem jön össze. Nincs olyan rossz múltam, azonban bármit megváltoztatnék érted. –halványan elmosolyodom.

- Nem szeretném, hogy megváltozz. Amúgy meg, a szüleimet tényleg próbáld meg távol tartani a tieidtől. Droggal is játszanak. Nem tudom, miért barátok ilyen régóta, de lehet, hogy már így is tettek valami rosszat.

- Nem lehet, hogy megváltoztak, miután elmentél? –a hangsúly alapján úgy tűnik, komolyan gondolja.

- Ha annyira megváltoztak, akkor miért nem kerestek? –dobom oda neki a kérdést, választ nem várva.

- Lehet, hogy féltek. Hiszen úgy tűnik, egyáltalán nem hiszed azt, hogy képesek rá. Lehet, hogy emiatt. Vagy egyszerűen csak nem akartak többé bántani. –magyarázza.

- Ha jó emberek lettek, akkor nem lett volna esély arra, hogy bántsanak. Nem változtak meg, ahogy senki sem. Az emberek nem változnak, csak tanulnak dolgokat másoktól, de legbelül mindvégig ugyanaz leszel. Ha rossz embernek születtél, akkor az maradsz, mivel ilyen a szíved, a szívet pedig nem lehet megváltoztatni semmilyen erőfeszítés árán sem. –mormogom.

- Persze, ha így állsz hozzá, akkor nem változik. Szerintem pedig minden hozzáállás kérdése. Még, ha vannak változatlan dolgok is, egy rossz ember, akkor is meg tud javulni, ahogy egy jó ember is tud rossz lenni. –igaz, nem sokszor beszéltem még vele így, de talán vele a legjobb lelkizni ezen a világon.

- Akkor mit szólsz ahhoz, hogy találkozni szeretnék velük? –nézek rá, de a szemei még mindig csukva vannak. Talán, ha nem szólal meg, mindig beszélnék hozzá.

- Akkor segítek neked találkozni velük, ha pedig mégis csak rosszul sülne el, akkor addig vigasztallak, míg szükséged van rá, s még annál is tovább. –rámosolygok, hiába nem látja.

- Nem fogod kinyitni a szemed? –kuncogok egy aprót, s ő rögtön kinyitja, de nem nézz rám. –Miért nem nézel rám?

- Meg akarlak csókolni. –jelenti ki semmilyen egyszerűséggel. –Ha rád nézek, akkor pedig még jobban meg akarlak csókolni. Tehát nem nézek rád, hogy ne legyen baj. Fojtasd azokat a dolgokat, amiket mondani szerettél volna. Mi van az első szerelmeddel? –nagyot nyelek, mielőtt mesélni kezdek.

- Általános iskola, első osztály. Folyamatosan kócos volt, viszont borzasztóan magas és csak ebben az egy értelemben nézett le bárkit. Szóval nagyon tisztelettudó volt. Másra nem nagyon emlékszem. Talán még most is szerelmes lennék belé, ha akkor nem lépek le. –húzom az agyát, mire rögtön fintorogni kezd, én pedig nevetni.

- A szüleid miatt mentél el, ugye? –néz rám egy pillanatra, de egy másodperccel se tovább.

- Őszintén féltem tőlük, de attól még jobban, hogy én is olyan leszek, mint ők. Nem elég, hogy úgy tettek, mintha nem léteznék, tényleg úgy éreztem, hogy nem létezem. Rossz volt. –nézek plafont bámuló arcára.

- És hová mentél? Messzire mehetnél, ha azóta nem láttak. –következtet.

- Addig rohantam, ameddig a lábaim ki nem mentek alólam, majd másnap ugyanígy, végül teljesen kidőltem, mázlimra egy tanár vitt kórházba, így bekerülhettem egy bentlakásos suliba. Egész bonyolult volt, de még mindig úgy gondolom, helyesen cselekedtem. –ásítok egyet.

- És mi történt veled ma? Azt mondtad, azt is elszeretnéd mondani. –húzza ránk a takarót.

- Képzeld, az egyik kollégám kórházban volt tüdőgyulladással. Viszont pasi létére jobban érdekli őt a szaftos pletykák, mint engem. Hülye újságíró reflex. De te miért nem beszélsz magadról? Miért lettél tudósító? –kíváncsiskodom.

- Mert újságíró nem lehettem. Alapvetően nekem is az volt az álmom, hogy az legyek, de rossz volt a helyesírásom, túl sok idő volt fejleszteni, így végül itt lyukadtam ki. Egyébként nem tudom, mennyit tudsz róla, de a cégünk meg akar venni titeket, hogy egy cég legyünk. –utálom, hogy soha semmi ilyesmiről nem tudok.

- Fogalmam nem volt róla. Harmadik indok, amiért a sors szeret minket együtt. –kuncogok. – És miért szerettél volna újságíró lenni?

- Hát, azért, amiért az ember az szeretne lenni, ami. Miért, te miért szerettél volna az lenni? –hunyja vissza szemét.

- Tudod, így annyira flegmának tűnsz. –motyogom. –Azt szerettem volna, hogy minden ember tudjon a rosszról, hátha megtérnek, de később elvesztettem az ebbe vetett hittem, s egyszerűen már csak élveztem. Most is élvezem. Te élvezel tudósítónak lenni?

- Sajnálom. Igazából, eleinte nem teljesen, egyedül Yeri miatt éreztem jól magam, már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez az igazság. Azonban egy kis idő után egészen megszerettem. –halványan elmosolyodik.

- Yerit vagy a tudósítást? –duzzogok.

- Őszintén szólva mindkettőt. –mondja vigyorogva, engem szívatva.

- Ilyenkor nagyon utállak. –duzzogok tovább.

- Nem, ilyenkor még jobban szeretsz. –szélesen mosolyog.

- Csukott szemmel is átlátsz rajtam. –hajtom mellkasára a fejem, s lehunyom a szemem, alig pár perc múlva már alszom is.

Reggel, mikor felébredek JaeJin már nincs mellettem. Szememet dörzsölve ülök fel, s a wc lehúzásának hangjára megugrok egy kicsit.

- Jó reggelt! –jön ki a mosdóból. – Haza megyek, aztán visszajövök és mehetünk, ugye? –hirtelen azt se fogom, miről beszél, csak bólogatok. – Visszajövök ide. –húzza fel a cipőjét.

- Hánykor? –pislogok rá.

- Egy óra múlva rendben lesz? –ismét csak bólogatok. –Oké, akkor egy óra múlva itt. –mosolyog rám, s már le is lépett. Fogalmam sincs, miért, viszont egy pillanatra megrémülök, hogy soha többé nem látom. Gyorsan elmegyek a fürdőbe és rendbe rakom a testem. Felöltözni próbálok karácsonyosan, így piros pólót veszek fel, a gatyám oldalán pedig van egy arany csík. Mivel az ajándékokat nem tudom csakúgy zsebre vágni, mint minden mást, ezért egy szatyrot veszek magamhoz, s mindent abba belerakok. Rendet rakok az ágyon, s épp, hogy ledőlnék, már szól is a csengő és egyértelműen JaeJin az. Felveszem a kabátom plusz a cipőmet, és elindulok lefelé.

- Rájöttem, hogy földalattival, sokkal gyorsabban odaérünk. –mondja köszönés helyett.

- Rendben, akkor menjünk. –indulok el a megálló felé, JaeJin pedig jön mellettem, s míg nem szállunk fel a járműre addig meg se szólalunk. –Miért vagyunk ilyen csöndesek? –teszem fel a kérdést.

- Fogalmam sincs. Én arra vártam, hogy megszólalj. Azt hittem, mérges vagy, mert tegnap nem néztem rád. –motyog.

- Én arra vártam, hogy te beszélj. –nevetek fel. –Egyáltalán nem haragszom, nem tettél semmi rosszat. –mosolygok rá biztatóan.

- Ennek örülök. –ölel magához egy kézzel, s innentől kezdve már csak ő kapaszkodik.

- Nem bánod, hogy a szüleid nem lesznek itt szenteste? –kérdezem a mellkasától.

- Nem vagyok már kisgyerek, kibírom. Te amúgy is azt mondtad, egyedül lennél, úgyhogy együtt leszünk. –halkan kuncogok.

- Jól megbeszélted velem. Te is akkor beszélté hozzám, mikor aludtam? –nézek rá fel.

- Nem, ezt egyszerűen csak elhatároztam. –akaratomon kívül is vigyorogni kezdek.

- Hihetetlen vagy. –próbálok szemeibe nézni.

- Tudom. –somolyog büszkén.

- De akkor az ajándékodat most adjam oda vagy később? –gondolkozok el.

- Én a tiédet most adom oda. Fontos, úgyhogy minél előbb meg kell kapnod. –pillant oldalra. –Uh, le kell szállnunk! – gyorsan kimászunk az emberek közül, s elindulok kifelé, majd felfelé.

- Akkor én is ma adom oda. –fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat, azonban egyértelműen nem tudom. Mikor odaérünk, illedelmesen köszönök, majd elmegyek JaeJin anyukájának segíteni, miközben JaeJin az erkélyre megy, az apukája pedig még mindig pakol valami.

- De mondd csak, Joohyun, te és a fiam tényleg nem jártok? –fordul felém az anyukája.

- Tényleg nem járunk. –mondom, bár magamban kissé vacillálok ezen.

- Lehet, hogy mégis csak szereti még azt a Yerit. –gondolkozik hangosan, ami miatt puszta kézzel török össze egy poharat. –Te jó ég, miért fogtad ilyen szorosan? Tiszta vér a kezed! Jól vagy? –idegesség helyett hangjából aggodalmasság hallatszik. –Édesem! –kiállt a férjének, aki egy szó nélkül magával visz, s elkezdi lekezelni a kezem. JaeJin annyira elvan magában, hogy ebből semmit nem vesz észre.

- Félted, hogy elejted? –kérdeti az apukája, akinek borzasztóan mélyhangja van.

- Ah, igen… -motyogom zavaromban.

- Ez az első, hogy ilyen vendégségben vagy, ugye? –helyeselve bólintok egyet. – Mellesleg teljesen olyan, mintha te és JaeJin együtt lennétek. –mosolyog rám, majd az utolsó kötés után elengedi a kezem. –Orvos vagyok.

- Köszönöm szépen. –hajolok meg illedelmesen, s visszamegy az anyukához.

- Pihenj csak, félek, hogy a végén még valami más bajos is lesz. –bólintok és elindulok az erkély felé. Az igazat megvallva, borzasztóan fáj a kezem, ahogy az is fájt, ahogy lekezelte JaeJin apukája.

- Hello. –állok meg JaeJin mellett.

- Anyum elküldött? –nevet egy aprót.

- Egy kissé megsérültem, ezért igen. –rögtön kikerekedett szemekkel fordul felém.

- Megsérültél? Hol? Mi történt? De azért jól vagy, ugye? –felemelem a sérült kezem. –Úristen, apum kezelte le, ugye? Mit csináltál? Nagyon fáj? –az egész testéből árad az aggódás, ami borzasztóan aranyos.

- Éppen egy poharat fogtam, mikor anyud azt hitte, együtt vagyunk, ahogy apud is, de mikor közöltem vele, hogy nem, elkezdte azt gondolni, hogy még szerelmes vagy Yeribe. Utálom már csak a gondolatát is annak, hogy szerelmes vagy valaki másba, azt meg végképp, hogy valakivel együtt vagy. Nem szeretek nélküled lenni. Ha nem vagy mellettem, folyton hiányzol, vagy félek, hogy nem jössz vissza többé. Utálom, hogy csak így vagyunk. –fakadok ki beszédügyileg, mint egy pattanás.

- Szóval most már járni szeretnél? –mosolyog rám.

- Nem szeretnék. Akarok. –nézek szemeibe.

- Én megmondtam előre. –lép közelebb hozzám, s ujjait derekamon összekulcsolva csókol meg.

8.rész

Csak magam mögé pillantva észlelem azt, ami miatt úgy elhúzott. Ötletem sincs, hogy nem vettem észre, ahogy egy őrült randalírozik a biciklijével.

- Köszönöm. –mosolygok rá, miközben kimászok karjai közül, még ha kényelmes is volt ott.

- Nincs mit. Nekem se tetszett volna, ha átgázol rajtad egy biciklis. –kuncogok, majd rövidke hajamba való beletúrás után JaeJin szemeibe nézek, amik kifogásolhatatlanul gyönyörűek.

- Akkor megcsinálhatom veled az interjút? –kérdőn nézek rá, remélve, igent mond.

- Tudod, én csak látni szerettelek volna, nem a munkáddal foglalkozni, hanem veled, de persze. –motyogja kissé csalódottan, amitől rögtön mosolyognom kell.

- Ha összeírok neked pár kérdést, te meg később leírod rá a válaszokat? Csak holnap add oda. –válaszra várva figyelem arcát.

- Rendben, csináljuk így. Holnap reggel elmegyek a házadhoz, és akkor odaadom neked, így megfelel? –elégedett bólogatásba kezdek.

- Tökéletes. Egyébként, mit szeretnél csinálni? –mosolygok gyönyörű íriszeit figyelve.

- Igazából nem tudom, csak veled szeretnék lenni, szóval mi lenne, ha sétálnánk, s közben kitalálnánk valamit? –irtózatosan aranyos srácot találtam magamnak, csak sikerülne belelátni a fejébe, hogy értsem, mikor mire gondol.

- Benne vagyok. –mosolygok rá, mielőtt még elindulnánk, ki tudja, hová. – Csak azt ígérd meg nekem, hogy nem tévedünk el! –próbálok komoly tekintettel nézni rá, de amint kisujját nyújtja, mosolyognom kell.

- Kisujj esküt tettem, szóval tiéd a kisujjam, ha mégis eltévednénk. –mondatára hangosan felnevetek.

- Nekem egy kicsit több kell a kisujjadnál. –mondom telhetetlenül.

- Mire lenne szükséged? –somolygom, miközben magamban végiggondolom,  nem mondom meg. A szerelmére van szükségem.

- Az titok, majd megtudod, ha eltévedünk. –gonoszan mosolygom előrefelé tartva.

- Akkor most már direkt eltévedem. –azt hiszem, ezt egy enyhe fenyegetésnek szánta. Belegondolva nem biztos, hogy jól járnék, ha eltévednénk, s el kéne neki mondanom.

- Lehet, hogy nem jársz jól. Inkább ne tévedj el. –felsóhajtok, majd mosolytalan arccal nézek hátra rá.

- Mi az? Most már nincs szükséged arra a bizonyos dologra? –megrázom a fejem, és megállok, míg pontosan be nem ér engem.

- De, van. Azonban lehet, hogy később több lesz. –fonalat elvesztett arccal néz rám.

- Teljesen összezavartál… -motyogja. –Viszont, ha mégis eltévedünk, akkor elmondod. Megpróbálok nem eltévedni. –hangjából őszinteség hallatszik, így tudom, ha el is tévedünk, nem direkt van. Remélem, nem tévedünk el.

- A kérdéseket mire írjam rá? –váltok témát.

- Biztos van nálam papír, csak várj egy kicsit. Egyébként mi a téma? –kabátja zsebeiben kezd matatni. Esküszöm, mintha magamat látnám.

- A pénz. Tudod, mivel karácsony van meg amúgy is minden akörül forog. –egyik zsebéből előhúz egy enyhén gyűrött papírt.

- Bocsi a lap minőségéért. Nem erre a tárolásra tervezték. –kuncogok, majd elveszem a felém nyújtott papírlapot. Szinte ugyanazt csinálva, mint JaeJin, kezdem keresni a tollam, azonban nekem sokkal előbb sikerül megtalálni. – A nők nem szoktak táskát hordani? –kíváncsian néz rám egy elfojtott ördögi mosollyal. Tudja, mitől érzem magam kínosan.

- Minden nőnek úgy kell csinálja, mintha ő is a „legtöbb”-be tartozna? Alapból meg, ki mondta, hogy nő vagyok? –s akkor most már nézhet űrlénynek is. Ez az, Joohyun! Ha nem lett volna kínos, akkor nesze, itt van ez! Egyszer igazán rábólinthatnék már valamire.

- Nem vagy nő? Akkor fel kell dolgoznom az eddig lehetetlennek tűnt dolgot. –legalább nem nevet. Látszik, hogy magába fojtja. Aranyos.

- Milyen lehetetlen dolgot? –én se tudom, miről beszél, ő se tudja, miről beszélek. Tényleg jó páros lennénk, csak meg kell tanulni beszélni a másik nyelvét.

- Ha nem vagy nő, akkor én azt hiszem, meleg vagyok. –akaratomon kívül is felnevetek. Szóval tetszem neki? Hogy tud ennyire összezavarni valaki? Én tényleg csak most vagyok először igazán szerelmes, s nem értem a bókok valódi jelentését?

- Azt se mondtam, hogy pasi vagyok! –összeszűkített szemekkel nézek rá, aminek látványa összezavaró lehet a mosolyom mellett.

- Tudod, mit? Nem érdekel, mi vagy. Én akkor is kedvelnélek, ha egy megtépett galamb lennél. Zárójelben hozzáteszem,  ki nem állhatom a galambokat, szóval remélem, érted a lényeget. –bár boldoggá tesz, amit mond, kissé sokkol is. Nem, nem az, hogy nem csípi a galambokat. Azzal nincs baj. Inkább csak csendben elkezdek írni pár jónak tűnő kérdést a lapra, majd szintúgy szótlanul visszaadom neki. Zsebre rakom a tollam, s újra elindulok. –Mellesleg mondhatok neked valamit? –kérdőn nézz rám, mire én csak bólogatok. –Eltévedtem, de tényleg. Emellett a bolt mellett most mentünk el másodjára. Nem az én helyem ez a környék. –felsóhajtok egy óriásit, amivel egyszerre próbálom leplezni csalódottságom.

- Igazából elég a kisujjad, nem kell más. –legalábbis nem szeretném elmondani egyelőre.

- Szóval nem mondod el? –most már az ő arcán is egy kisebb csalódottság ült el.

- Sajnálom. –motyogom, majd teszek egy kört magam körül, hátha tudom, hol vagyunk, de nem járok sikerrel.

- Megnézem a telefonomon, hol vagyunk, aztán hazakísérlek. Erről jut eszembe, még mindig nincs telefonod? –előveszi a készüléket kabátja zsebéből, és nyomkodni kezdi azt.

- Nincs. Azt hiszem, nem is lesz. –gyönyörű arcát figyelve beszélek hozzá, még ha ő ezt nem is látja.

- Hmm, értem. –teljesen unalmas hangnemben mondja, a tekintete felemelése nélkül.

- Megtaláltad, hol vagyunk? Na, meg azt, hogy merre kell menni? –helyesel, aztán kisujját nekem ajándékozza, én pedig saját legkisebb ujjammal fogom meg azt.

- Te vagy az első ember, akinek három kisujja van. Azaz úgy biztosan te vagy az első, akinek úgy van három, hogy az egyik másnál. –somolyog mélyen szemeimbe nézve, mielőtt elindulna velem.

- Nem biztos. Ne hazudj a szemembe. –pont olyan aprók a lépteim, mint a somolygásom, mikor ezt mondom.

- Nem gondolom, hogy az hazugság lenne, mikor valaki úgy mond valamit valakinek, hogy úgy tudja, az az igazság. –lenézek ujjainkra, ezt követvén vissza rá.

- Azonban a másik személy nem tudhatja, a másik tényleg nem tudta-e, hogy hazugság, amit mond. –minél tovább megyünk, annál ismerősebb a hely.

- Viszont megbízhat a másikban. Bae Joohyun, te bízol bennem? –ha nem nézném, akkor is tudnám, engem bámul, hiszen érzem a tekintetét.

- Egyértelműen bízok benned, Lee JaeJin. Én csak annyit mondtam, hogy nem feltétlenül van igazad, s ez így egy hazugság. –a második mondatot már fele olyan hangosan sem mondom, mint az előzőt.

- Én meg azt, hogy az nem szándékos nem igazat mondás, nem nevezhető hazugságnak, ha bízol bennem. –mormogja az orra alatt, ami mosolygásra késztet.

- Jó, ne haragudj. Te győztél. –és igen, ennek a srácnak tényleg mindig igaza van. De nem zavar. Sőt még tetszik is. Azt hiszem, minden tetszik, ami ő.

- Nem feltétlenül az volt a célom, hogy igazam legyen, csak a megértés számit. –vigyorodik el, de én próbáljam elhinni, nem érdekli az igazat adás ebben a helyzetben. Az egészen kuncognom kell egy kicsit.

- JaeJin…-mondom lejjebb vett hangerővel, s felé fordulva, mire ő rögtön szemeimbe néz, ezért én is övéibe.

- Hallgatlak. –szemei alapján azt kell mondanom, hogy mosolyog, egyértelműen amellett, hogy gyönyörű íriszei vannak.

- Igazából borzasztóan boldog vagyok azért, mert megismerhettelek. –mondom ki szinte gondolkodás nélkül. Elég fáradt vagyok, így néhány szó már csak kifolyik a számon. Mondjuk, még így is próbálok vigyázni, ne mondjak semmi olyat, amit nem kéne.

- Én is. Amúgy meg, te se nagyon tudod, hol laksz. Alig jövünk öt perce, de már ide is értünk. –kellemetlenül érzem magam, hiszen én is úgy éreztem, eltévedtünk, pedig csak egy kisebb kerülőt tettünk, amivel gyalog haza lehet menni a munkahelyemről. Minden bizonnyal többet kéne tekeregnem a környékemen.

- Ah, ez kínos. –kuncogok fel. – Akkor köszönöm, hogy hazakísértél. Most is. –vigyorgok.

- Nincs mit. Reggel jövök a válaszokkal. Szia! –már a ház ajtajában állok, mikor visszaköszönök neki, majd felvonszolom magam a lépcsőn, végsőül minden dolog elvégzése után bedőlök az ágyamba. Azonban szerencsétlenségemre aludni egyáltalán nem tudok, kikelek az ágyamból, s beizzítom a gépen. Bár a kazettás zene híve vagyok, ez alkalommal az internetről szeretnék keresni valamit. Tény és való, leragadtam a SS501-nál, ezért is próbálok most megismerni más csapatokat is. Végül mégis csak egy szóló előadónál kötök ki, a neve pedig: Rain, dalcíme: Rainism. A számok csak jönnek egymás után, én meg egyre kevésbé vagyok magamnál.

Reggel, mikor felébredek, az arcom az asztalba van temetve, a gép viszont még mindig zenél. Hány száz dala van ennek a srácnak? És miért van ennyire szép hangja? Egy gyors mozdulattal nyomom ki a számítógépet. Fürdőbe sietve egyik kezemmel fogamat mosom, másikkal fésülködöm, ugyanis most már nem tudom felkötni, miután ezekkel végeztem, úgy tervezem, rabnak öltözöm, Igaz, zoknim nem látszik, de csíkos, ahogy pólóm is, sőt még a alsóneműm is.  Még egy csíkos pulóvert is előhalászok. Ötletem sincs, milyen dalok jöttek be az éjszaka folyamán, de nem voltak rám jó hatással, azt hiszem. A ház elé érve hál’ Istennek JaeJinnel találom szembe magam, na, meg azzal, hogy ma kiváltképp jó idő van.

- Jó reggelt! –mosolygok rá kissé kába fejjel.

- Neked is! –mosolyog. –Úgy nézel ki, mint aki másnapos. –röhög fel.

- Kevesebbet aludtam, és egész éjszaka zenét hallgattam. –nevetek egy aprót én is.

- Itt vannak a válaszok. –nyomja a kezembe a lapot, amit én rögtön zsebre vágok. –Délután még találkozzunk, rendben? –helyeselően bólogatok. –Négykor a padnál?

- Tökéletes. –egyezek bele. –Akkor ott, viszont most sietek, szia! –alig várom meg köszönését már indulok is a napi pusztulókúrámra, vagyis buszozni. Melegebb van, szóval az emberek büdösebbek és úgy tűnik a melegtől az emberek nagyobb darabok lettek. Nagy nehezen sikerül túl élnem ezt a fantasztikus utat, s levegő után kapkodva szállok le a buszról. Utálom. Azonban, ha nem lenne, tutira hiányozna. Na, várjunk, ezt inkább újragondolom. Ha nem lenne, tuti nem lenne nálam boldogabb ember. Az elolvadt hó után maradt tócsákat kerülgetvén sétálok el az irodáig, s csak egyszer mentem neki majdnem valakinek, amit hosszadalmas bocsánatkérés követet a részemről. A lift lassan felszállít a megfelelő emeletre, majd helyet foglalok. Kiveszem a papírt a kabátom zsebéből, majd levetkőzöm. JaeJin válaszai mosolygásra késztetnek, még ha semmi olyan nincs benne, amitől boldognak kéne lennem, csak írása eszembe jutatja a levelet, mit nekem írt. Alapvetően nem szeretek a pénzzel foglalkozni, így ez a cikk sincs ínyemre, főleg, hogy ez az utolsó, amit ebben az évben írok. Holnaptól szabadságon vagyok.  Magam elé veszek egy másik lapot, s arra írni kezdek. Szépen sorba haladok a kérdéseken és azokra való válaszokon, próbálom úgy leírni, mintha egy valós szituáció lenne, annak ellenére, hogy egyedül ülök az egész irodában. Még csak huszadika van, de már mindenki szabadságon, azaz azt hiszem, HongKi nem, tehát vele még találkozom ma. Pont befejezem a cikknek az írását, mikor megáll előttem az előbb említett személy.

- HongKi, szia! –mosolygok felé fordulva.

- Helló! Látom, pont végeztél, ha odaadod, akkor megcsinálom. – aranyosan néz vissza rám.

- Bemegyek veled, úgy sincs jobb dolgod. –állok fel helyemről, betolom a széket, s kezembe veszem a papírlapot, majd elindulok.

- Szóval azt mondod, unalmas munkám van? –kérdésén szinte rögtön röhögni kezdek.

- Dehogy, csak nincs dolgom. –a helyéhez érve le is ül, én pedig elé teszem irományom. – Mellesleg te hogy-hogy még dolgozol? –kérdőn nézek rá.

- Valakinek muszáj bejönnie és hát, nekem nincs más dolgom, így én vagyok itt. Zavarlak? –vigyorog, s tudom, a kérdést nem gondolja komolyan.

- És hogy-hogy nincs dolgod? –ülök le én is.

- Tényleg szereted sokáig fűzni a dolgokat. –somolyog. –Mert magányos vagyok. –mondja ki egyszerűen, amire alig bírok reagálni. Nyelek egy nagyot, mielőtt újból szóra nyitnám a szám.

- De hát, biztos van valaki, hisz nagyon jó személyiséged van. –mondom biztatóan.

- Ma elvileg megismerek valakit. –húzza mosolyra száját újra. –Neked meg hajrá annál a srácnál! –fogait mutatva, fülig érő szájjal fordul felém.

- Az egész iroda tud róla? –mondom úgy, mint aki ki van akadva, de közben mégis kuncogom. HongKi csak bólogat. Miután végeztünk a cikk megszerkesztésével plusz kibeszéltük az életünket, elindulok. Bár még csak félhárom van, így bőven van időm, a találka idő előtt. Próbálom a gondolataimat elterelni JaeJin felől, viszont egy idő után tényleg olyan, mintha az ő hangját hallanám.

- Ya, ya! Ne rohangálj, míg a végén elesel! –magam mögé nézve azzal képpel találom szembe magam, hogy JaeJin egy körülbelül négy éves kisfiút kerget, mire én elindulok a gyerekkel szembe, s felkapom őt, amitől bizonyára megijedhet, hiába nem az volt a célom, s így indulok JaeJinhez.

- Hali! –mosolygok JaeJinre.

- Ah, Joohyun! Megmentő vagy! Hogy a fenébe csináltad? –amint kimondja a nevem, a kölyök is megnyugszik.

- Nem olyan nehéz az. –nézek megkönnyebbült arcára.

- Szinte lehetetlen kezelni, folyton futni szeretne. –ennél édesebb kiakadást még életemben nem hallottam. Szóval mitől férfi a férfi? Mivel nem hinném, hogy ők az erősebbek.

- Figyelj, felnőtt korodban nem kezdhetsz el szaladgálni összevissza, ugyanis hülyének néznek. Kicsiként pedig azért nem csinálhatod, mert veszélyes. Akkor mitől is szabad az ember? Csak olyan helyre kell vinni, ahol csinálhatja, amit szeretne. Esetleg lehetsz gonosz, és elveheted a szórakozását. Ennyi az egész. –először a kissrácra, majd a nagysrácra nézek.

- Ugye egyszer anyuka leszel? –kezd vigyorogni JaeJin.

- Nagyon remélem. –somolygok, majd lerakom a gyereket a földre, de a kezét megfogom. –Egyébként ki a kissrác?

- Unokatestvérem, de képzeld el lesz unokaöcsém is. –emlékszem, mennyire el volt keseredve, mikor tudomást szerzett a nővére házasságáról, ezt viszont most mégis felhőtlen boldogsággal mondta.

- Ez fantasztikus! Gratulálok! –annyira boldogan nézek rá, mint ő rám.

- Engem szeretnének keresztszülőnek, viszont én tiltakozom, mivel egyedül vagyok. –motyogja.

- Még van kilenc hónapod összeszedni valakit. Minden rendben. –bíztatóan nézek szemeibe.

- Ezt a lurkót amúgy Wooyoungnak hívják, s úgy tűnik, hatással vagy rá. Ja, és egész délután velünk lesz. Később derült ki, hogy vigyáznom kell rá. –vakarja meg tarkóját zavartan.

- Nem baj. Alapból sem tudom, mit fogunk csinálni vagy, hogy eleve mit terveztél. –lepillantok Wooyoungra, aki elvágyódva néz a tömeg felé.

- Azt mondtad, segítsek neked ajándékot találni, szóval gondoltam, kitalálhatnánk valamit. –csak a fejemmel jelzem, benne vagyok, miközben leguggolok Wooyounggal szembe.

- JaeJin rosszul bánik veled, ugye? –szemöldökömet felhúzva, szórakozva nézek rá.

- Igen. –biggyeszti le az ajkait, s fejével heves helyeselésbe kezd.

- De nem tehet róla. Veszélyes télen rohangálni. –próbálom védeni JaeJint, azonban ő már kis híján a haját tépi.

- Most te is vele vagy? Gonosz a néni. –JaeJinre pillantok, aki csak elégedetten néz unokatestvérére.

- Alig vagyok idősebb, mint JaeJin! Hogy lehetnék néni? A gonoszt még elfogadom, de azt, hogy néni, kikérem magamnak! –állok fel.

- Lehet, hogy néni, de legalább szép a néni. –motyogja Wooyoung.

- Látod? Az unokatestvérednek jó ízlése van. –fordulok JaeJin felét, ismét rokona kezét fogva.

- Szerintem szebb vagy, mint szerinte, tehát én nyertem. –mondja büszkén.

- Mindig te nyersz. –kicsit hanyagolom a témát, s el is kezdek az ajándékon gondolkozni, alig egy perc múlva már jön is egy ötletem. –Szeretik a szaunát? Vehetnék nekik egy bérletet. –én meg vagyok elégedve az ötletem, ahogy elnézem JaeJin is, sőt Wooyoung is.

- JaeJin szülei imádnak szaunába járni! –örül meg a kissrác, én pedig újból felkapom.

- Ez tényleg így van! Tudom, hogy utálsz buszozni, de ha most egyszer ráveszed magad, akkor ezt letudhatjuk most. –esküszöm, nem emlékszem, mikor mondtam, hogy utálok buszozni, mondjuk, nem nehéz észrevenni.

- Csináljuk. –adom be a derakam, miután magamban végig vacilláltam. A buszmegálló szinte mellettünk van, így oda nem nehéz eljutni. Mázlink van, mivel a busz is gyorsan jön, plusz mivel gyerek van nálunk még helyet is kapunk. Imádom az udvarias embereket. Én az egész utat végig kőpapírollózom a kicsi Wooyounggal, JaeJin pedig csak mosolyog rajtunk.

- Minek hívjam a nénit, ha nem néninek? –csillogó szemekkel néz rám. Talán ezt imádom a legjobban a gyerekekben, a csillogó szemüket.

- Joohyunnak. A Joohyun tökéletes lesz. –ajkaim maguktól mosolyogni kezdenek, az én akaratomon kívül.

- Rendben, akkor Joohyun néni. –nem tudom, hogy JaeJin vagy én kezdek előbb nevetni.

- A nénit tüntesd el onnan, úgy tűnik, Joohyunnak nem tetszik. Nincs mit tenni. –csak mosolyogva nézek JaeJin felé, de tekintetem annyira szerelmes, mint még soha, ami nagy eséllyel neki is feltűnik, hiszen megpuszilja homlokomat.

- Akkor Joohyun nővér? –amint megszólal, tekintetem rögtön visszafordul felé.

- Az tökéletes lesz. –hüvelykujjammal mutatom, mennyire tetszik.

- De ha idősebb vagy, mint JaeJin, akkor ő miért nem hív nővérnek? –kíváncsian néz kettőnkre. –Vagy ti afféle szerelmesek vagytok vagy mik? –tökéletese zavarba jöttünk mindketten. A szerencse viszont mégis velünk van, mert a busz pont megállt a nekünk megfelelő megállóban. Közvetlen a szaunánál rakott le.

- Bemegyek egyedül, ti csak helyet foglalnátok. –vigyorgok rájuk, majd bemegyek. Kiállok egy sort, ami kemény három emberből áll, s vásárolok egy féléves bérletet, ami most akciós, ezt követve visszamegyek a két sráchoz. –Kész is vagyok! –az úttesten átmenve a másik megállóba állunk, míg nem jön a busz. Eleinte még szórakoztató, hogy késik. Egészen addig, míg nem telik el húsz perc, akkor már nem vicces. –Szóval ez is egy ok, amiért utálok buszozni! –mondom kissé ingerülten. Miután már mindenki lenyugtatott mindenkit, megérkezett a várva várt busz, de hát, ennyi késés után egyértelműen tele van. Nincs dolog, amit jobban rühellek, mint ezt. Fél óra késés, háromnegyedórás út. Amikor leszállunk, még mindig ideges vagyok kissé, azért inkább meg se szólalok, csak mély levegőket veszem.

- Hé, Joohyun, nyugi! Minden nap buszozol, tudod, milyen ez. –simogatja meg a hátam.

- Minden nap csinálom, és most untam meg végleg. –mormogom. –Esküszöm, vezetni fogok.

- Én veled vagyok, nyugi. –ölel át fél kézzel, mivel a másik keze Wooyoungé.

- Köszönöm. –motyogom fejemet mellkasába fúrva. –Hazamegyek, jó?

- Ne kísérjelek el? –nem szeretem az eldöntendő kérdéseket, de azt hiszem, életemben egyszer mondok nemet JaeJinnek erre a kérdésére.  

- Most az egyszer menni fog egyedül is. Sziasztok! –integetek nekik.

- Ne borulj ki annyira. Szia! –nézz még egyszer szemeimbe JaeJin.

- Szia Joohyun néni, vagyis nővér! –integet igazi kisgyerek módjára Wooyoung, s én végre mosolygok egyet, mielőtt haza mennék.

Körülbelül három óra múlva már majdnem ott tartok, hogy beállok a zuhany alá, miközben azt énekelgetem: ,,Rossz fiú leszek, rossz fiú leszek, egy rossz fiúnak kell lennem” –köszönöm, Rain, fülbemászó rossz fiú vagy- mikor megszólal a csengő. Ekkor már teljesen nyugodt vagyok, hisz a tea segített rajtam.

- Igen? –szólok bele a kaputelefonba.

- Le tudnál jönni egy pillanatra? Szeretnék mutatni valamit. –hallom meg JaeJin hangját. Azt hiszem, mi tényleg vonzzuk egymást. Véletlenül folyton ugyanott vagyunk, de ha ez nem jön össze, akkor direkt.

- Persze, egy perc és lent vagyok. –magamra kapom kabátom, aztán csizmám, s elindulok lefelé a lépcsőn. Ötletem sincs, mit szeretne ilyenkor, de hangja alapján nincs baj. Ahogy ígértem, egy perc alatt le is értem, azonban akkor egy olyan látvány fogad, amire egyáltalán nem vágytam és az egész hasam görcsben áll tőle, úgy érzem, sírnom kell, de inkább csak kapkodom a levegőt. Az egyetlen, drága, kedves Yeri éppen JaeJin nyakába csimpaszkodva ölelgeti őt, valami összenyomódik kettőjük között, csak éppen azt nem látom, mi az. Jobban belegondolva, nem is érdekel, mi az. Lassú léptekkel megyek vissza néhány lapot letépve a falról, s otthonomban széttépve a kukába hajítom azokat. A kádat megtöltöm vízzel, s merengve ülök bele, miután levettem ruháimat. Ezt akarta mutatni?

7. rész

JaeJin és a szülei nem laknak valami közel egymáshoz, így legalább egy óra, míg visszaérünk az ő otthonába, mivel semmiképpen nem szeretné, hogy haza menjek. Az út felénél már viszonylag nyugodt vagyok, s a sokk is elmúlt, hányingerem sincsen, ahogy elájulni se szeretnék.

- Egyre kevésbé vagy sápadt. –mosolyog rám halványan a buszmegállóban állva, mire én csak bólintok egyet.

- Nem is érdekel, miért borultam ki annyira attól, hogy látom őket? –nagyot nyel, majd választ ad nekem.

- Tudod, de, érdekel. Azonban félek, ha elmondanád, rosszabbul lennél, viszont, ha később mondod, akkor megint rossz kedved lesz, szóval majd elmondod, amikor szeretnéd, én pedig nem kérdezem rá. –van valami abban, amit mond: igazság.

- Köszönöm. Ígérem, egyszer el fogom mondani neked. –mielőtt felszállnánk az éppen megérkező buszra, behunyom pár pillanatra a szemem, hogy ne lássak semmit, legalábbis ezt szeretném, viszont amint találkoznak szemhéjaim, megjelenik előttem a szüleim képe, s újból rám tör a rosszullét.

- Hé, gyere! –ragadja meg a kezem, és ránt fel magával a járműre. – Rendben vagy? –csak bólintok, ezzel átverve JaeJin, hisz valójában majd’ elájulok, mire ő egy sóhajtással felel. Arcáról süt, hogy nem hisz nekem, avagy az enyémről, hogy hazudom, ezért nem tudom átverni.

- Kérhetek tőled valamit? –fordulok felé szinte kényszeresen, mert a túl sok ember miatt nincs más választásom.

- Természetesen. Mi lenne az? –húz még egy kicsit közelebb magához a leszállók elférése miatt, ami nekem eszméletlenül jól esik.

- Meg tudnád mondani a szüleidnek, hogy ne találkozzanak többé Bae HaeJinnel és Lee GaEunnal? Vagy legalább azt, hogy legyenek óvatosak velük? Ők nem azok, akiknek ti hiszitek. –tudom, hogy már mindketten szeretnénk túltenni magunkat ezen a témán, de én egyszerűen nem vagyok képes másra gondolni.

- Nem tudom, hogy a szüleim mit szólnának ehhez. Eléggé régi és jó kapcsolatuk van, azért megpróbálom, még ha kicsi esély is van rá, hogy bármit is kezdeni fognak vele. –biztatóan rám mosolyog, de látom benne, hogy még ő se hisz a dolog sikerében, nemhogy én.

- Figyelj, te bízol bennem? –felhúzom a szemöldököm, s a szemébe nézem.

- Igen. –vágja rá gondolkodás nélkül. Igaznak hangzik, a szemembe meg csak nem hazudik.

- És a szüleid bíznak benned? –tudom, hogy ostoba kérdés. Hogy ne lenne az?

- Egyértelműen. –miután ezt ki mondja, szerencsére le kell szállnunk, és már csak egy séta vár ránk.

- Akkor el kell hinniük. –segítséget mindig el kell fogadnia az embernek. Úgy gondolom, a kapcsolatuk lehet igazi. Mármint JaeJin szüleinek és az enyéimnek. Apukám és anyukám szereti egymást, azaz azt hiszem. Ha tényleg barátok lennének, akkor tudnának annak a két jómadárnak a mocskos üzletéről, na, meg az igazi nevüket és, hogy én létezem, ha ezt nem is, akkor legalább azt, hogy lehetne gyerekük. Újra és újra végig gondolva, hogy ők jóba vannak, a hideg kezd rázni, egészen addig, míg nem lesz folyamatos, így inkább már vacogom. Nem, nem a tél miatt.

- Mindjárt ott vagyunk, nyugi. – mintha az égvilágon bármi meg tudna nyugtatni.

- Nekem holnap dolgoznom kell, ugye tudod? –erősen azon vagyok, hogy hazamehessek. Igaz, szeretnék JaeJinnel lenni, de egyedül is.

- Tényleg így szeretnél munkába menni? Joohyun, gondold végig. –jó, igaza van. Megint. Talán ő egy olyan srác, akinek mindig igaza van.

- Rendben, valóban megéri átgondolnom. –amit már meg is tettem.  A házhoz érve még mindig fázom, sőt benn a lakásban is, ennek ellenére a kabátomat és a pulcsim is leveszem. JaeJin a hálójánál megáll, s az ágyára tessékel.

- Remegsz és még libabőrös, várj itt egy pillanatot. – le se ült, de már fel is állt. Nem megy messzire, a nappaliba, ami az emelletti szoba. Felkapja kanapén lévő inget, majd visszaérve rám teríti. – Tudom, hogy nem a hideg miatt vagy ilyen, mivel nincs is az, viszont ez talán ad egy kis biztonságérzetet.

- Mindent köszönök, komolyan. –soha nem éreztem ennyire közel valakit magamhoz, mint JaeJin, s mindenért annyira hálás vagyok neki.

- Nincs mit. Szerintem jobb lenne, ha aludnál. –addig nézek rá, amíg le nem ül mellém. Két karommal átölelem a nyaka körül, hogy fejem, s kézfejeim a vállain pihenjenek. Lehunyom szemem, mikor rögtön szüleimmel találom szembe magam. Nem a mai találkozással, hanem azokkal a pillanatokkal, amiket gyerekként éltem át.

- JaeJin, mit tegyek? –motyogom félig nyitott szemmel.

- Huh? Mikor, vagy miért? –arcomon érzem tekintetét.

- Mindig rájuk gondolok.

- Próbálj arra gondolni, ami most a legszebb az életedben. –minden szó nélkül újra próbálkozom az alvással. A dolog, amire gondolok, vagyis akire, az egyértelműen JaeJin. Mélyen beszippantom az illatát, s érzem, hogy kezével engem simogat, ami segít abban, hogy rá koncentráljak, ahogy az alvásban is.

Arra ébredem, hogy kis híján arcba vágom JaeJint. Már nem ülünk, sőt én már nem is alszom, ő velem ellentétben már alszik. Gondolom, nem a világ legkönnyebb dolga úgy elaludni, hogy egy teljesen kiborult nő rád van csimpaszkodva. Teljesen akkor sem tudhatom, hiszen én voltam a csimpaszkodó nő. Óvatosan emelem el kezemet JaeJin jóképű arcából, majd az ő hirtelen fordulása miatt mellkasára helyezem. Felállnék, ha nem lennék ennyire összegabalyodva, vagyis, ha őszinte akarok lenni, akkor nem, akkor sem állnék fel. Élvezem, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz most, bár azt pont nem, hogy mozdulni is alig merek. Nem szeretném felkelteni. Azonban, mikor ő kezd nyújtózkodni, úgy érzem, én is megtehetem, így összes végtagomat megmozgatom, majd felállok.

- Jó reggelt, Joohyun! –ül fel mellém álmos fejjel.

- Jó reggelt, JaeJin! –mosolygok rá.

- Jobban vagy már? –még kissé mindig aggódva fordul felém.

- Igen, hála neked. Mondjuk, érdekes nem dolgozni négy napig. –remélem, hogy benn nem fognak leszidni ezért.

- Félsz, hogy baj lesz belőle? –felsóhajtok.

- Egy kicsit, de nem hinném, hogy olyan nagy probléma lenne. Egyébként is, mi van a családoddal? Nem kerestek, mert csak úgy leléptél? –kíváncsian nézek rá, mire ő csak somolyogni kezd.

- Több százszor. –kuncog.

- Nem haragudnak, ugye? –vigyorogni kezd, és ebből érzem, nincs baj.

- Dehogy, megértették. Bár a nővérem szerint fontosabb vagy nekem, mint ők. –nevet fel, az én szám pedig akaratomon kívül a fülemig ér.

- Örülök, hogy minden rendben. –állok fel, s a cuccaim felé veszem az irányt. Az utolsó tea filtert halászom ki a táskámból, majd elkezdek vizet melegíteni.

- Egy olyan nap sincs, amikor nem iszol teát? –egy aprót röhögök, miután megfordulok, mivel háttal állok neki, ámde alig pár centire találom magam JaeJintől. Megmertem volna esküdni, hogy legalább ötven centi volt köztünk, mikor háttal álltunk.

- Nincs. Mások kávéval kezdik a napot, én teával. Tudod, ez egy életstílus. – ráébredve, milyen közel is áll hozzám, tesz pár lépést hátrafelé.

- Te magad vagy egy életstílus. –féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Most ez sértés vagy bók? Mert én bóknak veszem. –főleg, hogy a hangsúlyból lehetett hallani, hogy semmi rosszat nem akar, plusz minek bántana?

- Bók, ez egyértelműen egy bók. Nekem tetszik ez az életstílus. –egy pillanatra elgondolkozom, hogy most ezt hová is kéne tennem? Én vagyok az életstílus, akkor én tetszem neki, azt hiszem.

- JaeJin, eljönnél velem valahová? –szeretnék megváltoztatni valamit, de van egy olyan érzésem, hogy ehhez szükségem van JaeJinre.

- Persze, hová? –kiöntöm a vizet egy bögrébe, majd belerakom a filtert. Mióta itt vagyok, kevesebb teát iszom.

- Fodrászhoz. Mégis levágatom a hajam. –erős bólogatásba kezd. Látom, fogalma sincs, m miért kell ő ehhez.

- Kell a segítséged. Nem szeretnék olyan hajat, ami nem áll jól. Beletartozol az életstílusomban.

- Rendben, menjünk, csak hadd öltözzek át előtte. –bólintok, s egyhuzamra megiszom a teát. Én is átöltöznék, csak nem nagyon van már több ruhám, így inkább csak a fürdőbe rohanok be elvégezni a dolgaimat. Miután végeztem, JaeJinnel csinálunk egy helycserés támadás, ő megy a fürdőszobába, én ülök a kanapén, mikor kijön, egyszerre vesszük fel a tél nélkülözhetetlen kellékeit.

- Egyáltalán tudjuk, hová megyünk? – kérdezi meg az első utcasarokhoz érve.

- Én tudom, viszont rólad nem állíthatnám. –ördögien vigyorgok, mintha valami kegyetlen dologra készülnék.

- Fodrászatba. –ugyanazt a gonosz mosolyt kapom vissza, amit adtam.

- Rengeteg van. –somolygok.

- Igen, s mi az egyikbe megyünk a sok közül. –jó, eddig bírtam. Hangos nevetésben török ki.

- Tudod, te egy nagyon okos srác vagy. Valójában mázlink van, ugyanis egyáltalán nem megyünk messze. –lenyelem a röhögésem, és befelé a fodrászatba veszem az irányt, JaeJin pedig követ. Mivel csak leszeretném vágatni, nem kell időpontot kérni, csak most be kell jelentkezni, amit meg is teszek, majd a székeken helyet foglalva, JaeJinnel egy újságot veszünk a kezünkbe, hogy kitaláljuk, én mit is szeretnék.

- Mi lenne, ha én találnám ki, és te nem tudnád, milyen csak akkor, amikor már megcsinálták? –miért vannak ilyen őrült ötletei, komolyan?

- Nem, nem és nem! –akadtam ki hangosan, mire pár tekintet rám szegeződött. Képzeletben elsüllyedem. –Mégis hogy gondoltad ezt?

- Nyugi már. Esküszöm, nem lenne rossz. Kérlek! Cserébe bármit kérdezhetsz vagy kérhetsz. Szeretnélek meglepni, és így legalább hibáztathatsz engem, ha megbánod, hogy levágattad a hajad! Könyörgöm! –lehet, kínos, hogy ez az első, mikor valaki a hajam levágása miatt könyörög nekem, azonban aranyos.

- Rendben, legyen. Legfeljebb hülyén fogok kinézni. –becsukja az újságot, s elégedetten néz rám.

- Mit szeretnél érte? –tudom jól, hogy eleve válaszolt volna rá, viszont így szóba lehet hozni.

- Yerivel tényleg nincs köztettek semmi barátságon kívül? –arcán látom, a kérdésre a választ.

- Volt. Régebben együtt jártunk, tehát szerelmesek is voltunk, minden nagyon jól haladt egy ideig. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy nem is vagyunk igazából együtt, csak a munkában találkozunk, ezért közös megegyezés alapján szakítottunk, miközben még szerelmesek voltunk. Most már semmi ilyesmit nem érzek iránta. –újságíróként valami szaftosabbra vártam, bár nekem ez is elég, hiszen nem bírom Yerit. Ne, nem érdekel, hogy nem ismerem. Úttorlasz a csaj, és ennyi pont elég.

- Vele mi van? Ő sem szerelmes már beléd? –ez az, amit tényleg nem tudok. Azt sejtettem, hogy valami nem okés velük, viszont porcicákkal nem értek meg. Nyávognak, ezért nem ismered fel a szándékait.

- De, ő az. Én ennek teljesen az ellentétje vagyok, mivel semmi szerelem nem maradt bennem felé. –már kissé féltem, hogy felét nem teszi hozzá. Végre engem szólítanak, s én kezdek izgulni. Nagyon izgulni. Fogalmam sincs, mit talált ki. Bízom a stílusában, még ha az ő haja gusztustalanul le is van nyalva, neki jól áll. JaeJin megmutatja a fodrász hölgynek a hajam, mire ő kezébe veszi a helyzetet. Mivel pár perc után a hajam fele az arcomba végzi –miután több, mint a felét levágta, én meg próbálok nem infarktust kapni tőle –nem nagyon látom, mi történik. Valahol így jobb is nekem, igaz, jobban félek tőle, de én hülye belementem. Mikor végeznek, belenézek a tükörbe, az eddig könyékig érő hajam, most már a vállamig se ér, s ezt tetszik, nagyon tetszik. Próbálom elrejteni a mosolyom, hogy JaeJint át tudjam verni, viszont a tükröt bámulva nem sikerül. Nagyon rég nem volt ennyire rövid hajam.

- Tudtam, hogy jónak fogod tartani. –somolygása varázslatos, mint mindig.

- Tudtam, hogy jót fogsz választani. –füllentek feltűnően.

- Mégis megengedted. –miután fizetek, elmegyünk ebédelni kiskorom kedvenc éttermébe JaeJin ajánlásával. Az idő olyan kettő óra lehet, a havazás pedig gyönyörű. Megint kedvem lenne ugrálni, mint egy kisgyerek. JaeJin le van maradva tőlem úgy két lépésnyire. Már éppen kezdenék még gyorsabban menni, mikor kezem után kap, megtorpanva nézek vissza rá, az arcomra fagyott mosollyal.

- Most is ugrálni fogsz? –vigyorok engem beérve.

- Ez alkalommal cigánykerékre gondoltam. –kuncogok, majd végig gondolom, egyáltalán tudok-e még cigánykerekezni, ha arra kerülne a sor.

- Azt megnézném, úgysincs tömeg. –elengedi a kezem, amivel a lendületet veszem, s már gondolkozás nélkül csinálom is. Hál’ Istennek sikerült, és nem estem hanyatt. –Nem gondoltam komolyan, ahogy te sem, nem? –nevet fel.

- Nem gondoltam. Fogalmam sincs, minek csináltam meg. Mondjuk, jól esett. –nevetek én az étterem előtt megállva. Igazából ez egy hagyományos étterem, így semmi extrát nem árulnak. Mi, JaeJinnel ráment eszünk. Eközben én végig azon gondolkozom, hogy haza kéne mennem, JaeJinnek pedig a szüleihez, ha már a tegnapit elrontottam.

- Joohyun, mit csinálsz karácsonykor? –kérdezi teli szájjal, az én számból meg kifolyik az étel vissza a tányérba.

- Semmit? –teszem fel a kérdést magamnak. – Igen, semmit. –gyorsan visszapakolom az ételt a számba.

- Nem szeretnél velünk lenni? Tényleg csak családtagok lennének ott plusz a nővérem vőlegénye, de ők nem. –csak azért nem vágom rá rögtön az igent, hogy ne tűnjek szánalmasnak.

- Köszönöm. –mondom, miután mindent lenyeltem, ami a számba volt, azokon a dolgokon kívül, amik oda tartoznak.

- Akkor jössz, ugye? – az üres tányérba helyezi a pálcákat, aztán tekintetét rám szegezi.

- Igen, csak segíts majd ajándékot venni a családodnak, nem akarok betolakodó lenni, aki üres kézzel érkezik. –én is befejezem az evést, s a szokásos vita után, én fizetek, mivel JaeJin már túl sokat tett értem, még ha ő nem is gondolja így.

JaeJin hazakísér, majd az én ötletemet követvén, elmegy a szüleihez. Átszenvedjük magunkat a dugó csodálatos élményein, s már itthon is vagyunk. Fogalmam sincs, min fogom keresni, mivel a telefonom nem javítja meg magát. Legalább ebben a helyzetben tudom, hogy igenis fogjuk még keresni egymást. Elvileg több év barátság elengedhetetlen és igaz, szerintem nem számít az idő. Én csak kilenc napja élek, hiszen attól még, hogy lélegzel, nem vagy életben. Én viszont most imádok élni, ha lélegzem, ha nem. Remélem, ő is élvezi legalább annyira, mint én.  A hajamat kezdem dobálni, ami majdnem végig ér a nyakamon, a vége pedig kissé befelé fordul, miközben eddig soha nem fordult semerre, csak volt, mert lennie kell. Tudom, hogy bolond vagyok, de kissé érdekes itthon aludni, persze, jó is. Túl gyorsan hozzászokom dolgokhoz.

Másnap végre betolom a képem dolgozni, ahol egy egyszerű interjú feladatot kapok. Az interjú a pénzről szól, mint manapság minden. Azt mondták, hogy bárkit kérdezhetek. Ismeretlen emberek nem fogok lerohanni, egyébként is JaeJinnel szeretném megcsinálni. Mondjuk, fogalmam sincs, meddig dolgozik, vagy mit csinál, így pár órát csak ülök az irodában, konkrétan semmit csinálva, mivel nincs is szükség semmire, bár ez lesz az utolsó szám ebben az évben, s ez a negyedik cikk, amit én írok belőle.

- Hé, Joohyun! –pattan le mellém örömteli tekintettel Seulgi.

- Hello. –mosolygok rá.

- Mi újság veled és JaeJinnel? Összejöttetek már? –szemei csillognak, mint egy kölyöké.

- Nem, még nem. –kuncogok.

- Még? Akkor ez azt jelenti, hogy most már szerinted is össze fogtok? –kínos pillanatok egyike, amikor nem figyelsz oda arra, hogy mit beszélsz.

- Talán. – talán = igen, remélem.

- Ez annyira izgi. Minden információt hallani akarok majd ám. – vigyorogva bólogatok. Feláll, s integetésünk után, már megy is tovább.

Úgy döntök, most már elindulok, hátha végzett már JaeJin vagy otthon van, ehhez a két helyhez el tudok menni. Legnagyobb mázlimra pont az irodánk előtt áll, mikor kilépek.

- Oh, JaeJin! Szia! –sétálok oda hozzá.

- Szia! –szemembe nézve mosolyog rám.

- Hogy-hogy itt vagy? –nézek fel rá.

- Véletlenül erre jártam. Vagyis direkt erre indultam. Ugyanaz. –röhögök, mire ő csak vigyorog.

- Figyelj, meg kell csinálnom egy interjút, és kéne hozzá egy személy, akitől kérdezek.

- Azt szeretnéd, hogy keresek neked egy embert vagy, hogy én legyek az embered? –szerintem ez mindkettőnk számára egyértelmű.

- Azt szeretném, hogy te legyél az emberem. –JaeJin nem rám figyel, amikor ezt mondom, viszont alig egy pillanaton belül, a derekamnál fogva magához húz, így nem vele szembe kicsit balra, ha nem vele szembe kicsit jobbra vagyok.