9.rész

Miközben a kádban próbálom érthetővé tenni a helyzetet saját magam számára, a csengő megszólal párszor, amire én nem reagálok. Pizsamámat felvéve bújok ágyban, mikor már egyszer sem próbál csengetni. Elvileg nem szabad haraggal lefeküdni, így inkább én csak annyit mondok, hogy feldúlt vagyok. Százmillió hátról balra, balról jobbra, jobbról előre való fordulás után tényleg elalszom.

Reggelre már tényleg nem vagyok mérges, csak csalódott. Végül is nincs semmi, ami miatt ne ölelhették volna meg egymást. Tény és való, hogy JaeJin elmondása szerint ő nem szerelmes Yeribe. Azonban barátok is ölelkezhetnek, nemde? Szerintem igen, úgyhogy csönd a neved belsőhang. Az egyetlen nagy probléma az ilyen belsőhangokkal a hallásuk. Te hallod őket, viszont ők már nem téged, tehát borzasztóan nehezen fogják be, s amíg ők beszélnek, addig téged igenis érdekelni fog, mit mondanak, még ha butaság is. Szóval, ha fejre állok is, zavarni fog Yeri. Igaz, ma már nem kell dolgoznom, de a stressz levezetése miatt elmegyek sétálni. Ahogyan minden egyes nap, ma is térdig érő, meleg zokni van rajtam. Szűk farmer nadrággal, ami kihangsúlyozza a zoknim vastagságát és hosszát, de a csizmám segít elrejteni. A felsőm a pizsama pólóm, hiszen pulcsi és kabát alá senki se látja, melltartót meg vettem alá. Elég nagy kupit hagyok az ágyamon, mikor kilépek az ajtón. A tegnap este és a most levett ruhák –kivéve a pizsama felső, ugye –az ágyon hever. A lépcsőházban lefelé haladva végignézek a falon, a letépett papírok helyén maradt ürességen. Mikor kinyitom az ajtót, kis híján fejbe vágom azt a személyt, aki miatt úgy aludtam el, ahogy nem szabad. Vagyis azt a férfi személyt, azaz JaeJint. Elképzelni nem tudom, mi a francért fekszik a hideg kövön vacogva. Harag ide vagy oda, borzasztó aggódásba kezdek.

- Ya, Lee JaeJin! –guggolok le fénysebességgel mellé, s rázogatni kezdem, mire hál’ Istennek fel is néz rám.

- Ilyen sokáig tart leérni? –mosolyog rám a vacogástól csattogó fogakkal, kérdését viccnek szánva, de az én arcomon még mindig csak ijedség látszik. Ráterítem kabátom, majd egészen az ágyamig felrángatom reszkető testét a házon keresztül, s betakarom a legmelegebb takarómmal, mit sem törődve azzal, hogy mennyi minden van még az ágyon, az most egyáltalán nem lényeges.

- Te normális vagy? –förmedek rá. –Szoktál te gondolkozni? Eszedbe se jutott a halálra fagyás lehetősége? –az ordibálás nem az én stílusom, de most az egyszer nagyon is az. Eddig ötletem nem volt, milyen, amikor valaki úgy szeret valaki, hogy épp lehet, látni se kívánja, viszont valami miatt közben úgy elkezd aggódni érte, hogy képes mogorvának lenni. Bárhogy is, ez egy gyönyörű érzés.

- De nem lett bajom. –dugja ki fejét a takaró alól, ahol egész teste vacogva próbál melegedni. Rosszallóan megrázom a fejem, mielőtt a fürdőbe mennék, hogy meleg vizet engedjek neki a kádba. Amíg a víz folyik, az ajtó mellett lévő széket közelebb húzom a kádhoz, s ráhelyezem egy tiszta törölközőt. Szinte válogatás nélkül bedobom a szennyest a mosógépbe, legalább elindítani nem indítom el. Elzárom a vizet, aztán visszamegyek JaeJinért, hogy a fürdőbe tessékeljem.

- Melegedj fel. –mormogom a kád vízre nézve, s magára hagyom a fürdőben JaeJint. Az ágyam sarkára ülök, s aggodalmasan nézek magam elé. Nem hiszem el, hogy egész este várt rám. Talán a Yeris eset tényleg nem volt annyira nagyszám, mint amennyire én gondolom. Nem értem magam, s ez talán még Yerinél is jobban idegesít. Ő valami megváltó az életemben vagy egyszerűen csak szerelmes vagyok belé? Mióta ismerem, mindent annyira másnak érzek. Több lendülettel ébredek reggelente, de mégis fáradtabban. Sokkal érzékenyebb vagyok, de minden területen, akkor meg végképp, mikor mellettem van, pedig próbálok erősnek látszani. Tényleg úgy érzem, miatta változom, miközben önmagamat adom neki, azonban ez nem az az önmagam, aki eddig voltam. Alig negyed óra múlva JaeJin jön ki a fürdőszobámból felöltözve. Sokkal jobban néz ki, mint amikor bement, én viszont egyre sápadtabban és magatehetetlenebbül nézek rá, talán még a szemeim is megteltek könnyel, hiszen nem merek pislogni, mire JaeJin arca is megváltózik.

- Miért vagy ilyen? Mióta ismerlek, már másodjára fogok sírni. Rossz hatással van rám a közelséged! –még mindig küzdök szemeim nyitva tartásával. Azt se tudom, mikor lett szokásom meggondolatlanul beszélni. Csúnyán nézni arra, akit szeretek azért, mert menthetetlenül beleestem, miről ő nem is nagyon tehet.

- Te kérdezed tőlem? Soha nem bántanálak, a legjobbat szeretném neked! Ahogy mondtad, megfagyhattam volna, de nem érdekelt. Ahogy mondtad, meghalhattam volna érted. –motyogja az utolsó mondatot, én meg próbálok nem bőgésben kikötni. –De mit kapok érte? Ordibálást, kétszer is. Először még édes volt, hiszen az aggódás váltotta ki, viszont most nem értem, mi rosszat tettem neked. Tehát fáj. Elképzelni nem tudod, hogyan. –ha valamikor, akkor most megbántam, hogy rövid lett a hajam. Ujjaimmal az egészet az arcomba fésülöm, hogy ne lássa, ahogyan zokogom. – Ez is fáj. Fájdalmas számomra a sírásod. –a következő pillanatban már csak azt látom, hogy elém térdelve dobja ki a hajat az arcomtól, s kérdőn rám néz. –Szóval mi a baj?

- Mikor lettem ilyen szörnyeteg? –próbálom visszarakni a hajat az arcomba, de JaeJin lefogja a kezeim.

- Nem vagy az. Mi a baj? –ismét kíváncsian néz rám, én pedig nagyot nyelek.

- Beléd estem. –nyögöm ki, még mindig az egereket itatva.

- Ez az érzés kölcsönös, úgyhogy nem kell annyira kiakadni. Miért haragszol rám? Soha nem ártottam neked. Inkább így kérdezem. –ismét próbálom arcomat takarni, azonban úgy tűnik, JaeJinnek erősebb karjai vannak, mint nekem.

- Lehet, hogy szándékosan nem, viszont tegnap…Yeri…  -fakadok ki teljesen évek óta másodszor, a szüleimmel való találkozást beleértve. Lehet, kissé felszabadító számomra ennyire sírni, azonban borzasztóan kellemetlen is JaeJin előtt, s bármennyire próbálkozom, nem tudom eltakarni.

- Ezért borultál ki? Szóval mikor lejöttél csak annyit láttál Yeri jelenetéből, hogy ölelkezünk? Mivel semmi mást nem csináltunk, ami félreérthető lett volna. Lehívtalak, mert adni szerettem volna neked valamit, de Yeri nekem rohant levágott egy óriási hisztit, mert azt hitte, az övé, aztán akaratomon kívül megölelt. Ennyi az egész. Esküszöm neked, hogy nem vagyunk szerelmesek, úgyhogy megnyugodhatsz. –mosolyog rám szemeimbe nézve, s lejjebb engedi a kezünket fejem mellől. –Azt a dolgot pedig majd újra veszem neked, ne aggódj. –kétségbeesett sírásomnak végre sikerült véget vetni, s teljesen elveszni gyönyörű szemeiben. Fogalmam sincs, mi ütött belém az elmúlt tíz percben, azonban utána sokkal szabadabbnak érzem magam, hiába mondtam ki önfeledten, amit érzek. A nagy bőgés miatt a légzésem még mindig nem teljesen jött rendbe. –Nyugi már. –engedi el kezeimet, s ajkaimra egy puszit nyom, amire sehogy sem tudok reagálni. Most akkor tényleg beleszerettünk a másikba? –Nem szeretnél járni, mi? –néz rám vigyorogva, miközben megerősítem a kérdését, tehát teljesen összezavar. Akkor most szeret vagy sem? Én pedig miért nem jutok szóhoz? Mélylevegőt veszek, mielőtt bármit mondanék.

- Miért vagy boldog? –értetlenül nézek felé, de ő még mindig csak mosolyog.

- Mert tudtam, hogy így lesz. Ismerlek, s ez boldoggá tesz. Na, meg amúgy is tudom, hogy ez meg fog változni. Most csak meg vagy ijedve plusz nekem teljesen el kell tüntetnem az életemből Yerit, addigra te is rendben leszel, és mi leszünk a legtökéletesebb pár, akik valaha léteztek. Persze, mi nem múlunk el. –rögtön mosolyogni kezdek, s megölelem. Eszméletlenül durva, milyen szinten belém lát. Abban is biztos vagyok, hogy egész végig tudta az érzéseim.

- Miért tudod, ennyire, mit érzek? –nézek fel rá minden értelemben.

- Kevés idő alatt is jól meg lehet ismerni valakit, ha érdekel az illető. –mosolyog rám. – Nem kell dolgoznod egyébként?

- Már szabadságon vagyok, csak nem mondtam. –mosolyodok el újból.

- Uh, tényleg!  Erről jut eszembe, nem tudnánk holnap menni a szüleinkhez? El fognak utazni, de szeretnének velünk is ünnepelni. –hirtelen csak pislogok, mint egy béka, hiszen nem vettem még ajándékot JaeJinnek. – Nem tudsz jönni? –biggyeszti le a száját.

- Nem erről van szó. Mehetünk holnap, csak gyorsan el kell még intéznem valamit. –pattanok fel, s rögtön felveszem a ruháim azon részeit, amiket levettem.

- Tényleg ne haragudj, hogy csak most szólok. Veled mehetek? -áll fel ő is, én pedig megszállottként rázni kezdem a fejem ezzel is ellenezve.

- Nincs baj, de nekem most egyedül kell mennem. Bocsi. –vágom zsebre a pénztárcám. – Nyugodtan itt maradhatsz, melegedj még egy kicsit fel. –vigyorgok még egyet gyorsan, de a következő pillanatban már el is hagytam a házat. A lehető legkisebb fogalmam sincs arról, mit kéne vennem neki, így csak felszállok a buszra, s a plázánál le. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki imád télen beöltözve bemenni egy boltba –vagy bárhová –és jól megsülni, mint egy csirke. Jobban belegondolva, biztosan én vagyok az egyetlen. Számtalan üzlet mellett elmegyek, azonban még így se tudom, mit kéne vennem. Végül egy óra- és egy illatszerbolt között állok meg, úgy gondolván, most tökéletes ajándékot fogok találni. Először a parfümöknél próbálkozom be. Tudom, hogy JaeJinnek nagyon jó illata van, ezért próbálok valami hasonlót találni, ami megfelel az ízlésének. Nagy mázlimra sikerül egy olyat találnom, ami a férfias és az édes között van, s hasonlít a mostanira. Mivel erősen kétlem, hogy ennyi elég ajándéknak, így az órák közzé vettem magam. Igaz, ha jobban belegondolok, soha nem láttam JaeJinen órát, viszont az esetek többségében kabátban látom, úgyhogy ki tudja. Az óra úgyis csak segít a kinézeten –nemmintha JaeJin rosszul nézne ki. Egy drapp szíjú közepes méretű karórát veszek, majd egy sarki boltba egy egyszerű karácsonyi ajándékzacskót, aztán az egészet bele a parfümös bolt zacskójába, hogy ne legyen túl feltűnő, mikor hazamegyek. Hál’ Istennek a buszra alig, ha két percet várnom kell. Megkönnyebbültem ülök be egy kettes ülésbe egyedül. Már majdnem elalszom, mikor egy ismerős hangot hallok meg magam mellől, s rögtön kinyitom rá a szemem.

- Ah, Tao! Már teljesen jól vagy? Egészen eddig beteg voltál? Vagy más miatt nem voltál? –halmozom el kérdéseimmel gondolkozás nélkül, mire rögtön felnevet.

- Ez egy interjú és cikket írsz belőle vagy mi? Tüdőgyulladásom volt, ezért a kórházban kellett lennem. Fránya tél. –fintorog, miközben a tél szót mondja.

- Én szeretem a telet, ne szidd annyira, csak neked kéne jobban vigyázni! –mondom az egészet mosolyogva. –De mostanra már teljesen jól vagy, ugye?

- Igen, már semmi bajom. Viszont veled mi újság? Seulgi mondta, hogy összeszedtél valami pasit valahonnan. –mosolyog rám pimaszul, mire akaratlanul kuncogni kezdek. – Szóval tényleg összeszedtél egyet. Honnan ismered?

- Tudósító. Írnom kellett egy kiállításról, én pedig egyenesen a mellkasának mentem a helyszínen. –kuncogok ismét. –Néha jó, ha ügyetlen vagy.

- Akkor ti most együtt vagytok? –néz rám érdeklődve.

- Alapvetően nem, de úgy valójában nem tudom. –gondolkozom el, mikor leesik, hogy a következőnél le kell szállnom. – Viszont én mindjárt leszállok. Legyenek szépek az ünnepek és ne legyél beteg megint! –nézek rá szigorúan, ő pedig kifordul, hogy kiférhessek.

- Köszi, neked is. És hajrá annál a srácnál! –mosolyog rám, én pedig bólintok, s az ajtóba állva jelzek. Amint a busz megáll, leszállok, s elindulok a hazavezető úton. Miután felboncoltam magam a lépcsőkön, a kulcsommal próbálom kinyitni az ajtó, mikor rájövök, hogy nem zártam be, tehát egyszerűen csak bemegyek. Már épp köszönnék, de észreveszem az ágyamon szétterült alvó JaeJint. Halkan levetkőzöm és elrakom az ajándékát a gardróbom legaljábba, majd betakarom JaeJint, s leülök az ágyszélére.

- Tudod, JaeJin, nagyon gyorsan telik ez a nap. Na, meg annyira eseménydús. Nem értem a szerelmet. Hirtelen úgy érzem, mindent elszeretnék mesélni neked, ami velem történt. Ma vagy akár máskor, esetleg évekkel ezelőtt. El szeretném mesélni, mi van a szüleimmel, az első szerelmemet, azt is, hogy milyennek képzeltem el a nagy Ő-t. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy alszol, így már attól elég bolond vagyok, hogy ezeket mondom neked. –sóhajtok fel egy aprót, JaeJin megfordul, így nincs háttal nekem.

- Csak félálomban vagyok. Már akkor felkeltem, amikor az ajtó zárát ki-be nyitogattad. –szólal meg, amitől megáll bennem az ütő egy pillanatra. – Mondjad csak, amit szeretnél, de a nagy Ő-vel kezd, engem az érdekel a legjobban. –fogja meg kezem, s maga mellé ránt. Elmosolyodom, s gyengéden hozzábújok.

- Először is, mindig úgy gondoltam, hogy rossz múltja lesz, de miattam megváltozik. Például: gengszter volt, viszont miattam leáll a rossz dolgokkal, s jó ember lesz. –JaeJin rögtön felnevet.

- Gengszter? Miért pont gengszter? –nevet egy kicsit még mindig.

- Azt hiszem, talán a szüleim miatt. –gondolkodtat el kérdése.

- Miért? A szüleid talán gengszterek? –szánja viccnek, azonban mikor a csöndből leesik neki, hogy ez a valóság, elhallgat, s még közelebb húzz magához. – Bocsi, viccnek szántam. Egyébként kiskoromban csak azért jártam harcművészetre, mert azt hittem, a szomszédokról, hogy gengszterek, de anyuék jóban voltak velük. Már nem is nagyon emlékszem, csak arra, hogy egyszer egy kislány rohant ki tőlük, s azóta nem látta senki. Azt mondták, csak berúgott valamit a kertbe, ezért bejött megkérdezni, hogy itt van-e, de mivel nem volt ott, szomorúan elrohant. Várj, a szüleim még mindig jóba n vannak velük vagy már megint, nem nagyon tudom. És jobban belegondolva az a lány… azt hiszem, te voltál… -fogalmam sincs, hogy hányni szeretnék, vagy csak nem tudok megszólalni Hiszen JaeJin szülei jóban vannak az enyémekkel, s én tényleg elrohantam onnan és azóta vissza se mentem. Kétlem, hogy ilyen lányból van kettő, JaeJin pedig teljesen véletlenül azzal is találkozott már. –Jól vagy? –motyogja, s megsimogatja a fejem.

- Igen, csak sokkolt. –bólintok egy aprót. –A sors szeret minket együtt látni. –jelentem ki.

- Ezek után már biztos, ahogy az is, hogy a nagy Ő-ről elképzelt dolgod nem jön össze. Nincs olyan rossz múltam, azonban bármit megváltoztatnék érted. –halványan elmosolyodom.

- Nem szeretném, hogy megváltozz. Amúgy meg, a szüleimet tényleg próbáld meg távol tartani a tieidtől. Droggal is játszanak. Nem tudom, miért barátok ilyen régóta, de lehet, hogy már így is tettek valami rosszat.

- Nem lehet, hogy megváltoztak, miután elmentél? –a hangsúly alapján úgy tűnik, komolyan gondolja.

- Ha annyira megváltoztak, akkor miért nem kerestek? –dobom oda neki a kérdést, választ nem várva.

- Lehet, hogy féltek. Hiszen úgy tűnik, egyáltalán nem hiszed azt, hogy képesek rá. Lehet, hogy emiatt. Vagy egyszerűen csak nem akartak többé bántani. –magyarázza.

- Ha jó emberek lettek, akkor nem lett volna esély arra, hogy bántsanak. Nem változtak meg, ahogy senki sem. Az emberek nem változnak, csak tanulnak dolgokat másoktól, de legbelül mindvégig ugyanaz leszel. Ha rossz embernek születtél, akkor az maradsz, mivel ilyen a szíved, a szívet pedig nem lehet megváltoztatni semmilyen erőfeszítés árán sem. –mormogom.

- Persze, ha így állsz hozzá, akkor nem változik. Szerintem pedig minden hozzáállás kérdése. Még, ha vannak változatlan dolgok is, egy rossz ember, akkor is meg tud javulni, ahogy egy jó ember is tud rossz lenni. –igaz, nem sokszor beszéltem még vele így, de talán vele a legjobb lelkizni ezen a világon.

- Akkor mit szólsz ahhoz, hogy találkozni szeretnék velük? –nézek rá, de a szemei még mindig csukva vannak. Talán, ha nem szólal meg, mindig beszélnék hozzá.

- Akkor segítek neked találkozni velük, ha pedig mégis csak rosszul sülne el, akkor addig vigasztallak, míg szükséged van rá, s még annál is tovább. –rámosolygok, hiába nem látja.

- Nem fogod kinyitni a szemed? –kuncogok egy aprót, s ő rögtön kinyitja, de nem nézz rám. –Miért nem nézel rám?

- Meg akarlak csókolni. –jelenti ki semmilyen egyszerűséggel. –Ha rád nézek, akkor pedig még jobban meg akarlak csókolni. Tehát nem nézek rád, hogy ne legyen baj. Fojtasd azokat a dolgokat, amiket mondani szerettél volna. Mi van az első szerelmeddel? –nagyot nyelek, mielőtt mesélni kezdek.

- Általános iskola, első osztály. Folyamatosan kócos volt, viszont borzasztóan magas és csak ebben az egy értelemben nézett le bárkit. Szóval nagyon tisztelettudó volt. Másra nem nagyon emlékszem. Talán még most is szerelmes lennék belé, ha akkor nem lépek le. –húzom az agyát, mire rögtön fintorogni kezd, én pedig nevetni.

- A szüleid miatt mentél el, ugye? –néz rám egy pillanatra, de egy másodperccel se tovább.

- Őszintén féltem tőlük, de attól még jobban, hogy én is olyan leszek, mint ők. Nem elég, hogy úgy tettek, mintha nem léteznék, tényleg úgy éreztem, hogy nem létezem. Rossz volt. –nézek plafont bámuló arcára.

- És hová mentél? Messzire mehetnél, ha azóta nem láttak. –következtet.

- Addig rohantam, ameddig a lábaim ki nem mentek alólam, majd másnap ugyanígy, végül teljesen kidőltem, mázlimra egy tanár vitt kórházba, így bekerülhettem egy bentlakásos suliba. Egész bonyolult volt, de még mindig úgy gondolom, helyesen cselekedtem. –ásítok egyet.

- És mi történt veled ma? Azt mondtad, azt is elszeretnéd mondani. –húzza ránk a takarót.

- Képzeld, az egyik kollégám kórházban volt tüdőgyulladással. Viszont pasi létére jobban érdekli őt a szaftos pletykák, mint engem. Hülye újságíró reflex. De te miért nem beszélsz magadról? Miért lettél tudósító? –kíváncsiskodom.

- Mert újságíró nem lehettem. Alapvetően nekem is az volt az álmom, hogy az legyek, de rossz volt a helyesírásom, túl sok idő volt fejleszteni, így végül itt lyukadtam ki. Egyébként nem tudom, mennyit tudsz róla, de a cégünk meg akar venni titeket, hogy egy cég legyünk. –utálom, hogy soha semmi ilyesmiről nem tudok.

- Fogalmam nem volt róla. Harmadik indok, amiért a sors szeret minket együtt. –kuncogok. – És miért szerettél volna újságíró lenni?

- Hát, azért, amiért az ember az szeretne lenni, ami. Miért, te miért szerettél volna az lenni? –hunyja vissza szemét.

- Tudod, így annyira flegmának tűnsz. –motyogom. –Azt szerettem volna, hogy minden ember tudjon a rosszról, hátha megtérnek, de később elvesztettem az ebbe vetett hittem, s egyszerűen már csak élveztem. Most is élvezem. Te élvezel tudósítónak lenni?

- Sajnálom. Igazából, eleinte nem teljesen, egyedül Yeri miatt éreztem jól magam, már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez az igazság. Azonban egy kis idő után egészen megszerettem. –halványan elmosolyodik.

- Yerit vagy a tudósítást? –duzzogok.

- Őszintén szólva mindkettőt. –mondja vigyorogva, engem szívatva.

- Ilyenkor nagyon utállak. –duzzogok tovább.

- Nem, ilyenkor még jobban szeretsz. –szélesen mosolyog.

- Csukott szemmel is átlátsz rajtam. –hajtom mellkasára a fejem, s lehunyom a szemem, alig pár perc múlva már alszom is.

Reggel, mikor felébredek JaeJin már nincs mellettem. Szememet dörzsölve ülök fel, s a wc lehúzásának hangjára megugrok egy kicsit.

- Jó reggelt! –jön ki a mosdóból. – Haza megyek, aztán visszajövök és mehetünk, ugye? –hirtelen azt se fogom, miről beszél, csak bólogatok. – Visszajövök ide. –húzza fel a cipőjét.

- Hánykor? –pislogok rá.

- Egy óra múlva rendben lesz? –ismét csak bólogatok. –Oké, akkor egy óra múlva itt. –mosolyog rám, s már le is lépett. Fogalmam sincs, miért, viszont egy pillanatra megrémülök, hogy soha többé nem látom. Gyorsan elmegyek a fürdőbe és rendbe rakom a testem. Felöltözni próbálok karácsonyosan, így piros pólót veszek fel, a gatyám oldalán pedig van egy arany csík. Mivel az ajándékokat nem tudom csakúgy zsebre vágni, mint minden mást, ezért egy szatyrot veszek magamhoz, s mindent abba belerakok. Rendet rakok az ágyon, s épp, hogy ledőlnék, már szól is a csengő és egyértelműen JaeJin az. Felveszem a kabátom plusz a cipőmet, és elindulok lefelé.

- Rájöttem, hogy földalattival, sokkal gyorsabban odaérünk. –mondja köszönés helyett.

- Rendben, akkor menjünk. –indulok el a megálló felé, JaeJin pedig jön mellettem, s míg nem szállunk fel a járműre addig meg se szólalunk. –Miért vagyunk ilyen csöndesek? –teszem fel a kérdést.

- Fogalmam sincs. Én arra vártam, hogy megszólalj. Azt hittem, mérges vagy, mert tegnap nem néztem rád. –motyog.

- Én arra vártam, hogy te beszélj. –nevetek fel. –Egyáltalán nem haragszom, nem tettél semmi rosszat. –mosolygok rá biztatóan.

- Ennek örülök. –ölel magához egy kézzel, s innentől kezdve már csak ő kapaszkodik.

- Nem bánod, hogy a szüleid nem lesznek itt szenteste? –kérdezem a mellkasától.

- Nem vagyok már kisgyerek, kibírom. Te amúgy is azt mondtad, egyedül lennél, úgyhogy együtt leszünk. –halkan kuncogok.

- Jól megbeszélted velem. Te is akkor beszélté hozzám, mikor aludtam? –nézek rá fel.

- Nem, ezt egyszerűen csak elhatároztam. –akaratomon kívül is vigyorogni kezdek.

- Hihetetlen vagy. –próbálok szemeibe nézni.

- Tudom. –somolyog büszkén.

- De akkor az ajándékodat most adjam oda vagy később? –gondolkozok el.

- Én a tiédet most adom oda. Fontos, úgyhogy minél előbb meg kell kapnod. –pillant oldalra. –Uh, le kell szállnunk! – gyorsan kimászunk az emberek közül, s elindulok kifelé, majd felfelé.

- Akkor én is ma adom oda. –fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat, azonban egyértelműen nem tudom. Mikor odaérünk, illedelmesen köszönök, majd elmegyek JaeJin anyukájának segíteni, miközben JaeJin az erkélyre megy, az apukája pedig még mindig pakol valami.

- De mondd csak, Joohyun, te és a fiam tényleg nem jártok? –fordul felém az anyukája.

- Tényleg nem járunk. –mondom, bár magamban kissé vacillálok ezen.

- Lehet, hogy mégis csak szereti még azt a Yerit. –gondolkozik hangosan, ami miatt puszta kézzel török össze egy poharat. –Te jó ég, miért fogtad ilyen szorosan? Tiszta vér a kezed! Jól vagy? –idegesség helyett hangjából aggodalmasság hallatszik. –Édesem! –kiállt a férjének, aki egy szó nélkül magával visz, s elkezdi lekezelni a kezem. JaeJin annyira elvan magában, hogy ebből semmit nem vesz észre.

- Félted, hogy elejted? –kérdeti az apukája, akinek borzasztóan mélyhangja van.

- Ah, igen… -motyogom zavaromban.

- Ez az első, hogy ilyen vendégségben vagy, ugye? –helyeselve bólintok egyet. – Mellesleg teljesen olyan, mintha te és JaeJin együtt lennétek. –mosolyog rám, majd az utolsó kötés után elengedi a kezem. –Orvos vagyok.

- Köszönöm szépen. –hajolok meg illedelmesen, s visszamegy az anyukához.

- Pihenj csak, félek, hogy a végén még valami más bajos is lesz. –bólintok és elindulok az erkély felé. Az igazat megvallva, borzasztóan fáj a kezem, ahogy az is fájt, ahogy lekezelte JaeJin apukája.

- Hello. –állok meg JaeJin mellett.

- Anyum elküldött? –nevet egy aprót.

- Egy kissé megsérültem, ezért igen. –rögtön kikerekedett szemekkel fordul felém.

- Megsérültél? Hol? Mi történt? De azért jól vagy, ugye? –felemelem a sérült kezem. –Úristen, apum kezelte le, ugye? Mit csináltál? Nagyon fáj? –az egész testéből árad az aggódás, ami borzasztóan aranyos.

- Éppen egy poharat fogtam, mikor anyud azt hitte, együtt vagyunk, ahogy apud is, de mikor közöltem vele, hogy nem, elkezdte azt gondolni, hogy még szerelmes vagy Yeribe. Utálom már csak a gondolatát is annak, hogy szerelmes vagy valaki másba, azt meg végképp, hogy valakivel együtt vagy. Nem szeretek nélküled lenni. Ha nem vagy mellettem, folyton hiányzol, vagy félek, hogy nem jössz vissza többé. Utálom, hogy csak így vagyunk. –fakadok ki beszédügyileg, mint egy pattanás.

- Szóval most már járni szeretnél? –mosolyog rám.

- Nem szeretnék. Akarok. –nézek szemeibe.

- Én megmondtam előre. –lép közelebb hozzám, s ujjait derekamon összekulcsolva csókol meg.