Annyira hihetetlen az egész csók, hogy egyáltalán nem lehet
szavakba önteni. Csak akkor marad vége, mikor a hó is esni kezd, amitől még
tökéletesebb lesz a pillanat.
- Esik a hó. –mosolygok JaeJin szemeibe nézve. Igaz, hogy
túlságosan boldog vagyok, azonban még ígyis érzem, hogy fázom, ami a hóesés
kicsit sem segít.
- Libabőrös vagy. Menjünk be. –mosolyog rám vissza, s
megragadja kézfejem, majd megfordulunk, mikor az ajtón túl JaeJin szüleivel
találjuk szembe magunkat.
- Szóval nem jártok, mi? –kuncog fel az anyukája, mire az
apukája is csak mosolyog.
- Eddig tényleg nem voltunk együtt. Eddig. –mondja büszkén
újdonsült párom, mielőtt még mindenki leülne az asztalhoz. JaeJin anyukája
velem szemben ül a párjával, JaeJin pedig mellettem.
- Viszont akkor azt hiszem, elkövettem egy hibát. –motyogja
az anyukája, s mindenki ránéz. –Elhívtam Yerit, hogy ne egyedül ünnepeljen.
Gondoltam, ha már egy lányt boldoggá teszünk, akkor miért ne lehetne kettőt?
- Mi? –mondja mindenki egyszerre, még én is. Az egyetlen ember,
akit tényleg nagyon nem szeretnék látni többé, az Yeri, azonban látnom kell,
pont ilyenkor. Az első gondolat, ami lezajlik a fejemben az az, hogy megtépem a
csajt, de tudom, nem tehetem, így hát próbálok lenyugodni. Mázli, hogy nincs
megint egy pohár a kezemben.
- Sajnálom, nem gondolkodtam. Nagyon nagy baj, Joohyun? –néz
rám, én pedig próbálok mosolyogni.
- Elviselem valahogy. –a mellettem ülő felsóhajt, s
megsimogatja a hátam.
- Én se bírom Yerit, ha ez megnyugtat, Joohyun. –mondja az
apukája egy halvány mosollyal.
- Meg is értem. –mondom egy sóhajjal társítva. – Nagyon, de
nagyon nem kedvelem. –alig mondom ki a csengő már meg is szólal.
- Tényleg nagyon sajnálom. Kinyitom. –áll fel az anyuka, s
kinyitja az ajtót, én pedig próbálok nem Yerire nézni, ahogy nagy eséllyel ő se
szeretne rám. Bár nem igazán érdekli az itt létem, egyből a mellettem ülő
JaeJin nyakába ugrik, amit én fortyogva nézek.
- Szerintem, ha nagyon sokáig ölelgeted, megfullad, tehát
jobb lenne, ha elengednéd. –ördögi mosolyt villantok Yeri felé, s ő duzzogó
arccal foglal helyet JaeJin mellett. Fogalmam sincs, meddig fogom bírni ennek a
csajnak a jelenlétében, de előreláthatólag egyáltalán nem sokáig. Lángoló
tekintettel nézek felé, az egész testemmel kifordulva, s tudom, hogy látja, hiába
próbálja JaeJin takarni. Szépen elkezdünk ételt szedni, mikor valamennyire
lenyugszom, az én nagy sajnálatomra, Yeri semmit nem önt magára. Jó, le kéne
állnom. Egész jól megy ez az evés dolog, nem nézek Yerire, s ő se nagyon
hallatatja magát, így már nem szeretném annyira kilőni az űrbe, mint mikor
belépett. De azért még nem bírom. Evés
után bemegyünk a nappaliba, s JaeJin a kanapé sarkába lökdösöm, hogy csak is én
ülhessek mellette, különben teljesen meg vagyok győződve, hogy Yeri ülne a
másik oldalán, mint valami ördög-angyal koncepció, már csak azt nem tudom, hogy
én melyik vagyok. Mindenki előhalássza az ajándékát, s összevissza mászkál
mindenki a másikhoz. JaeJin, s az anyukája egyszerre áll meg előttem.
- Anya, ez fontos.. –motyogja JaeJin, mire az anyukája
félreáll. – Ez tényleg fontos, Joohyun! Vigyázz rá nagyon, ne úgy, mint az
előzőre! Boldog Karácsonyt! -nyomja a kezembe a zacskót egy puszival társítva.
A karácsonyi ajándékom egy telefon, ami miatt teljesen leesik, miért mondta
azt, amit.
- Köszönöm, JaeJin! Vigyázni fogok rá, főleg azért, mert
tőled van. –mosolygok rá. – Az enyém nem olyan nagy szám, de azért remélem,
tetszik. Boldog karácsonyt! – adom át én is az ajándékomat, ami ugye egy parfüm
és egy óra. Tényleg nem én vagyok az ajándékozás embere, bár ahogy elnézem
JaeJin örül neki, ami megmosolyogtat.
- Köszönöm, tényleg. A telefon jegyzeteiben van valami, ami
nagyon fontos, ha nem olvasod el időben, akkor majd elmondom, te döntesz. –ölel
magához.
- Jó dolog van beleírva? –pillantok fel rá.
- Az utolsó két szó jó. –mondja, mire teljesen
összezavarodok. Mi lehet az? Szívem szerint most rögtön elolvasnám, de inkább
megvárom, hogy ő maga mondja el.
- Rejtélyes vagy. Megyek anyudhoz. –bontakozok ki
öleléséből.
- Joohyun, lehet, hogy nem jártok még együtt, de nem
hagyhatom, hogy egy olyan női dologról feledkezz meg, ami minden nőnek van.
Amikor JaeJin mesélt rólad, azt mondta, idézem: „Mindent a zsebébe rak, egyszer
se láttam nála táskát, ez érdekes. Azt hittem, minden nő táskával rohangál, de ő
nem, lehet, hogy ezért ragadott meg annyira. Egyszerűen csak annyira
különleges.” Szóval vettem neked egy
táskát, már biztos nem a zsebedben rejlik a vonzerőd. –akaratomon kívül is
vigyorogni kezdtem, s piros lett, mint egy paradicsom.
- Igazából van egy titkom… A zsebembe varázspor van, és
bárkit el tudok csábítani vele. –nevetni kezdek, s JaeJin édesanyja is. –
Köszönöm az ajándékot, jól fogom használni. Ez az önöké, az öné és a párjáé.
–nyújtom át a becsomagolt szauna bérletet. – JaeJin szerint szeretik. –
mosolygok, majd egy pillanatra oldalra pillantva JaeJint és Yerit pillantom
meg.
- Köszönjük szépen. –mondja, de én még mindig Yeriéket
nézem. – Ne legyél féltékeny. JaeJin tényleg nem szereti már úgy, ami pedig
Yerit illeti, ne izgasson annyira, majd lenyugszik egyszer.
- Köszönöm, de akkor is zavar. –sétálok oda hozzájuk. –
JaeJin. –motyogom, mire rögtön lenéz rám, azonban nekem ötletem sincs, mit
akarok mondani, ezért csak kérdőn pislog rám. – Szeretlek. - mondom hosszabb
gondolkozás után, s Yeri szinte azonnal elmegy.
- Ravasz vagy. – nevet JaeJin, mire hozzábújok.
December 24.-e estéje,
azaz szenteste
JaeJin ágyában fetrengve, a telefonomat szorongatva még
mindig azon vacillálok, hogy elolvassam-e, mit írt. JaeJin épp a konyhában van,
bár fogalmam sincs, minek ezt este tízkor, mikor én már mindjárt elalszom.
Végül megadom magam, s megnyitom a jegyzeteket, az egyetlen meglévő fájlt
megnyitom, ez áll benne:
Január elsején el kell
utaznom két hónapra.
Kérlek, ne haragudj
érte! Munka miatt megyek és nyugi, Yeri nem lesz ott, ha ettől jobb! Fogalmam
sincs, milyen most a kapcsolatunk, de remélem, együtt vagyunk. Bár azt hiszem,
te hiába szeretsz, járni nem szeretnél. De azért én boldog jövőt képzelek el
kettőnk számára!
Szeretlek, Joohyun!
<3
- Ya! –kiáltok fel, s JaeJin már bent is van, s aggódó
pillantásokkal néz rám. – Komolyan? Elmész két hónapra? Miért? Vagy… mi? Azt se
tudom, hogyan kéne reagálnom, de annyira el vagyok keseredve! JaeJin, tényleg?
– nézek fel rá szomorúan, s ő rögtön mellém ül, és magához ölel. – Utállak…
–motyogom.
- A francokat utálsz, akkor nem akadtál volna ki.
–mosolyodik el. – Sajnálom, valami sport műsor miatt kell végig ott lennem,
vagyis Ausztráliában. Mire visszajövök tavasz lesz, érdekel, mit fogsz csinálni
akkor ezzel a sok zoknival.
- JaeJin! –nyávogok. – Miért? Muszáj? Miért mentél bele?
–telnek meg szemeim könnyel. – Ne már!
- Amikor elvállaltam, még nem ismertelek, s még jól is jött
volna, ha egy kis ideig nem vagyok itt, most azonban már nem. Viszont hidd el,
hogy miután visszajövök, jobb lesz, mint bármikor.
- A telefon is azért volt ilyen fontos? A kapcsolattartás
miatt? –kérdezem, mire bólogatással fellel. – Ah, mit fogok csinálni két
hónapig? –hajtom fejem mellkasának.
- Nem tudom. Mit fogsz tenni? –simogatja fejemet.
- Dolgozni, várni rád, és minden percben üzeneteket küldeni
neked, amit tőled is elvárok. – nézek fel rá.
- Ígérem, hogy amikor tudok, írni fogok. –helyeselve
bólogatok a mellkasába, majd halkan pityeregni kezdek. – Hé! Nem sírhatsz. Még
a végén tényleg igaz lesz, hogy sokat sírsz, mióta ismersz.
- Ez már tényleg igaz! Nélküled azt se tudtam, hogy mi az a
sírás! Olyan borzasztó vagy! –sírok fel.
- Bocsi. –nevet halkan.
- Nehogy már nevess. –mosolyodok el.
- Tényleg nem tudom, mit kéne tennem…- motyogok.
- Minden rendben lesz. Tudod, ilyenkor azt szokás mondani,
hogy gratulálok, sok sikert, hiányozni fogsz. –simogatja meg fejem.
- De én nem egy szokás vagyok. Nem szeretném ezeket mondani.
–sóhajtottam.
- Számomra egy szokás lettél, egy szokás az, hogy minden nap
veled vagyok. Az a szokás, amit a legjobban szeretek és féltve őrzök. Az a
szokás, ami egy nap a karjaimba sétált, majd szívembe, s azóta is óvom, és
semmiért nem adnám oda, viszont mindent megadnék érte. Egy szokás, amit nagyon
szeretek és nem szeretném, hogy szomorú legyen. –felfújt arccal pillantok rá,
majd elfordulok. – Hé… rosszat tettem?
- Most azt mondod, hogy megszokásból szeretsz engem?
–mormogom.
- A megszokás egy olyan dolog, ami hiányzik, ha nincsen, te
is egy ilyen dolog vagy, ezt mondom! –ölel át hátulról.
- De az összes szokás egy idő után unalmassá válik.
–fordulok meg, hogy szembe legyek vele, s szemeibe nézhessek.
- Azonban te nem egy szokásos szokás vagy. –puszilja meg a
homlokom. – Mindegy, mit mondok, lesben állsz, hogy kifordíthasd a szavaimat,
ugye? –kérdezi, mire bólintok párat.
- Tönkretetted a szentestét. – veszek el szemeiben, miközben
a lehető leggonoszabban próbálok ránézni, de nagy eséllyel ez nem nagyon
látszik, mivel a következő pillanatban már csókolózunk.
- Nem rontottam el. Így csak még jobb. Még drágább lesz
számodra is az idő, amit együtt töltünk. – mosolyog rám, halványan két oldalra
húzom a szám ezzel viszonozva.
A következő öt nap teljesen simán megy, attól eltekintve,
hogy körülbelül egy percre sem vagyunk képesek elszakadni egymástól, azonban
harmincadikán el kell mennünk JaeJin nővérének az esküvőjére.
- JaeJin, ugye… Yeri nem lesz ott? –kérdőpillantásokat vetek
rá.
- Nem, nyugi már. – ölel magához mosolyogva. – Nagyon csinos
vagy most így. – enged el addig, míg végig néz rajtam. – jelen pillanatban
egyáltalán nincs igaza, ami egy történelmi pillanat. Egy eszméletlenül szűk
ruhát viselek, ami törtfehér, s pántja sincsen, ezért minden pillanatban azt
hiszem, hogy le fog esni. Ha mind ez nem lenne, akkor tényleg tetszene, hiszen
teljesen egyszerű. – És a zokni sincs rajtad.
- Na, ez az. Ez fáj a legjobban. Úgy érzem magam, mintha
mindenki előtt meztelen lennék. –rázom meg a fejem, majd mellkasára hajtom a
fejem. – A ruha pedig kényelmetlen, amikor megvettem, akkor nem gondoltam ezt
az egészet végig. Azonban te most úgy nézel ki, mint egy igazi nőcsábász.
–pillantok csokornyakkendőjére, s tökéletesen festő öltönyére. – Ha egy lány
rád néz, akkor megbánja, ugye tudod? – pislogok felé.
- Nagyon jól tudom. Azért a nővérem kivétel, ugye? –simít
végig enyhén begöndörített hajamon.
- Igen. Ő egyedül. –állok még a magassarkúmnál is jobban
lábujjhegyre, s megpuszilom az arcát.
- Kicsi vagy. –vigyorog gonoszan, majd homlokon csókol.
- Nem érdekel. Te így szeretsz.
Úgy gondolom, számunkra ez volt az esküvő napjának a
legfontosabb része; abban az öt percben a nap a miénk volt. Bár igaz, szerintem
egyszer nekünk is lesz egy ilyen napunk, az egyetlen, amiből soha egy percet
nem fogok elfelejteni, viszont erre most még várnom kell. A mostani életem
egyik legnagyobb kínja következik két nap múlva és ez a kín két kerek hónapot
foglal magába.
A legtöbb ember szilveszterkor részegen örül az újévnek és
az azzal járó új esélyeknek, azonban számomra most semmi ilyesmit nem foglal
magába. Jobban végiggondolva, örülök JaeJinnek, csak az zavar, hogy ilyen
borzasztó messzire megy. Szóval a mi szilveszterünk inkább egy karácsonyhoz
hasonló. Szorosan egymás mellett ülve a kanapén, két darab gyertyának a
fényében, egy gyerekkori fényképkönyvet nézegetve. A könyv tulajdonosa JaeJin.
Az elmúlt egy hétben folyamatosan nála vagyok. az igazat megvallva, nyolc napja
nem is voltam otthon, mondjuk, nem is vágyom haza. Tökéletesen megvagyok itt,
JaeJinnel.
- A szülők miért csinálnak a kisgyerekekről képeket
meztelenül? Így duplán láttam kicsi JaeJint. –halkan felnevet, ezt követően
átölel.
- Átvitt értelmű perverz poén? –széles mosollyal fordulok
felé, mielőtt heves bólogatásba kezdenék. – Elmúlt éjfél, ugye tudod?
- Hát, akkor boldog újévet, JaeJin!
- Boldog újévet, Joohyun! –csókol meg lágyan, amit én
viszonzok is.
- Hánykor indulsz? –váltok témát mindkettőnk bánatára.
- Hatkor megy a gép. –sóhajt fel, mire én csak mégjobban
hozzábújok.
- Akkor aludjunk. Mire felkelek, már nem leszel itt, ugye? –nézek
mélyen szemeibe szomorúan.
- Nagy eséllyel nem, nem szoktál
olyan korán kelni és nem is szoktál eddig fenn lenni, tehát valószínűleg még
aludni fogsz. –húzza magunkra a takarót.
- Akkor gratulálok, sok sikert és
hiányozni fogsz! – idézem azokat a szavakat, amiket elvileg ilyenkor mondani
kéne.
- Az én drága szokásom. –szorít magához
mégjobban. – Ne veszekedj Yerivel még nem vagyok itt és ne is keresd a
szüleidet addig, majd velem kideríted, jó emberek-e, na, meg vigyázz a
srácokkal. Az enyém vagy.
- Jó, de te se nagyon nézz másra.
Nekem mindenhol van egy szemem, csak úgy jelzem. Mindenről tudok bármit,
bárkivel csinálsz. –somolygok. Fejemet mellkasába nyomva hunyom le szemem. –
Aludj jól, most és a következő két hónapban. Hívj fel, ha odaértél. –fújom ki
lassan a levegőt.
- Nem tudod, mennyire fogsz
hiányozni… - simogatja hátam. Jó éjt! –nem áll szándékomban, viszont mégis
elalszom. Félek a következő két hónaptól, pedig tudom, hogy nem lesz baj.
egyszerűen csak képtelenségnek tűnik elképzelni nélküle bármit. Tudom-tudom,
huszonhárom napja ismerem, mégis mit hiszek? Azonban az a huszonhárom nap, huszonhárom
évnek tűnik, s pontosan emiatt válok tehetetlenné, ez az elviselhetetlen érzés,
ami próbál legyőzni, de én szembeszállok vele es két hónap alatt talán bennem
egy egész harmadik világháború fog lezajlani, én akkor is kitartok, s mikor
JaeJin visszatér Ausztráliából a sportbajnokságról, minden tökéletesebb lesz,
mint valaha és én leszek a világháború győztese. Addig is megvívom a csatát
ezzel a hiány és félelem nevű dologgal, ami csakis veszíteni képes.
Másnap nem meglepő módón JaeJin
nélkül kelek. Ideje visszatérni a napi rutinomba; a minden reggeli teába, majd
a zokni-nadrág páros felszenvedése, a buszon megfulladás, témakeresés és cikk
írás. Szilveszterkor úgyis annyi minden történik, na, meg mivel még senki sem dolgozik,
egy milliárd cikket írhatok, addig sem gondolok, JaeJinre annyit, ez könnyít a
győzelmemen.
