6.rész

Már hétkor teljesen kész vagyok, s elraktam mindent, ami a három nap alatt kellhet –amibe néhány tea filter is beletartózik, ugye-, így most tönkrement telefonommal a kezembe gondolkozom, mi tévő legyek. Egyáltalán nem szándékozom újat venni, de szervizeztetni se szeretném, ugyanis nem éri meg. Abban a reményben bízom, hogy majd csak kitalálok valamit. Visszahuppanok ágyamra, telefonomat kiejtve a kezemből. Azt hiszem, most már ennek a készüléknek nincs jó sorsa az én kezeimben. Csak kacagok magamon, majd még pár percre lehunyom szemeimet. Nem szándékozom aludni, inkább csak eljátszadozom a gondolattal, hogy mit fogunk csinálni JaeJinnel a következő pár napban. Na, hogy meg mi lesz a szülinapjával. Elvileg akkor is vele vagyok, viszont van egy olyan sejtésem, hogy ez nem így lesz. Csak a csengő szavára állok újból fel, s mikor az ajtó mellett elhelyezett kaputelefonban meghallom JaeJin hangját, kabátom felvéve, és táskám felkapva indulok lefelé. Most az egyik kiírásra se nézek rá, kivéve azok, ami beleesnek a periférikuslátásomba. Mikor kiérek, JaeJin az égből hulló gyönyörű hópihéket figyeli, s észre se vesz engem.

- Úgy hiszem, találtam egy embert, aki legalább annyira szereti a telet, mint én. –amint felém fordul, mosoly terül el az arcomon, ahogy övén is.

- Tényleg nagyon élvezem ezt az évszakot, szóval jól hiszed. –vigyorog, mire én is a havat kezdem nézni, de én azt, ami a földön van. –Indulhatunk?

- Persze, menjünk. Mondd, hogy gyalogolnunk kell! –semmiért se hagynám ki a hóesésben való sétát.

- Metróval is lehet menni, de a séta nekem is jobban tetszik. Körülbelül húsz perc alatt érünk oda. –bólogatok, s miután elindul, én mellette követem őt. Igaz, ő már hazakísért legalább négyszer, de én csak azt tudom, hogy az idézőjelesen mi padunk környékén lakik.

- JaeJin, mit csinálsz a születésnapodon? –boldog arckifejezéssel fordulok felé, némi kíváncsisággal az arcomon, legbelül mégis csak izgatott vagyok, ugyanis szeretnék vele lenni aznap is.

- A szüleimnél leszek a többi rokonommal plusz pár baráttal együtt. Reméltem, velem jössz. –örömmel tölt el, hogy nem csak én, hanem ő is ezt szeretné.

- Ott leszek, s én leszek az első, aki boldog születésnapot kíván. –nincs még víz akkor, ezért még JaeJinnél leszek, és talán sikerül nem el aludnom éjfélig. Az út további részén csak akkor kezdtünk el beszélni, mikor kisgyerek módjára ugrálni kezdek, a fehér, ropogós hóban. Abban a pillanatban nem érdekel semmi a boldogságomon kívül.

- Az egy dolog, hogy nem lát senki csak én, de nem érzed kellemetlennek? –nevet fel, de engem még ekkor se zavar. Egyik lábamra ráhelyezve a testem terhét fordulok meg, mint egy jó balett táncos.

- Miért? Szerinted kínos, hogy ezt csinálom? –kuncogok, s addig pörgök, míg mellé nem érek, és még pont nincs hányingerem, mozdulataimat vigyorogva kíséri végig tekintetével.

- Aranyos. Kifejezetten aranyos, még ha ezt egy huszonéves csinálja egy tíz éves helyett. –most már felnőtt ember módjára haladok előre még azt a pár percet, míg JaeJin meg nem áll, amit követve én is így cselekszem. –Veled ellentétben, én a földszinten lakom.

- Pedig most tele vagyok energiával, úgyhogy akár a legfelső emeletre felmennék. –ajtót nyit, s előre enged, ahogyan illik, a lakása ajtajánál ezt megismételjük. Nem megyek az előszobánál beljebb, egyedül a cipőmet veszem le, azonban már érzem, hogy a hátam kezd izzadni.

- A cipős szekrény mellett van a fogas, a kabátodat oda akaszthatod. –a csizmám az ő lábbeliitől külön van, hiszen én a komód mellé raktam. Kabátomat felakasztom, s táskámat földre hajítom, majd felveszem onnan. Az előszobai folyosóból a nappali nyílik, abból a hálószoba –ami óriási, s az egész szobában minden sötét kék vagy fekete- itt van még egy folyosó, ahonnan a konyha, fürdő és vendégszobába tudsz menni. A konyha kék, míg a fürdő fehér, s a vendégszoba ismét a fekete-kék kombinációban részesül. Mi a vendégszobába megyünk, s amint belépünk, rögvest elkap a nevetés. Az ágyon semmi más nincs egy csomó focilabda.

- Jelenleg szereted a labdarúgást vagy kölyökként szeretted? –lenyelem a nevetésem, arcomon csak egy fogas mosolyt hagyva.

- Régebben rengeteget játszottam, imádtam. A labdák szerintem csak emléknek maradtak meg. Most kiegyenlítetted az én röhögő görcsöm a telefonod miatt. –apró bűntudatot érzek miatta, mivel olyan dolgot nevettem ki, amit szeret. Nem a focin nevettem, hanem azon, hogy az ágy televan labdákkal, de nekem akkor is bűntudatom van.

- Ne haragudj, csak tudod, vicces volt a szituáció. –motyogom bűnbánóan, miközben ő csak somolyog rajtam.

- Szó sincs arról, hogy haragudnék rád. Gyere, lökjük le ezeket innen! –két kézzel söpörjük le a földre a sok lasztit, s az összes egy ideig pattog, utána pedig gurul. Miután az ágy üres, rárakom a táskám, majd mi is leülünk.

- Szép házban élsz. –dőlök hátra.

- Tudom, ráadásnak még nagy is. Emiatt nem olyan buli itt lakni. –jól mondja. Imádom, hogy az én házam akkora, amekkora.

- Jogos, egyetértek. –nézek rá mosolyogva.

- Ugye szeretsz korcsolyázni? –újabb olyan kérdés, aminek nem tudom a miértjét, viszont én mégis kérdés nélkül választ adok rá.

- Egyértelműen igen, de ellesni már nem annyira. –kuncogok egyet halkan.

- Akkor ígérem, vigyázni fogok rád. Menjünk! –ostoba vagyok, amiért nem tudtam, miért kérdezni. Örömteljesen pattanok fel, s az előtérhez indulok. Amikor gyerek voltam imádtam jégkorcsolyázni. Még nyáron is azután vágyakoztam, hiába tudtam, hogy akkor elolvad a jég. Tudni illik, mióta felnőttem, és nem visz el az iskola, azóta egyszer nem voltam. Úgy éreztem, túlságosan ciki lenne odamennem egyedül, így nem is mentem. Ugyanakkor itt van az alkalmam rá, éppen ezért meg se fordult a fejemben a nemleges válasz. Nagyon remélem, hogy ez olyan, mint a biciklizés, s most is menni fog, ámbár fent áll az esélye az összes csontom eltörésének egy korizás miatt. Amint elkészülünk, el is indulunk. Nem szállunk fel semmilyen járműre, mert a hó még mindig esik. JaeJin elvileg tudja az utat, én meg bízom benne. Alig megyünk öt percet, mikor meglátom magam előtt a jégpályát. Tudom, hogy legalább negyedóra volt az út, de mi végig beszélgetünk –a téli időjárásról, ami a legtöbb embernek érdektelen lehet –szóval gyorsan telt az idő. Szerencsére JaeJin ragaszkodik a fizetéshez, emiatt nem jövök megint abba a helyzetbe, mikor pénztárca nélkül megyek valahová. A jégre fellépve nem esek el, ehhez eléggé hozzájárul, hogy JaeJin fogja a kezem.

- Szeretsz, de nem tudsz? Vagy, hogy megy ez? –vigyorogva kérdezi, mikor elém ér, s másik kezemet is megfogja.

- Nagyon rég csináltam. –szemeibe mélyedve válaszolok. Tudom, hogy gyönyörű íriszeiben nem látom, mikor megyek neki valakinek, akár valaminek, azonban annyira csodálatosak, hogy tényleg elveszem bennük. Ezzel viszont falnak vezetem magunkat, én pedig egyenesen mellkasának érkezem pont, mint amikor először találkoztunk. –Bocsi. –mondom felsőtestét takaró, vastag kék pulcsijának, hiszen a kabátja most sincs felhúzva, lehet azért, mert gombolni kell.

- Semmi baj. –nevet, s kézfejeimet elengedve, lapockámnál fogva, magához ölel, vagyis inkább átölel, hiszen én már nekimentem és ez felér azzal, hogy hozzábújtam. Pár perc múlva sikerül kibontakoznunk ebből a pozícióból, és mindenféle szemkontaktus meg kézfogás nélkül tovább körözni a pályán. Igazából elmondhatatlanul fantasztikus érzés azt csinálni, amit gyerekként imádtam, egy olyan emberrel, akit most jobban imádok, mint akkor a korcsolyázást. Három órán át elvagyunk ezzel, majd egy óra környékén megyünk el ebédelni egy olyan étterembe, ahol mázlimra nagyobb a teakínálat, mint az étel, azonban kint nincs is feltüntetve mennyi isteni italluk is van. Egyáltalán nem meglepő módon almásfahéjas teát rendelek rámennel. JaeJin ráment, kólával.

- Jó étvágyat! –már emelem fel a pálcikámat, hogy egyek.

- Jó étvágyat!- ismétel meg, s mindketten enni kezdünk, mikor mindkettőnk tányérjában ugyanannyi van, gyerekes módon versenyezni kezdünk, és ahogy kell, JaeJin nyer.

- Ha teát kéne inni, én nyernék. – villantom fel somolyogva fogsorom, mielőtt inni kezdek, ő meg röhécsel rajtam egyet. Meghagyva a lehetőséget nekem, hogy legalább inni gyorsabban igyak, csak akkor kezdi eltűntetni kóláját, mikor az én poharamba alig marad pár korty. Miután végeztünk, én gyorsan berohanok mosdóba, aztán már indulunk is kifelé.

- Van kedved elmenni valahová? –gondolkozni kezdek, de végül csak arra jutok, hogy bemenni nincs kedvem, pedig a hó nagy sajnálatomra már nem is esik.

- Azt nem tudom, hogy hová. – és JaeJin arckifejezéséből levéve neki se.

- Akkor csak sétáljunk. –rábólintok. Na, ebből a kisebb sétának megbeszélt dologból az lett, hogy kilenc óráig bolyongunk, és akkor is csak azért indulunk haza, mert már eszméletlenül kell pisilnünk. Körülbelül nyolc órán át beszéltünk folyamatosan, ami alatt még jobban beleestem JaeJinbe, de úgy érzem, a szerelmem nem reménytelen. Odavagyok ezért a srácért, pedig a tökéletes ellentéte annak az elképzelésnek, ami a tökéletes férfiról volt a fejemben, azonban JaeJin sokkal különlegesebb, mint akárki más ezen a világon. Nem tud olyan dolgokat tenni, amik kiábrándítóak egy nőnek –vagy, ha tud is, akkor visszafogottan -, ha valamit nagyon szeret, hadarva beszél róla, számára nem létezik a tabu téma, ahogy olyanok se, hogy nem érdekli őt, hiszen megbeszélte velem, hogy hiába nem felel meg nekem a hosszú haj, mégsem áll szándékomban levágatni, nehogy megbánjam. Tudja, hogy mindent meg lehet bánni, pontosan ezért nagyon kevés olyan dolog van, ami tényleg nem éri meg. Ráébresztett, hogy nem érdemes félni semmitől, ennek ellenére félelmek nélkül, nincs ember. Ezermillió más dolog van, amiért ma mélyebben beleestem, de egyszerűen annyira magával ragadó.

Nagy erősségem az alvás, úgyhogy egy perc sem telik el, s én már alszom, abban az ágyban, amiben eddig labdák pihentek. Reggel még JaeJinnél reggelizünk, aztán még nem megyünk sehová, így van időm bejárni bájos otthonát.

- Azt az egyet áruld el nekem, hogy miért költöztél ide egyedül? –dőlök le a nappalijában lévő kanapéra teljesen otthon érezve magam.

- Eredetileg nem egyedül laknék itt, de végül így alakult. –foglal helyet a mellettem maradt kis helyen, mire rögtön felülök, s ő közelebb jön.

- Ezt a történetet hagyjuk meg későbbre, hogy soha ne fogyjunk ki a sztorikból. – délután elmegyünk sétálni. Az egyik boltban veszek neki egy sálat születésnapjára, ami a fekete-kék színpárosítása miatt tökéletesen megy a házához, és nagy szerencsémre tetszik neki, a makacsságom pedig most nyert, ezért nem fogott vissza, hogy ne vegyem meg na, meg, hogy ő nem kér semmit stb. Menet közben találunk egy mozit, s beülünk a legújabb Csillagok háborúja filmre úgy, hogy én egy részt se láttam belőle, csak azt a pici zöld lénykét ismerem plusz azt, aki nagyon szőrös meg a főgonoszt, akinek soha nem fog eszembe jutni a neve. Mivel fogalmam sincs, mi micsoda, így nem tudom élvezni a mozit, de JaeJin elmondása szerint, nem az volt a baj, hogy nem láttam a többi részt, egyszerűen csak pocsék volt. Míg a háza felé tartunk, próbálja elmagyarázni mind a hét filmet, és azt, hogy ennek köze nem volt hozzá.

- Oké, én ezt már nem értem. Most mindenki rokona mindenkinek vagy sem? Vagy mi van? Nekem ez sok. Buta vagyok. –semmit sem értek abból, amit mond nekem vagy, hogy ki kinek a kije és miért.

- Nem vagy buta, csak ez már a City Hunter felett vagy kicsit. Ha megnéznéd a filmeket, biztos értenéd.  –csak mosolygom, s a lakásában, a zuhany alatt most is végig gondolom az egész napot. Nem tudom, hogy azért tudunk ennyit beszélni, mert nyolc napja ismerjük egymást vagy azért, mert tényleg ennyi mindenről tudunk beszélni a másikkal. JaeJin ágyában várjuk az éjfélt, s szóláncot játszunk közben, bár ő már százszor mondta, hogy nyugodtan menjek aludni, viszont én mindig ellenkeztem. Ki fogom bírni éjfélig.

- Figyelj, ha reggel köszöntesz fel, akkor is te leszel az első. –ásít egyet utánam.

- De az nem olyan, már csak tizenkét perc! –mosolygok. Arcom hiába mutatja azt, hogy egy beszívott drogos vagyok, én egy fáradt szerelmes vagyok.

- Te tudod. –bazsalyog, és már folytatjuk is a soha véget nem érő szóláncot. Már egyáltalán nem vagyok magamnál, mikor tizenhetedike lesz, ordítani azonban még tudok.

- Boldog születésnapot! –gondolkozás nélkül megpuszilom a homlokát, mintha az a világ legnormálisabb dolga lenne, s a vendégszoba felé veszem az irányt. Magam mögül, JaeJintől csak egy halk nevetést hallok. Félnyolc környékén ébredem, amikor mindenemmel azon vagyok, hogy elfelejtsem ez az utolsó ilyen napom JaeJinnel, sőt ma még az ő családi körét is bevesszük életem eddigi legjobb három napjába. Egészen addig minden tökéletesen megy, míg oda nem érünk JaeJin szüleihez. Mikor belépek, még nincs is semmi baj, a bemutatkozással sem, viszont amikor meglátom, kik lépnek ki a konyhából, gyomrom görcsbe kezd állni, s közben hányinger tör rám, émelygek. Jó, ha két másodpercig nézzük egymást mi hárman, anyám, apám és én. Szemmel láthatólag őket nem nagyon rázza meg a dolog, viszont a sokkot ők is felfestették az arcukra, nem csak én. Amint leveszik a tekintetüket rólam, kirohanok. A falnak támasztom a testem, s levegőért kapkodom, könnyeim pislogás nélkül folyni kezdenek. Nem vágyom magányra, ennek ellenére amint meglátom JaeJint, azon vagyok, hogy elküldjem. Még a hajamat is kibontom, csak ne lásson sírni.

- Joohyun, mi a baj? Mi van bent, ami ennyire rossz? –én már nem tartom magam. Engem már csak a fal és JaeJin tart. Azt hittem, elkerülhettem a találkozást velük, miután tizennyolc éve nem láttuk egymást, amit legfeljebb valahol nagyon mélyen bánok.

- Az a két idősebb felnőtt? Honnan… vagy kik ők? –kitelik tőlük, hogy nem mondják meg, kik ők.

- Lee HaeJin és Song GaEun, nagyon régóta együtt vannak, sajnos nem lehet gyerekük, mi van velük? Joohyun, nyugodj meg! Nagyon sápadt vagy. –ahogy gondoltam. Ez alkalommal alig változtattak valamit, mivel Bae HaeJin és Lee GaEun. Viszont gyerekük lehet. Már alig jön ki hang a torkomon. Sírok, és próbálok nem elájulni.

- Lehet gyerekük. Van is egy. – a fal már nem támaszt. JaeJin magához ölel, miközben próbál megnyugtatni. Hiába van az egész, már levegőt is alig kapok.

- A szüleid, ugye? –bármennyire is próbálom letagadni, őrülten bólogatni kezdek. –Menjünk haza. Aludd ki magad, és kérlek, ne ájulj el, amíg hazaérünk.

- Ez a születésnapod, nem szeretném elrontani. Maradj csak a családoddal. –erőtlen vagyok ehhez a vitához, így egyértelműen elindulunk, ami kevésbé egyértelmű, hogy még köszönni se megy be, ott hagyta a születésnapját miattam, ott hagyta a családját miattam, s engem egy pillanatra se enged el.

5.rész

Tipikusan az az ember vagyok, akit az egyszerű, de mégis gyönyörű dolgok vesznek le a lábáról, s nem a csicsás tárgyak, így az, hogy most itt állok, és az egész város elém terül, a fények ragyognak, JaeJin pedig mellettem áll, és lassan kétségtelen lesz, hogy beleestem.

- Ez… fantasztikus. –bár a mondat elején még nem tudom, mi is az, amit mondani szeretnék, a végére már teljesen határozottan beszélek, mint mindig.

- Tudtam, hogy tetszeni fog. Innen nézve olyan érzés, mintha az összes lámpa neked világítana. –ettől csak egyre jobban úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Tizenegyedike van, nyolcadikán találkoztunk. Nem tudom eldönteni, hogy az idő megállt vagy csak túl gyorsan halad, ugyanis még mindig azalatt a varázs alatt vagyok, amit hétfőn éreztem, sőt egyre jobban a hatalmába kerít.

- Így azt is mondhatnánk, hogy az összes segítségért kiált, de ez ront a szépségén. – bár szerintem ezt nem nagyon lehet elrontani, csak egy áramszünettel. JaeJin jobb keze egészen eddig az én bal vállamon pihent, viszont most a köhögése miatt egész testével hátat fordít nekem. Csúnyán köhög, de ebből beszéd közben semmit nem lehet észlelni. –Fáj a torkod? –kérdezem meg, mikor visszafordul felém.

- Csak egy kicsit, de nem vészes. –mosolyog rám, majd zsebre vágja a kezét. Alig látom az arcát, de a tekintetem így az övébe mélyed, s látom büszke mosolyát.

- Ilyenkor is ki nem állhatod a teát? –előre tudom, hogy a válasz nemleges lesz, de egy próbát minden megér.

- Soha. Tényleg nagyon nem szeretem. –tudván, hogy igazam volt, féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Pedig a tea sokat segít. Van egy csomó torok cukorkám is, ha megint hazakísérsz, adhatok. –egyszerre szeretnék segíteni neki, s vágyom arra, hogy ismét hazakísérjen.

- Mindenképpen, de a kilátás nem érdekel már? –egy utolsó pillantást veszek az eszméletlen látványon, majd megint JaeJinre szegezem a tekintetem, mire kacag egyet.

- Hagyni kell belőle máskora is. – kuncogok, majd elindulok lefelé azon a félelmetesen szűk lépcsőn.

- Jogos. –JaeJin jön utánam, s mikor a lépcsővel végzünk, felhívjuk a liftet. Igaz, nem töltöttünk el itt sok időt, de úgy tűnik, az épület, kiürült alatta, mivelhogy, míg leérünk, senki sem száll be a liftbe. Az utcák ki vannak világítva, azonban innen már nem néz ki olyan jól, mint a tetőről, de ebben nincsen semmi meglepő. A zebrám átérve már szinte ott is vagyunk annál a bizonyos padnál, s egészen addig egyikünk se szólal meg, csak csendben megyünk egymáshoz.

- JaeJin, azt mondtad, a telefonom vírusos, s vigyem el szervizbe, viszont ma reggel beleejtettem a wc kagylóba, ha ezután viszem szervizbe, nagyon drága lesz, hogy megcsinálják, ugye? –amint elmondom, mit műveltem hajnalban, röhögésben tör ki, s kezét szája elé kapja, hátha el tudja takarni, mennyire viccesnek találja, de nemhogy elhalkulna, nevetése egyre erősebb  lesz, feje vörös, szemei pedig könnyel telnek meg. Hiába nem tartom ilyen szinten viccesnek –bár visszagondolva rá, tényleg nevetséges- én is nevetni kezdek, persze messze nem annyira, mint JaeJin.

- Bocsánat. –kezd köhögésbe a nevetés véget, s gyengéden mellkasát ütögeti. – Szabad megkérdeznem, hogy történt? Valahogy ez nem fér a fejembe, nem tudom elképzelni. –ismét nevetni kezd, de ez alkalommal már nem próbálja lenyugtatni magát. Szabadon engedi rekedtes kacaját.

- Korán volt még, és egyszerűen csak beledobtam. –nevetése egyre hangosabb, én meg csak vigyorgok. –Egyébként, ha fáj a torkod, ami a nevetésedből hallatszódik, akkor nem kellett volna délelőtt énekelned nekem. –mielőtt választ adna, kifújja magát, s most már úgy érzem, kiadta magából az összes hahotázást.

- Szóval fáradtan csak úgy elhajítod a dolgokat, értem én. Ne vidd vissza, jobban megéri, ha veszel egy új telefont, ami feltehetőleg jobb lesz, de azt nézd meg, hogy a kártyád sérült-e, ha igen, akkor telefonnal együtt venned kell azt is. Az éneklésbe pedig te egyeztél bele, szóval az nem teljesen az én hibám. –somolyog, s látszik rajta, hogy gondolkozik, mielőtt beszél.

- Mi van akkor, ha én nem szeretnék újat? –mivel tényleg semmi szükségem újra, nekem elég, ha ez működik.

- Az ebben a helyzetben teljesen mindegy. A szervizből se ezt kapnád vissza, legfeljebb a külseje maradna ugyanaz, de akkor már egyszerűbb, ha veszel egy ugyanolyat, bár szerintem nem éri meg. –szóval megszívtam. Soha többé nem csinálok semmit, ha nem vagyok teljesen magamnál.

- Rendben, köszönöm szépen. Váltsunk témát. –persze, szívesen beszélgetek bármiről, de nem látom, hogy erről olyan hű, de sokat lehetne mondani.

- Nekem van is egy témám, ideértünk. –mutat a mellettünk lévő épületre, amihez tény és való, hogy az én lakásom is tartózik. Kuncogok, egy aprót, majd kinyitom az ajtót, s beengedem JaeJint, aztán kérdés nélkül a lépcsőhöz indulok, hiszen csak két emelet. Úgy megy végig a lépcsőházban mellettem, mintha múzeum lenne, amit nem is csodálok, ugyanis tényleg rengeteg papír ki van tűzve, ragasztva a falra, a fontosabb, mindenkire vonatkozó dolgok többször is, hogy biztosan észrevegyük, s ezzel is takarják a koszos, régi, szürke falat, na, meg ugye a sok lap a takarító munkáját is könnyíti, de a fizetése nem csökken, így egyértelműen neki semmi baja sincs vele, bár hozzám tenné, hogy én is szeretem őket olvasgatni, de ami már negyedik éve kinn van, az kissé unalmas. Gyorsan felérünk, s bemegyünk a lakásomba.

- Ülj le nyugodtan az ágyamra, az a legkényelmesebb. –na, meg ugye az egyetlen, ahová le lehet ülni anélkül, hogy bemennél bárhova is, merthogy az előszobától jobbra van a hálószobám, balra pedig a konyha, de annak mindig zárva tartom az ajtaját. A hálószobámból nyílik a fürdő, ami a dolgozószobától jobbra van, a dolgozószoba pedig szembe van az ágyammal, s nappalim nincs, bár nem mintha szükségem lenne rá, ugyanis egyedül élek, és televíziót se nagyon szoktam nézni, de ha valamilyen műsort mégis látni szeretnék, akkor az asztalomon van egy számítógép, amin meg tudom nézni. –Elmegyek torokcukorkáért, és jövök, a kabátodat fel tudod akasztani – mindketten felakasszuk a kabátjainkat, majd utána, míg ő a szobám felé, én a konyha felé veszem az irányt. A polcról leveszem a gyógyszeres dobozt, s elkezdem keresni, amiért jöttem. Elképesztően sok gyógyszerem van, mondjuk, a fele női problémákra van, a maradék meg inkább csak biztonságesetére. Torkomra se szoktam semmit szedni, csak teát inni, szóval most legalább fogy a cukrokból, amiket éppen akkor találok meg, mikor már feladnám a keresését. Egy lap torokra való szopogatós tablettával a kezembe megyek vissza JaeJinhez, aki az ágyamról ülve próbál rájönni, melyik ajtó mögött, milyen szoba rejtőzik. Egy kisgyerekre emlékeztet. Egy iszonyat aranyos kisgyerekre.

- Na, mik a tippek? –ülök le mellé.

- Hát, te a konyhába mentél, velem szemben egy fürdő van, s mellette egy kicsi iroda szerűség. – és majdnem eltalálta, ügyes.

- Az utolsó kettőt felcserélted. Itt vannak a cukrok, és esetleg, ha nem hagynád szabadon a nyakad, az biztos sokat segítene. –kezébe adom az orvosságokat, majd megszabadítom magam sálam melegétől.

- Köszönöm, Joohyun. –mosolyog rám kedvesen. –Mit csinálsz tizenötödikétől tizenhetedikéig? –teljesen kiesett a fejemből, hogy azokon a napokon nem lesz víz.

- Szerintem az irodába leszek, miért? –bár nem költözhetek be oda, de majd csak kitalálok valamit.

- Lehetsz nálam addig, míg itt nincs víz. –hát, persze, hiszen mindent megnézett, ami ki volt rakva, s ezt el is olvasta.

- Tessék? Tényleg? –borzasztó nagy segítség lenne, és JaeJin társaságát még élvezném is.

- Persze, jó lesz! Viszont lehet egy kérésem? –gondolkozás nélkül heves bólogatásba kezdek. –Eljönnél velem a nővérem esküvőjére? –szívem szerint rögtön igent mondanék, de a fejembe más gondolatok jelennek meg. Olyan, mintha csak tette volna nekem eddig a szépet, hogy elmenjek vele az esküvőre, s neki ne legyen kellemetlen, de ez annyira nem illik JaeJinhez. Ha kéne, ha nem ennyi idő után bíznom benne, én mégis ezt teszem.

- Elmegyek veled. –mosolygok rá, s próbálom kitörölni a fejemből a kihasználás gondolatának minden apró nyomát. Nem használ ki. Ő nem használhat ki. Egy kis ideig még beszélgetünk, majd ő haza megy, én pedig egy forró zuhany alá vettem magam, s mindenemmel azon vagyok, hogy megpróbáljak ép ésszel gondolkozni, azt figyelmen kívül hagyva, hogy JaeJin a világ legkülönlegesebb embere, vagyis annak tűnik, s én így is hiszem, de apró kételyek mindig vannak bennem. Ezek a gondolatok száműznek álmomba is. A következő napokban csak nő bennem azon gondolat nagysága, hogy JaeJin becsap. Eltelt úgy két nap, hogy nem halottam felőle semmit, s nem is láttam. A telefonomon tényleg tönkrement, így szétszedtem és az asztalomon hagytam, ezért azon nem tudtam keresni. Nem egy levelet írtam, mondjuk úgy, őt utánozva, hogy aztán bevigyem neki, de író létemre egyik se sikerült jól, ami miatt az összest kivétel nélkül a szemetesbe hajítottam. El szerettem volna menni hozzá, a munkahelyére, hisz most már tudom, hol van, de az időm nem engedte. Mivel közelednek az ünnepek a legtöbb családos kollégám már szabadságon van, ami lehet, hogy csak szerintem korai. Helyettük én csinálom a cikkeket, ami azt takarja, hogy egy nap alatt hozok össze egy cikket. Az elsőt még azért vállaltam, hogy segítsek, a másodikat már félig az az oka, hogy egy nap is sok volt JaeJin nélkül, szóval azért, mert bolond vagyok, a mait pedig már csakis azért, mert valamit csinálnom kell, hogy ne gondoljak JaeJinre. Miközben irodából helyszínre, helyszínről haza, otthonról irodába jártam mindenféle helyet és boltot megbámultam JaeJin születés napja miatt, de most, hogy tizennegyedike van, s úgy volt, hogy a következő három napban vele leszek –amiben a születésnapja is benne van-, de nem is látom, kezdem azt hinni, hogy kitalálhatok bármit, értelme úgysem lesz. Most is az iroda liftjében vagyok, szeretném leadni a mai cikkem, amivel ma viszonylag gyorsan elkészültem, mert még csak este hat van. Az asztalomhoz érve azt az embert látom meg hátulról, akit mindennél jobban látni szerettem volna. Egy óriási mosoly ül el az arcomon, majd hátralépek vagy tízet, mivel JaeJin épp SeungHwannal beszélget, aminek lehet, hogy nem örülök, de akkor sem kell hallanom, s az, hogy JaeJin itt van, igenis örömöt okoz nekem. Mikor végre befejezik a beszélgetés, JaeJin megfordul, de a tekintetén csak szomorúság és csalódottság látszik, s én sem mosolygok tovább, lassan közelebb megyek hozzá, amit ő pislogás nélkül, ugyanazzal az arccal néz végig.

- Mi a baj? –hangomban aggodalom hallatszik, hiszen aggódom.

- Tudom, hogy azt mondtad, SeungHwan se fog igazakat állítani rólad, de ez most annyira hihető. Tudom, hogy rossz a telefonod, viszont én próbáltalak hívni azzal a reménnyel, hogy hátha csináltál vele valamit. Az irodában is harmadjára vagyok itt, eddig két alkalommal mondták, hogy nem rég léptél le, amitől pontosan azt az érzést észleltem magamban, amit a legjobban utálok, hogy olyasvalaki kerül engem, akit kedvelek. Ma pedig azt mondták, még be se jöttél, amitől aggódtam, mivel nem sokkal ezelőtt jártam a lakásodnál, ahogy tegnap is, még fel is csengettem, de semmi. A padunknál is százmilliószor jártam, de ott se találtalak egyszer se. Nem érdekel, hogy még alig egy hete ismerlek, nekem olyan, mintha évek óta a barátom lennél. Nem gondolnám, hogy bármi elől elfutnál, ami nem kerget, így nem értem, miért volt lehetetlen felvenni veled a kapcsolatot az elmúlt napokban. Nézd, nem szeretnék ismét pofára esni. SeungHwan azt mondta, neked elég volt, és nem szeretnél látni többször, ahogy ezt sokkolt tekinteted is tükrözi. Bármit mondasz most nekem, elhiszem. Naiv vagyok rád nézve, s bízom benned. –lehetetlen, hogy képesek vagyunk egyszerre szinte ugyanazt az érzést kiváltani a másikból, egyáltalán nem szándékosan.

- Lee JaeJin, azért mondtam, hogy ne higgy neki, mert nem mond igazat, ahogy most sem. Persze, megértem, hogy elhiszed, amit mond. A telefonomon jelen pillanatban is szétszedve hever az asztalomon a végső búcsúra várva. Az elmúlt két napban plusz a main, végig más emberek helyett güriztem. Közeledik a karácsony, így a legtöbb családos munkatársam már most a szabadságát tölti, de nekem semmi okot szünetet tartani, így egy nap egyenlő egy cikkel. Alig vagyok otthon, de még ha ott is lettem volna, szerinted honnan kellett volna tudnom, hogy te vagy az, aki miatt szól a csengő? Beszélni akartam veled, újra látni akartalak, akkor is, ha a szerettem volna szebb kifejezőeszköze ennek a mondatnak, én akartam. Amikor megláttalak itt, boldog voltam, de mikor megfordultál, elkeseredettnek és csalódottnak tűntél, ezért volt olyan az arckifejezésem olyan, amilyen. Nem egyszer megfordult a gondolat a fejembe, hogy elmegyek a munkahelyedre, de az idő mindig az ellenségem volt. Levélírásra is gondoltam, mint ahogy te tetted, viszont minden, amit írtam borzasztó lett, kínos lett volna számomra, ha bármelyiket is elolvasod, a kukában végezte az összes. Tudod, úgy éreztem, csak azért kellek neked, hogy elkísérjelek az esküvőre, de hiába nincs egy hete, hogy ismerlek, de tudtam, hogy nem ilyesfajta srác vagy, s nem játszol senki érzéseivel. A lényeg végül is az, hogy megértem, amit mondasz, és ugyanígy érzek. Egyikünk se gondolt arra, hogy a másiknak dolga van vagy arra, hogy keresi őt. Hiányoztál. –miközben beszélek, végig a szemébe nézek, s először nem reagál szavakkal, csak derekamnál fogva magához húz, s szorosan megölel.

- Sajnálom, nem gondolkoztam logikusan. –viszonzom az ölelését, legalább olyan erősen, mint ő.

- Én is sajnálom, én se láttam át a helyzetet úgy, ahogy kellett volna. –tudom, hogy mosolyog, én is mosolygom. – Nézd, leadom a cikkem, aztán jövök, rendben? –bontakozunk ki az ölelésben, majd bólint egyet, s én HongKihoz megyek, mint mindig, miután leadom, visszamegyek JaeJinhez, aki az asztalomon ül. – Kényelmes? –mosolygok rá.

- Most mondd, hogy te soha nem ültél itt. –mosolyog vissza, mire mellé ülök.

- Hazugság lenne. Egyébként a főnököm allergiás arra, ha itt ülök. –kuncogok egy aprót. –De hát, ő két havonta egyszer bejön, és ennyi.

- Gondolom, hogy attól még jól keres. –tekintetét felém fordítja.

- Persze, mint minden főnök. –biztosan megérdemlik a semmiért a pénzt, ők tuti csak erre képesek.

- Akkor holnaptól számítva három napot velem vagy?   Holnaptól szól a szabadságom, ne vállalj el egy cikket se csak három napik, kérlek. –bagoly szemekkel, s nagyra tágult pupillákkal néz rám, ajkait lebiggyeszti, ami nevetésre késztet.

- Rendben, akkor három napig nem dolgozom, és remélem, hogy nem lesz belőle bajom. –somolygok, mielőtt lepattannék az asztalról.

- Csak nem lesz már gond, eddig más helyett csináltad, megérdemelsz három napot. – csak mosolygok, s várom, hogy ő is felálljon, ami meg is történik, nincs kedvem ma már tovább benn maradni. –Busszal mész, ugye? –bólogatok, majd a lift felé indulok, megnyomom a földszint gombját, a lift pedig nyikorogva engedelmeskedik. A buszon most a lehető legkevésbé se érdekel a rengeteg ember, ugyanis JaeJinnel vagyok. Bár tudom, hogy neki egy megállóval előbb kell leszállnia, még sem szólok, mikor fenn marad, s velem száll le. –Sokat sétálok mostanában miattad, Bae Joohyun. –mondja zsebre vágott kézzel, miközben a ház felé sétálunk, ahol lakok.

- Nem éri meg? –vigyorgok, majd azt kezdem nézni, hogy még mindig nincs rajta sál. Rendben, akkor születésnapjára száz százalék, hogy szerzek neki egyet.

- Jobban megéri, mint hinnéd. –ettől szám csak még nagyobb mosolyra kényszeredik, ami már alig fér el arcomon. Mázli, hogy nem vagyok pirulós. Komótosan bandukolunk az otthonom felé, alig öt perc múlva oda is érünk. –Ha nyolcra ide jövök az neked jó? Vagy hánykor szoktál kelni?
- Tökéletesen megfelel. Jó éjt! –integetek, mire ő is ezt csinálja, s mindketten elmegyünk.

4.rész

Hiába aludtam el, ugyanis hajnali négy lesz nyolc perc múlva, s én ébren vagyok. Legalább félórája próbálok visszaaludni, de most már kezdek rájönni, hogy reménytelen. Felülök, miközben egy határozott mozdulattal száműzőm a földre takarómat. Telefonommal a kezembe megyek a mosdóba, ahol először egy hajgumit kezdek keresni –ami annyit takar, hogy az egész fürdőszobaszekrényemet feltúrom-, amikor megvan, hajamat felkontyolom. Telefonomat a slozi melletti radiátorra tettem, mielőtt a hajammal kezdtem volna bíbelődni, miután felhajtom a wc tetejét, s elvégzem a dolgom, lehúzom a toalettet, majd a készüléket ismét a kezembe veszem, azonban ahelyett, hogy lehajtanám az ülőke tetejét, a telefonomat hajítom bele a csészébe. Nem elég, hogy a víz a pizsamámra loccsant, száz százalék, hogy a telefonom bekrepált. A készülék egyre mélyebbre süllyed, mintha készülne megfulladni, már ha egy ilyen okos eszköz tudna ilyet.

- Jó, rendben, ezt nem hiszem el! –ordibálok a wc csészére nézve, s neki is célozva. Hát, nincs mit tennem, benyúlok a telefonomért, amit ezúttal a mosógépre rakok, s már mosom is meg a kezemet. A vízfoltos ruhámba megyek a dolgozószobámba, s dobom le magamat a székre. – Muszáj leszek keresni egy szervizt. –motyogom magamnak, majd magam elé veszek egy papírt, s kezembe fogok egy tollat. A lapot bámulva gyorsan összeállítom a fejemben a sorrendet. A Yaletown az első, ezt követi a Han-MI, majd utoljára a Burger Hunter, vagyis én így gondolom.  Az összehasonlítást a harmadikkal kezdem, vagyis a Burger Hunterrel, de nem bírom ki, hogy ne említsem meg, mennyire tetszik a neve. Utána írok a Han-MIról, ami nem is tudom, átlagos volt, viszont mégis finom, s jobb, mint a Hunter. A legvégére hagytam a legjobbat, a Yaletownt. Én tényleg nem szeretem az ilyenfajta ételeket, de ez tényleg lenyűgözött. Tudom jól, hogy ez a cikk csak a negyede annak a két oldalnak, ami mindig az ételekről szól, ezért csak egy féloldalt írok, majd az asztalom fölött elhelyezett órára nézek, négy óra negyvenkettő, szóval még mindig rohadt korán van ahhoz, hogy bármit is csináljak. Visszabaktatok ágyamhoz, majd arccal előre arra dőlök. Ki nem állhatok kevesebbet aludni annál, mint amit szoktam, bár igaz, most csak két és félórával aludtam kevesebbet, de nekem akkor is olyan érzés, mintha szinte semmit se aludtam volna. Nem vagyok későn kelő típus vagy az, aki sokáig fekszik az ágyba úgy, hogy nem csinál semmit, viszont ragaszkodom a hét óra alváshoz, ami azt jelenti, hogy este tizenegykor én már kidőlök, ha nem előbb, s hatig meg se mozdulok, ezzel ellentétben van a mai nap, ötletem sincs, miért. Fogalmam sincs, miért nem tudok aludni vagy, hogy eddig miért tudtam, mélyen legbelül ezt is JaeJinre fogom, ahogy hétfő óta az összes furcsaságot. Igaz is, most már csak hat nap van a születésnapjáig. Nagyon gyorsan kerültünk egymáshoz közel és olyan érzés, mintha mindig is ismertem volna, s szeretném felköszönteni a születésnapján, mondjuk, tutira programja van akkor, de sebaj. Azon is gondolkodnom kell, mit szeretne vagy elszeretne-e menni valahová vagy bármi. Eszembe jut JaeJin arca, amikor nekimentem, életembe először vagyok hálás a bénaságért, a tökéletes arcvonásai, azzal a gusztustalan lenyalt hajjal, ami az egészvilágon csak neki áll jól, azok az értelmetlen izzadság cseppek a homloka jobb oldalán voltak, szinte érzem az illatát. Az a kép is megjelenik előttem, mikor megláttam a padon, az ádámcsutkája, ami igaz, minden férfinak van, de JaeJiné szebb, mint az átlagé, szürke kabátja, amit tegnap is viselt, fehér nadrágja, ami rásimult hibátlan lábaira, s az a kedvtelen arc. Most már tényleg az ő hibája, hogy nem tudok aludni, vagyis az enyém, hogy folyton vigyorgok, s rágondolok. – Bolond vagyok. – dörmögöm ágyamba, majd megfordulok, és így már a hátamon fekszem. Nem sokáig maradok így, felállok, és a kabátomhoz megyek, kiveszem a zsebéből a levelet, amit JaeJin írt, s ezzel a kezemben megyek vissza ágyamhoz, amire rádobom a lapot, majd a konyhába megyek és felteszek vizet a teámnak. Az évek alatt azt hiszem, megszoktam, hogy naponta fél liter teát iszom, ezért nem kell tőle folyamatosan pisilnem. Mikor elég meleg a víz, belerakom a két darab almás-fahéjas filtert, mivel az a kedvencem. A konyha pultnak támasztom testem, s így várom, hogy italom elképesztően finom legyen, ami beletel hat percbe legalább. A lábfejemet bámulom, helyesbítve inkább csak bambulok, miközben lábujjaimat egyesével fel-le emelgettem a földről. Mikor letelik a hat perc, ami inkább hét, a teáskannából a bögrémbe öntöm a teám egy részét, majd ezzel megyek vissza hálószobámba, s az ágyamba ülök, kezembe veszem JaeJin levelét és olvasni kezdem azt. Imádom ezt a lapot, szóval elolvasom újra és újra, miközben teámat kortyolgatom, legalább egy órát töltök ezzel, s mikor kiviszem a konyhába az üres bögrém újratölteni, már öt óra elmúlt, megiszom a kannában maradt teát. Utcai öltözetet öltök, s mielőtt bárhová is mennék, berakom a pizsamámat egy gyorsmosásra. A dolgozószobámba megyek, s a polctetején lévő magnót egy sámli segítségével leveszem, majd az újságok között lévő egyetlen kazettát kezdem keresni. Nem szokásom zenét hallgatni, sőt összesen egy bandát hallgatok meg méghozzá a SS501-t. Tudom, nem olyan régiek, hogy kazettán adják ki az egyik albumukat, viszont a 2005-ös albumukat mégis kiadták, s én egyáltalán nem meglepő módon így vásároltam meg. Végre sikerül előhalásznom a magnókazettát, így be is teszem, és hallgatni kezdem. Az első dal rajta a Warning, ami az album címadó dala is, a szám arról szól, hogy a lány átverte a srácot, az öt fiú pedig arról énekel, hogy nem esnek többé csapdába, s nem bocsátanak meg soha. Szóval a lehető legkevésbé sem illik a hangulatomhoz, viszont szeretem, ezért boldogan hallgatom. Igaz, akárhányszor hallgatom őket, fáj a szívem értük, mivel hat éve, vagyis 2010-ben feloszlottak, azaz ők nem ezt mondják, hanem azt, hogy szünetelnek, de ennyi idő után már a vak is látja, hogy nem lesznek együtt öten többé, bár három tagjuk SS301-t csinált magukból, s év eleje óta ezen a néven futnak, a másik kettőből az egyik épp a kötelező katonai szolgálatát teljesíti, s az ötödik japánban Romeo néven van elterjedve. Nem tudom az egész albumot végig hallgatni, mivel a mosásnak fél óra alatt vége van. Nem veszem elő a szárítót, a pólómat egy vállfára akasztom, a nadrágomat pedig egy csipeszes vállfára. Megállok a tükör előtt, mielőtt felvenném a csizmám és a kabátom. Fekete szűk nadrágom ismét elárulja a vastag, térdig érő zoknimat, fehér kötött pulóveremen egy fekete szívecske van, szintén fekete sálamat a nyakam köré tekerem, csizmámat pedig felszenvedem a lábamra. Magamra kapom kék, szinte már fekete kabátom, s az ajtót bezárva magam után indulok el. Igazából nincs konkrét hely, ahová menni szeretnék, ugyanis csak egy kis levegőre van szükségem, hogy az agyam normálisan tudjon működni, s át tudjam nézni a cikket, és egyetlen egy hiba nélkül beadni. Csak egyenesen megyek előre, s figyellek, hátha találok egy telefonszervizt, nem mintha nagyon használnám vagy bárkit is felhívnék, bár most már lehet, hogy JaeJint felhívnám, érdekel, mit szeretett volna mutatni nekem tegnap. Egészen addig a padig sétálok, ahol a minap JaeJinnel ültem, s elmosolyodva ülök le oda. Elkezdem dúdolni a dalt, amit utoljára hallgattam, de elég halkan, így nem hallhatják a körülöttem lévők, szemeim lassan lecsukódnak, de a világ legkellemesebb illatára ki is nyitódnak.

- Leültél az imádott padomra. –JaeJin foglal helyet mellettem egy pillanat alatt.

- Ah, JaeJin. – mosolygok álmosan. –Ha logikusan gondolkozom, nem imádhatod, és nem is lakhatsz itt olyan régóta, akkor már biztosan észrevettelek volna.

- Ezzel arra próbálsz utalni, hogy jól nézek ki, s a nők felfigyelnek rám? –vigyorog, mire én kuncogok.

- Nem, én arra utalok, amit mondtam, hogy nem régóta laksz itt. –rötyög egyet, vagy inkább röfög egyet.

- Másfél hónapja, alig öt percnyire innen. –somolygok, hiszen igazam volt. –Álmos vagy? Mikor idejöttem, már szinte aludtál.

- Kevesebbet aludtam, mint szoktam, szóval nem teljesen vagyok magamnál. –sóhajtok fel.

- És azért jöttél ide, hogy aludj? –első szavát kissé elnyújtva mondja, miközben próbál fapofát vágni, de nem nagyon megy neki.

- Nincs benned semmi empátia! Álmos vagyok, és te próbálsz viccet csinálni belőlem! –nyávogok, persze viccből, amit a hangnememből le is lehet venni.

- Mit akarsz, mit tegyek, egyetlen, drága Joohyun? –tudom, hogy szórakozik, s hiába nem szeretnék, mosolyognom kell azon, hogy így hívott.

- Egyetlen, drága MBC JaeJin, altass el! -utánozom őt, majd kinyújtóztatom végtagjaim.  

- Szeretnéd, hogy altatót énekeljek neked? –anélkül, hogy gondolkoznék, bólogatni kezdek, s JaeJin már kezd is énekelni. A hangja simogatja a fülem, s testemen végigfut a hideg, gyönyörű kissé orrhangú hangja van, ami teljesen megbabonáz, mint az egész ember. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van elképesztő tehetségével. A magas- és a mélyhangokat egyaránt képes kiénekelni, méghozzá tisztán. A dal pedig pontosan eléri a célját, hogy az ember elaludjon. Szemem már rég nincs nyitva, s a fejem is kezd baloldal felé dőlni, s dől is, egészen addig, amíg valami stabil dologgal nem találkozik, JaeJin vállával. A dal egyre halkabb, és egy pillanaton belül már semmit se hallok a városi zajokon kívül, ahogy nem érzek mást azon az édes, férfias illaton kívül, ami olyan, mint az enyhén borsos cukor, de ez a lehető legkevésbé se késztet tüsszentésre. Már gondolkodni se gondolkodok, egyszerűen csak alszom.

Mikor felébredem, már sokkal nagyobb a zaj, mint amikor elaludtam. Felemelem a fejem JaeJin válláról, s ránézek, mire ő csak mosolyog rám.

- Miért nem keltettél fel, és mennyi az idő? –megnézném a telefonomon, de ugye az óra eleve rossz, s még be is ázott, viszont ő előveszi a telefonját, és meg is nézi rajta az időt.

- Tizenegy lesz egy perc múlva. Az első kérdésedre pedig válaszolhatnám, hogy azért, mert akkor felkeltettelek volna, s neked aludnod kell vagy azt, hogy ha csakúgy felállok, akkor eldőlsz, és megütöd magad, de az őszinte válasz az az, hogy szeretek veled lenni, s pont ezért nem akartam elmenni. –megmosolyogtat, amit mond, s ez a mosoly az arcomra is fagy, és szótlan maradok. –Mi lenne, ha négy órakor ugyanitt találkoznánk? Szeretném megmutatni azt, amire tegnap nem volt lehetőségem.

- Rendben, négykor itt. –bólintok rá.

- Akkor, négykor. Viszont most van egy kis dolgom, szóval, szia! Vigyázz magadra! –feltápászkodik mellőlem, majd integetve elmegy. Pár pillanat múlva én is haza indulok, hogy átolvassam a hamburgeres összehasonlítást, majd bemenjek, s leadjam HongKinak, hazaérve így is teszek. Nem egy dolgot írtam félre, szóval a lapom televan satírozásokkal, mikor már századjára olvasom át, s semmi hibát nem látok benne, az ágyamra ledobott kabát zsebébe rakom, majd felveszem azt, csizmám zipzárját visszahúzom. Ebédidő van, szóval kicsit nagyobb a forgalom, mintha egy órával ezelőtt mentem volna. Persze, a buszon mindenki a másikat lökdösi, én pedig azon kevesek közé tartozom, akit lökdösnek, miközben ő rá se nézett a másikra. Három megálló helyett inkább csak kettőt megyek, mivel nem tudom elviselni, ami azon a nyamvadt járművön folyik. Azt az egyetlen megállót lesétálva, megpillantok egy szervizt, de mivel nincs nálam a telefonom, nem megyek be, csak haladok tovább. Körülbelül hat percet sétálok, míg az irodához érek, miután felszenvedem magam HongKit kezdem keresni, s egy perc alatt meg is találom.

- HongKi, itt van a hamburgeres cikk! –kiveszem kabátom zsebéből a papírlapot, majd lerakom az asztalára.

- Aszta, mi ez a sok áthúzás? Életemben nem láttam tőled ennyi átsatírozást, nemhogy egy papíron. –csak kényelmetlenül vakarni kezdem a tarkómat. –Szerelmes vagy, vagy mi? –ő csak kuncog egyet, de én komolyan gondolkozni kezdek, fekete, homlokát súroló tincseit teljesen oldalra seperi a kezével.

- Szerinted mennyi időbe telik, hogy valaki szerelmes legyen? –nézek HongKira, s elkomorodik a vigyorgásából.

- Tényleg ez a baj? Szerelmes vagy? –Na, ha én azt tudnám, biztos el is mondanám.

- Éppen ezt szeretném kideríteni. –Persze, voltam már szerelmes, de azok gyerekszerelmek voltak, HongKi pedig idősebb nálam.

- Szerintem a szerelembeesés sebessége gyorsabb, mint a fénysebesség. –Ez akkor is lehetetlen.

- Elgondolkodtató… -motyogom. –Köszi. –Bólintok, majd elindulok a helyem felé, de el sem érek addig, és egy olyan személlyel találom szembe magam, akivel itt még soha, sőt életemben egyetlen egyszer láttam, JaeJin rózsaszín porcicája, Yeri. Szőke tincsei hosszabbak, mint a kabátja, de haja nem védi meg attól, hogy a veséje ne fázzon meg.

- Te vagy az a lány tegnapról, ugye? Biztosan te vagy az! Tudom ám a neved, J-vel van, ugye? –kislányos hangja, s az, hogy válaszol a saját kérdésére egy pillanat alatt, borzongásra késztet.

- Nem kell tudnod a nevem. –egy rút mosolyt villantok, és megpróbálom kikerülni, de ő egyértelműen nem engedi.

- Ne legyél ilyen! –rángatja a kezem nyávogás közben. –Mondd meg a neved!

- Tudod, nagyon szeretem azt hallani, hogy légy szíves, viszont van egy dolog, amit még annál is jobban szeretek, amikor nem fogják a kezemet ismeretlen emberek. –kirántom a karom az Övéből, majd tovább indulok.

- Ne foglalkozz vele, ő egy ilyen visszataszító ember. –hallom meg SeungHwan hangját a háttérből. Talán ő az egyetlen ember az irodából, akivel tényleg egyáltalán nem vagyok jóba, s soha semmit nem képes meghallgatni. Hasonlít Yerire, csak lilában. Ugyanúgy tapadós, hisztis, de ráadásnak még kegyetlen is. Hajvégei kékre vannak festve, s a megfelelő fényben lilának látszik. Akkor Yeri és SeungHwan barátok, gondolhattam volna. Összeillenek. Bár JaeJin szerint Yeri aranyos, viszont gondolom a lila boszorka a befolyása alatt tartja. –Majd mondok róla kínos dolgokat, amiket tovább adhatsz JaeJinnek. –hallom meg ismét a hangját, mikor a helyemhez érek. A székembe huppanva, a fejemet az asztalra hajtom, s mélylevegőt veszek. Szóval lehet, hogy szerelmes vagyok JaeJinbe, de Yeri hülyeségeket fog neki mondani rólam, amiknek nagy eséllyel köze nem lesz a valósághoz. Legalább én tudni fogom, hogy ostobaságok. Felemelem a fejem, majd a kabátom zsebébe kezdek turkálni, hátha van ott valami óraszerűség, de nem találok semmit a pénztárcámon és piszkos zsebkendőkön kívül, pontosan ezért indulok el a lifthez, mivel ott van óra. A liftből Seulgi lépked kifelé.

- Uh, Joohyun, szia! –mosolyog rám, s előttem állva mosolyog. Haja lófarokban van, s felsőtestén csak egy nagyon vastagnak tűnő pulóvert visel, ami türkizkék.

- Hello! Hogy-hogy benn vagy ma? –csütörtökön nagyon kevesen szoktunk bent lenni, inkább azok, akik kézzel írottan adják be a cikkeiket.

- Csak itt hagytam valamit, ezért átjöttem, és te? –Seulgi a szomszéd épületben lakik, így érthető, hogy csak átszalad valamiért, ha itt marad.

- Tegnap még meg kellett csinálnom egy összehasonlítást, azt adtam le. -mielőtt választ adna, az órára nézek, két óra huszonkét perc.

- Azért siettél annyira? –állunk arrébb a lift ajtóból.

- Nem, az nem amiatt volt, de végül amiatt lett. –elmosolyodok, majd a fejembe számolni kezdek, hogy ha félháromkor indulok el, akkor még bőven van időm otthon is, hiszen elég háromnegyed négykor elindulnom.

- Eleve miért siettél? –kíváncsian somolyog rám.

- JaeJin miatt. Négykor kellett volna találkoznunk. –mondjuk, találkoztunk is.

- És a munkád miatt elhalasztottad? –ha belegondolok, igazából el is felejtettem miatta.

- Eljött velem hamburgereket kóstolni, ma pedig megmutatja, amit tegnap szeretett volna. – és hál’ Istennek ma már semmi nem szólhat közbe.

- Hánykor? – vigyorog, mint egy kisgyerek. Ez annyira Seulgis.

- Négykor, de előtte haza kell mennem. – vagy nem megyek haza. Nem tudom, mit fogok csinálni, de még van egy csomó időm, vagyis annyira nem.

- Megint négykor? Tegnap is a négy volt a bűvös szám. Jelent ez nektek valamit? –tényleg ugyanaz az időpont, ugyanaz a cél, csak a találkozáshelye különbözik.

- Gondolom, akkor ér már rá. Nem hinném, hogy van benne bármi extra. –vagy nem tudom. Lehet, hogy JaeJin szereti a négyes számot.

- Szerintem lesz ebben valami. A fogadásunkat ne felejtsd el! –kuncog, s én is.

- Nem felejtem. Oh, tényleg! –a kabátom zsebéből előveszem a pénztárcám, s visszafizettem neki a tegnapi tea árát.

- Köszi! Most megyek. Gondolom, te is, mivel kabátban vagy. Szia! – pedig nem. A kabát csak rajtam maradt, de mit sem foglalkozva ezzel, tényleg elindulok haza. Így tényleg félháromkor indulok el, ahogy terveztem, viszont óriási dugó van, ezért azt a megállót, amit ide fele is, azt most is lesétálom. Tényleg semmi kedvem egy büdös, undorító buszon utazni, nagy részben modortalan emberek között. Az emberek most is rohannak körülöttem, mint mindig, legalább ők haladnak, nem úgy, mint az úttesten lévő kerekes szerkezetek, viszont ők tuti nem fáznak, velem ellentétben. Soha nem húzom fel a kabátomat, vagyis gombolom be. Imádom a telet, de a kabátokat nem, bár ez is a tél része, s pontosan ezért elfogadom. Igaz, felvehetnék öt pulcsit, és a probléma letudva, azonban bután néznék ki, na, meg ugye nekem se tetszene. A megállóban fagyoskodom, míg a busz nem jön, amire felszállva pont azzal találkozom, amivel egyáltalán nem szerettem volna; izzadt emberek társasága, a világ leglepukkantabb buszán. Mióta az eszemet tudom tömegközlekedést használok, de meg mernék esküdni, hogy ilyen rossz állapotban lévő autóbuszt –vagy bármi mást- még nem láttam. Azt a két megállót, aminek normális körülmények között öt-hat percig kéne tartania, most tizenhárom perc alatt teszi meg, s közben gondolatban az összes hajszálamat kitépem. Le kéne tennem arról, hogy nem vezetek, és össze kéne gyűjtenem pénzt kocsira, amivel az egész bajt megoldanám, s nyugodtabb reggeleim, délutánjaim lennének. De hát, még mindig pazarlásnak tartom az egy autóban, egy ember dolgot, szóval maradok a régi, jól beváltnál. Végül is elvisz egyik pontból a másikba? Igen. El tudok vele menni oda, ahová szeretnék? Igen. Rühellem? Igen. Ennek ellenére kibírom? Azt hiszem, igen. Mikor leszállok a buszról, szinte menekülök a ház felé, a lakásomba az ágyamra vetődöm, s beszívom a reggeli tea megmaradt illatát. Csizmámat és kabátomat a helyükre helyezem, majd a dolgozószoba óráját kezdem bámulni. Még három óra sincs. Még a három órához is kell két perc. Ismét benyomom a magnót a SS501 albummal, az ötödik dal indul el rajta, ami az Everything, s halkan a sorait kezdem énekelni.

Gondolok rád, bármit teszel

Ez mind neked van

Bárhol is légy, én szeretlek

Kinyitom a szemem, miközben alszom

Egész éjszaka hallani akarom a hangod, igen

Sokszor felveszem a telefont

De a végén mindig futok hozzád, igen, igen

Amikor kijött az album, ez volt a kedvenc dalom, s most megint ez. Addig hallgatom az albumot, míg meg nem látom a kismutatót a nyolcason, miközben a nagymutató közeledik a négyes felé. Kikapcsolom a zenét, visszaveszem levett ruhadarabjaim, majd elindulok. Irtózatosan kíváncsi vagyok, mi az, amit mutatni szeretne. Lassan sétálok a pad felé, de ahogy látom, JaeJin már ott van. Nem ülök le mellé, csak megállok előtte, mire ő felnéz rám.

- Szia! –pattan fel. –Mehetünk? –bólogatok, mire ő elindul. –Kérdezhetek valamit, ugye?

- Persze. – bólogatok most is.

- Tényleg sírtál? –ötletem sincs, miért kérdezi ezt. Utoljára esetleg egy éve sírtam. Nem vagyok az a típus, aki sírni szokott, mindig próbálom pár mélylevegővel letudni a dolgot és legtöbbször sikerül is.

- Mikor? –kérdezem, miközben pislogok, mint egy béka.

- Ma, a munkahelyeden. Yeri azt mondta, sírtál meg azt, hogy néha elfelejted a saját neved. –ha egyszer megértem, hogy lehet valaki ennyire gyerekes és szánalmas egyszerre, akkor a világ legokosabbjának fogom érezni magam.

- Nézd, Yeri mostanában hülyeségeket fog neked mondani rólam, s ha ismered a drága barátos nőjét, SeungHwant, akkor ő is. A fele se igaz. A nevem pedig Bae Joohyun, és öt perc múlva is ugyanígy tudni fogom. Ah, és a sírásos dolog, a sírás nem az én stílusom, sokkal jobb időtöltéseim vannak annál. –nem JaeJinre haragszom, ahogy Yerire se, de még SeungHwanra se. Egyszerűen nem bírom ezt a helyzetet.

- Gondoltam, hogy nem igaz. Sajnálom, majd beszélek Yerivel. –bűnbánóan néz rám, miközben átmegyünk a gyalogosátkelőn.

- Ne beszélj vele. Csak ne hidd el, amiket mond. SeungHwannál nagyobb fantáziájú újságírót még nem látott a világ, bármit kitalálhat. –és ez így is van. Kevés cikket szokott kapni, mivel telenyomja nem létező dolgokkal, inkább könyvet kéne írnia, újság helyett.

- Ahogy szeretnéd. Lift vagy lépcső? –mosolyog rám, mire én is így teszek.

- Attól függ, hány emelet. – egyre jobban izgat, mit szeretne.

- Tizenegy, a tetőre megyünk. – mielőtt válaszolnék, a hó hullani kezd, én meg vigyorogva nézek az égre.

- Akkor lift. –bemegyünk az épültbe, s beszállunk az üres liftbe. Semmi mást nem szeretnék csak felérni a tetőre, és nézni a hó esést addig, míg nem lesz korom sötét, ami nem sokára bekövetkezik. A hatodik emelet környékén már dugig van a kis mozgó szobaszerűség, viszont a tizenegyediken csak mi szállunk ki.

- Itt a lépcső. Vigyázz, kicsit keskeny! – alig öt centi van köztem és a fal között, de nem érdekel. Amilyen gyorsan fel tudok menni egy lépcsőn, olyan gyorsan megyek, JaeJin pedig jön utánam. – Jó gyors vagy.

- Csak nézni szerettem volna a hóesést, mielőtt besötétedik. –a nap viszont ereszkedik lefelé, s a hóesést már csak a lámpák fényében látom.

- Ne a havat keresd, egyszerűen csak nézz előre, arra! –átkarolja vállaimat, majd a megfelelő irányba forgat. Előttem van egész Szöul, eszméletlenül szép megvilágításban. A város olyan, mintha a tiszta, csillagos eget nézném, amit nálunk a túlságosan szennyezett levegő miatt alig lehet látni. Soha senki nem mutatott még olyan szépet nekem, mint most JaeJin, a hóesés pedig csak a teteje az egésznek. Bár közvetlen magam elé nem látok, így egy lépést nem merek tenni, nehogy lesek, úgy érzem, mindent látok, amit kell, kívül-belül. Azt hiszem, ez életem legszebb pillanata.

3.rész

Tegnap miután megtaláltam a csatornát, ahol JaeJin tudósítóként dolgozik, rögtön magával ragadott az álom, abban az öltözetben, amiben az utcán voltam. Pontosan ezért kezdem a mai napom egy felfrissítő zuhannyal, persze csak akkor megyek el a fürdőbe, mikor már feltettem vizet a teámnak, hogy kellő hőmérsékletre melegedjen, s el is készítem azt, és egyértelműen meg is ittam, mikor még kellemesen meleg. Életemben nem esett még ennyire jól, ahogy végig folyik a hátamon a víz, mint most, pedig a hajam is nedves lett, amit nem szeretek, viszont most kivételesen ki van bontva. Mikor kiszállok a kádból, amiben igaz, fürödni nem lehet, csak kényelmetlenül, nem törölközöm meg, egyszerűen magam köré tekerem a törölközőt, majd a szobámba megyek másik ruháért. Az ágyam mellett van a szekrényem, az ajtótól alig egy méterre, a másik falon két ablak van. Kiveszek a szekrényből egy fehér alsóneműt, és egy fehér melltartót, s felveszem azokat, a törölközőt a fejemre terítem és a hajammal együtt összecsavarom. Mint minden egyes nap, most is egy hosszú, meleg zoknit veszek fel, s tegnapi nadrágommal ellentétben egy szűk farmert szenvedek fel lábszáraimra, s onnantól már könnyen megy. Egy világoskék, szinte fehér hosszú ujjút veszek felülre, aztán a dolgozószobámba megyek befejezni a cikket. Tudom jól, hogy még csak szerda van, ennek ellenére én szeretném befejezni még péntek előtt, hátha tudok segíteni még valaki más dolgába. Átolvasom, amit tegnap írtam, nem találok benne hibát, mondjuk, ez semmit se jelent. Mivel már megálmodtam, mit szeretnék írni, ezért könnyen megy, bár rengeteg mindent írok félre, amit utána igénytelenül átsatírozok. Mikor úgy érzem, végeztem, háromszor olvasom át, hogy azt írtam-e, amit szerettem volna és, hogy az helyes-e. Leveszem a törölközőt a fejemről, de hajam még most is vizes, ezért gyorsan a fürdőbe megyek megszárítani, a hajszárító a mosógép tetején van, beviszem a szobámba, s bedugom az ágyam melletti konnektorba és hajam szárításába kezdek.  Miután készen vagyok, felkapom a kabátom és annak a zsebébe berakom a papírt, amire írtam, a másik zsebébe a telefonomat teszem el, majd felveszem a csizmámat is. Leoltom a lámpákat, majd kimegyek, s bezárom magam után az ajtót, a kulcsot a lap mellé rakom be.  A lépcsőházban találok egy kiírást, ami eddig nem volt ott, lényegében az egész arról szól, hogy december tizenötödikén, tizenhatodikán és tizenhetedikén nem lesz víz. Szuper, ötletem sincs, mit fogok csinálni azalatt a három nap alatt! Elindulok a buszmegállóba, s csak nagyon tudom remélni, hogy mivel már elmúlt tíz óra, alig lesznek a buszon. Szerencsém van, rajtam kívül öten lehetnek, na, meg ugye a sofőr, bár így se ülök le, hiszen csak három megállót megyek, amit a busz körülbelül nyolc perc alatt tesz meg. A busz után szokásomhoz híven az irodát veszem célba, boldogan kissé gyorsan haladok az épület felé. Televagyok energiával, így inkább a lépcsőt választom, hogy felmenjek a harmadikra. Megkeresem HongKit, és leadom neki a cikkem. HongKi az újságunk egyik szerkesztője, szinte mindenki emailben küldi el, amit ír, viszont nekem HongKi szokta begépelni őket, amiért hálás vagyok neki.

- Van olyan, hogy te valamit az utolsó pillanatban adsz le? – kuncog, majd elveszi tőlem az enyhén összegyűrődött papírlapot.

- Tudod, hogy nem hiszek a jobb később, mint soha mondásban. Köszönöm, ismét. – rámosolygok, s az asztalomhoz indulok, ahol a mindig boldog, fiatal lány gyakornokunk áll, Seulgi.

- Joohyun, itt járt egy srác, és itt hagyott neked valamit. Beraktam a fiókba. – mint mindig most is vigyorok, csak most máshogy, ahogy a legtöbb újságíró szeret a dolgokba többet belelátni, pedig én még azt sem tudom, ki küldött és mit.

- Köszönöm, Seulgi. Szép napot!- ülök le székembe, s elkezdem kihúzni a fiókom.

- Neked is! Majd mesél el, ki ez a srác. – csak somolyogva bólogatok, és kirántom az egyetlen dolgot, ami a fiókomban van, hiszen nem használom, miközben Seulgi elmegy. Egy képeslap az, ami nagyeséllyel gyerekeknek szól, hiszen apró, színes dinók vannak rajta, kinyitom a lapot, s rögtön olvasni kezdek: Mielőtt azt hinnéd, hogy valami őrült vagyok, muszáj vagyok leírni, hogy tényleg az vagyok! De nem akármilyen bolond, hanem JaeJin. Ne tudd meg, milyen nehéz volt kideríteni, hogy pontosan melyik épületbe is kell ezt vinnem, mivel mindenki nagybarátja, a google, nem volt nagy segítségemre, sőt inkább össze is zavart, viszont az újságotok hátlapján szereplő címmel végre biztos lehettem, melyik irodában dolgozol. El is olvastam az újságot és bár eléggé nehezen, de megtaláltam a cikked a múlt heti autó balesetről, ami pont az irodátok utcájában történt. Szóval, hogy a lényegre térjek; nagyon remélem, hogy elolvastad eddig, különben lemaradsz arról, mit is szeretnék, ha mázlim van, akkor benn vagy ma, ha nem, akkor szívtam. Szeretnék neked mutatni valamit, négykor az iroda előtt leszek. Esetleg, ha nem érsz ré, és látod az üzenetet, akkor kérlek, hívj fel, de akkor is hívhatsz vagy írhatsz, ha megkaptad, nehogy feleslegesen kelljen fagyoskodnom. MBC néven mentettem el magam. Szép napot! :)

Miközben olvasom is csak vigyorogni tudok, utána meg végképp. Előkapom a kabátom zsebéből a telefonom, amit az asztalra rakok, rá a levélre, kabátomat pedig a székem háttámlájára terítem. Telefonomon megkeresem JaeJin névjegyét, amit nem írtam át, és írok neki egy üzenetet: Láttam a lapot.

Kíváncsian várom, mit szeretne mutatni. A telefonom órájára pillantok, féltizenegy múlt hat perce, ami azt jelenti, hogy még rengeteg időm van, szóval keresek magamnak valami elfoglaltságot. Seulgit kezdem keresni, hátha tudok segíteni neki. Soha sincs bent mindenki, ezért ő, ameddig csak gyakornok, mindig annak a helyén ül, aki épp nem dolgozik az adott nem, bár azt mondta, az én helyemen nem szeret ülni, mivel el van dugva, s ha én nem vagyok ott – már pedig, ha ott ül, akkor nem vagyok ott- nincs, ki segítsen neki. Igazából fogalmam sincs, ma ki nem dolgozik különböző okok miatt, ezért elkezdem az egész irodát bejárni, mindenki dolgozik, szóval senki nem néz, hogy hülye vagyok-e, pedig van, aki gondolkozás nélkül megkérdezni, mit csinálok. Tao asztalánál találom meg, s meg is állok a szék mellett, amin ülve teljesen belemélyedve írja, amit írnia kell, én meg csak mosolygok.

- Joohyun, pont jókor. – nézz fel rám csillogó szemekkel.

- Mi kéne? – somolygok.

- A bámulatos szó helyére tudsz másikat? Tudom, hogy van egy csomó, de most egy se jut eszembe. – sóhajt egyet.

- A káprázatos megfelel? – mosolygok továbbra is.

- Igen, az tökéletes. Köszönöm szépen! – vigyorog, ahogy mindig szokott.

- Káprázatos egy szó, mi? – néha borzasztó szóvicceket tudok mondani, amiben a legrosszabb az, hogy nekem tetszenek, de közben kellemetlenül érzem magam tőlük.

- Mint a srác, akitől a levelet kaptad. – kuncog. – Ki az a fiú egyébként? – kíváncsian figyel engem, válaszra várva.

- Nekimentem azon a festményes kiállításon. – mosolygok, mikor megjelenik előttem a pillanat, mikor mellkasának érkeztem.

- Arra te mentél? Én szerettem volna. – az utolsó mondatot motyogva mondja.

- Miért nem szóltál? Cserélhettünk volna. – vagyis most így utólag biztos nem cserélnék, de még előtte simán odaadtam volna neki.

- Elvettem volna tőled ezt a férfit, akinek mi a neve? És miért írt neked? Tetszik? Vagy te neki? – én is kíváncsi vagyok, s mindenki, aki ebben az épületben van, viszont senki sem annyira, mint Seulgi.

- JaeJinnek hívják. Mutatni szeretne valakit. Hát, az tény, hogy nem szoktam két perc után megkedvelni valakit, ennek ellenére őt sikerült. – ha egyáltalán volt az két perc, amint megszólalt, kedveltem. Lehet, hogy teljesen bolond lettem.

- Akkor ez első látásra szerelem? Erről kéne írni. – Seulgi annyira televan energiával, s úgy fel tud pörögni apró dolgokon, de ez annyira illik hozzá.

- Egy szóval nem mondtam, hogy bárki is szerelmes. – és ez így is van. Már az is őrültség, hogy kedvelem, miközben két napja, hogy találkoztunk, nemhogy szerelmes legyek belé.

- Most még, de fogadjunk, hogy azok lesztek. Ha nyerek, elviszel moziba, oké?- még, ha veszítek is, a mozi nem egy rossz dolog és nem zavar, ha két jegyet kell vennem egy helyett.

- Benne vagyok, de ha én leszek a győztes, akkor elhívsz teázni, rendben? – a legjobb az lenne, ha most ihatnék egy teát.

- Bármit kérhettél volna. Mindenképpen belementem volna, hiszen tudom, hogy te leszel a vesztes. – imádom, hogy ennyi önbizalom van benne. – Viszont teáról jut eszembe, nem jössz le velem az automatához?

- De, persze, úgyis innék egy teát. – Seulgi feláll, majd elindulunk a lift felé, de mikor az leér, hozzánk televan emberekkel, így egyszerűen csak egymásra nézünk, s szó nélkül elindulunk a lépcsőn. Az automatához leérve, ami a földszinten van, esik le, hogy a kabátom zsebében van a pénztárcám fenn az irodában.

- A francba már! Seulgi, figyelj, fenn maradt a pénzem, mikor felmegyünk, visszafizetem, jó? – nem ez az első ilyen alkalom, s ez az, amiért a gyakornokunk kuncog.

- Egyértelműen. – mosolyog, és már nyomja is be a citromtea gombot, majd elkezdi bedobálni a fémérméket, a gép pedig már csinálja is a kérésünket. Miután ezzel kész van, a most készült teát a kezembe nyomja, amit meg is köszönök, s megismétli ugyanezt. Leülünk a padra, hogy ott igyuk meg forró italunkat. Vagyis úgy forró, ahogy egy tea tűrhetően az tudd lenni, ahogy olyan finom, nem úgy, mint a forró csoki.

- Egyébként mennyi az idő? – kérdezem Seulgire nézve, aki már kapja is elő telefonját a nadrágja zsebéből.

- Négy óra lesz kilenc perc múlva. – mielőtt bármit mondok, végig megy bennem a teljes kiakadás, amit nem mutatok. Nem lehetséges, hogy három óra ötvenegy legyen, amikor ránéztem a telefonomra féltizenegy volt, s az is legfeljebb csak egy háromnegyedórája lehetett.

- De hát, az lehetetlen! Egy óra sem lehet, nemhogy három. – a mellettem ülő lány a falon lévő órára pillanat, majd én is, amin az idő három óra ötvenkettő. – Tönkrement volna a telefonom órája? Egyáltalán lehetséges ez? – gyorsan megiszom a teámat, a műanyag poharat egy egyenes dobással a szemetesbe hajítom.

- Látom, sietsz. Nem kell megvárnod, következőleg te fizetsz, és akkor ez is letudva. – aranyosan rám mosolyog.

- Szuper vagy, köszönöm! – integetek, s már indulok is felfelé. Eszembe se jut a liftet használni, inkább a lépcsőn rohanok felfelé. Mondjuk, még van nyolc percem, vagyis szerintem már csak hét, de utálok késni. Mikor felérek, rögtön a helyemre megyek, s magamra kapom a kabátom, a levelet a cikk helyére rakom és reménykedek benne, hogy nem esik baja, már éppen indulnék lefelé, amikor HongKi megjelenik előttem.

- Joohyun, Tao beteg, ezért nem tudja megcsinálni a felmérését. Meg tudnád csinálni helyette? Péntekre kéne, mint mindig minden. – arcán látszik, hangján pedig hallatszik a kétségbeesettség.

- Milyen felmérésről van szó? – mégis csak szeretem a munkám, s hátha meg tudom csinálni péntekig.

- Három kajáldát kéne felmérni, majd egy cikkben összehasonlítani. Légyszi, légyszi!- néz rám bociszemekkel, amiről nagyon is jól tudja, hogy a gyengém.

- Megcsinálom, csak add oda a listát az éttermekről. Na, meg ígérd meg, hogy finom lesz mind a három. – mivel ma még úgysem ettem semmit, s ha jobban odafigyelek, korog is a gyomrom, úgy tervezem, hogy még ma kipróbálom az ételeket, és akkor holnap már csak a cikket kell megírnom.

- Te vagy a legjobb! Köszönöm! Igazából hamburgerező az összes. A lista pedig itt van. – nyom a kezembe egy teljesen összegyűrődött, néhol szakadt kis papírt. – Hajrá! Köszi, még egyszer!- int egy aprót, s már indul is útjára, én pedig a lépcsőn lefelé, amin haladva a lapot hajtogatom szét, hogy lássam a neveket. Az automatánál már nem látom Seulgit, így rögtön kimegyek, és elolvasom az első nevet a papíromon: Han-MI. Életemben nem jártam még itt, szóval már érzem, milyen nehéz is lesz eljutnom oda.

- Hé, Joohyun!- hallom meg JaeJin hangját mögülem, mire rögtön meg is fordulok. Nem hiszem el, hogy pár pillanat alatt elfelejtettem, hogy vár rám. JaeJin mellém ér, s én ránézek gyönyörű arcára, majd kissé libabőrös nyakát kezdem figyelni, amin ismét nincs semmi. – Próbáltál meglépni, mi? – kuncog.

- JaeJin, nézd, tudom, azt mondtam, ráérek, azaz nem mondtam ezt, de erre utaltam, viszont az egyik kollégám beteg, így három különböző hamburgert kell ennem, három különböző helyen, de elmondhatatlanul érdekel, mit szeretnél mutatni, szóval nem érsz rá pénteken? – bár nem mondom, mégis bűntudatom van, igaz, JaeJin ezt nem tudja, s végig csak azzal a csodálatos mosolyával néz engem.

- Segítek neked, szeretem a hamburgert. Helyesbítve csak elkísérlek és eszek egy jót. A péntek is tökéletes, ne aggódj! - legalább nem leszek egyedül, s a társaságom még jó is lesz. Boldoggá tesz, hogy velem jön. – Mi az első hely, ahová menned kell?

- Köszönöm, JaeJin, tényleg hálás vagyok. Nincs megadva a sorrend, de a Han-MI szerepel a lista legelején. –egy csomó indok van, amiért jó, hogy velem jön, de ami most rögtön eszembe jut az az, hogy hátha ő tudja, merre kell menni.

- Akkor menjünk a metróhoz, két megálló azzal, majd sétálni kell egy kicsit visszafelé. –mázlim van, mivel semmi kedvem nem volt megkérdezni senkit, hogy hol van. El is indulunk a metróhoz, de mielőtt lemennék egy csaj konkrétan JaeJinbe csimpaszkodik, és jó, ha van egy centi távolság a fejük között. A lány körülbelül ugyanakkora, mint én, haja szőke, enyhén hullámos, s kis híján a fenekéig ér, minden ruha, ami rajta van rózsaszín, nadrágja és bakancsa között –ami annyira pink, hogy már fáj tőle a szemem. – kilóg a bokája, kabátja leér a térdéig, az alján pedig csipkék díszítik. Végül is, ha úgy vesszük, JaeJinen is az összes ruha ugyanolyan színű: szürke. Bár az ő kabátja csak a derekáig ér, s neki a bokáján rajta van a bakancsa, amibe be van tűrve a nadrágja. A szürke és a rózsaszín amúgy sem passzol, legalábbis szerintem.

- JaeJin, miért mentél el olyan korán? Azt hittem, ma sokáig bent maradsz, és akkor együtt lehetünk egy kicsit. JaeJin! – nyávog. A nyavalygás viszont illik a rózsaszínhez. De bárhogy nézem, ez a lány teljesen kiakaszt. Fogalmam sincs, mi a neve vagy, ki ő, bár egy dologban biztos vagyok az első perctől fogva, vagyis kettőben. 1. Hogy ő nem JaeJin nővére 2. Abban, hogy irritál. Ameddig ez a nő vagy mi JaeJinhez olvad, én elindulok. Az első étterembe csak el találok most már, a többit pedig valahogy megoldom.

- Yeri, hagyj most egy kicsit, kérlek. – a lány itt hisztizni kezd, de abból ítélve, hogy JaeJin pár pillanat múlva már mellettem halad a lépcsőn, az jön le, hogy nem nagyon izgatja.

- Ki volt az a rózsaszín nő? – szerencsénkre jön is a metró, szóval a kérdésemre csak akkor kapok választ, mikor már felszálltunk.

- Az MBC egyik operatőrje, Yeri a neve. Talán egy kicsit tapadós, de egyébként aranyos. –semmitmondó tekintettel mondja mind ezt, így nem nagyon tudom levenni, mit is gondol.

- Operatőr helyett nem inkább tündér? És aranyos? Mindegy, nem ítélkezem, főleg nem úgy, hogy nem is ismerem. –szóval JaeJin kedveli őt, ahhoz képest, hogy engem egy pillanat alatt idegesíteni kezdett. Mivel ülőhely már nincsen, s mindenhol emberek vannak, akik egymást lökdösik, így kapaszkodni is alig bírunk. Arra, amit mondtam JaeJin nem nagyon reagál, csak bámul fapofával. –Két megálló, ugye? – hangját megint nem hallhatom, egyszerűen csak bólint egyet, mikor a föld alatt közlekedő jármű megáll az első megállónál. Hál’ Istennek a tömeg fele leszáll, s mi már kényelmesen tudunk kapaszkodni arra az egy megállóra. A következő állomásig teljesen simán megy, de amikor odaérünk, borzasztó nagyot fékez és én JaeJin karjaiban végzem.

- Jól vagy? –JaeJinnek végre lemosódik a fapofája, s némi aggodalom jelenik meg az arcán. A kérdésére nem szeretnék választ adni, hiszen lehet, hogy majdnem dobtam egy hátast, de úgy érzem, mégis nagyon boldog vagyok. Persze, ha egy ismeretlen fog meg, akkor nem vagyok jól, de nem egy ismeretlen volt, hanem JaeJin. A pillanat kezd egyre kínosabb lenni, ezért kiegyenesedem, s leszállok, JaeJin pedig jön utánam.

- Haragszol rám? Azért, amit Yerire mondtam? –kérdezem, miközben a lépcsőn haladunk felfelé, majd a tetején megtorpanok, mert csak annyit tudok, hogy visszafelé kell menni, de itt van vagy száz irány.

- Dehogy, csak elgondolkodtatott. Tudod, egyszerre kezdtem vele az MBC-nél dolgozni, ezért akkor nagyon jóba lettünk. Persze, tudtam, hogy idegesítő, de azt nem, hogy egy pillanat alatt felmegy valakiben a pumpa miatta. –ő elindul a helyes irányba, én meg követem őt. Mivel nem nagyon szokásom hamburgert enni, így nem csoda, hogy nem ismerem azt a helyet, ahová megyünk. Nagyon keveset sétáltunk, de már látom az éttermet. JaeJin kinyitja az ajtót, majd előreenged.

- Köszönöm, és most én fizetek. – mosolygok rá, miközben ő is bejön.

- De ne már! Akkor a következő helyen én fizetek, aztán megint te, és akkor kvittek vagyunk, így oké neked? –a gondolkozása logikus. A forró csokival együtt mindketten kétszer fizetünk.

- Rendben, legyen így. Ugyanazt eszed, amit én? Mivel én sima hamburgert eszek, minden extra nélkül. –állok be a sorba, ahol csak ketten állnak előttem.

- Akkor én is azt eszek. Úgyis tudom, hogy finom. – kuncogok, mire ő csak mosolyogva néz engem.

- Annak könnyű dolga van, aki ismeri a helyet. – sorra kerülve rendelek két sima hamburgert, majd kapunk egy számot, amivel mehetünk majd értük, s fizethetünk. Amíg nem mi jövünk, addig leülünk egy asztalhoz.

- Mik szerepelnek még a listádon? - előveszem a kabátom zsebéből a már egyáltalán nem ép papírlapot.

- Burger Hunter és Yaletown. – Egyértelműen nem ismerem egyiket se.

- Az elsőről eszembe jutott egy sorozat. –most, hogy így mondja, nekem is.

- A City Hunter Lee MinHoval? –kérdezem, hátha ugyanarra gondolunk.

- Igen, az. –vigyorog, miközben mondják a számunkat, ezért felállok, s elmegyek a kajáért, és fizetek, majd visszaülök JaeJinnel szembe.

- De az egy kissé durva volt. MinHo átszúrta a saját kezét azért, hogy fájdalmat okozzon az apjának, aki nem is az apja. Legalább három apja volt, egy butább ember hogy követi ezt nyomon? –ameddig beszélek JaeJin enni kezd, mikor befogom, én is ezt teszem.

- De te nem vagy ostoba, szóval neked nem okozhatott problémát. –a szája még félig televan, miközben beszél.

- Problémát nem okozott, de maradandó nyomokat hagyott bennem. A sorozat fele még mindig nem fér a fejembe. Túlságosan jó volt. –az utolsó mondat után egy óriásit harapok a hamburgerbe, aminek isteni íze van, tökéletes harmóniát hoz létre minden, ami benne van.

- Szóval szereted ezt a sorozatot. Végül is, tényleg nem volt rossz. –még hogy nem volt rossz. Nincs még egy olyan sorozat, mint a City Hunter. Válasz helyett inkább csak eszek tovább, míg el nem fogy, de JaeJin így is előbb végez, s megtörli a száját egy szalvétával a kabátja helyett. – Mehetünk? –kérdezi, amikor az utolsó falatot nyelem le, majd én is megtörlöm arcom alsó részeit, majd felállok.

- Mehetünk. –megfogom a két tálcát, s lerakom a helyükre.

- Akkor Hunter? –somolyog, miközben kimegyünk.

- Hunter, de te tudod, hol van? –nézek rá mosolyogva, de ő csak megrázza a fejét.

- Viszont megnézhetem a telefonomon. –nadrágja farzsebéből nagy nehezen előveszi a készüléket, majd azon nyomkodni kezd valamit. Egyáltalán nem értek a telefonokhoz, de nem is izgatnak, igaz, nekem is okos telefonom van, de ezeréves. – Nem jó a lefedettség, neked nincs internet a telefonodon?

- Nincs, de ha lenne, se menne, szerintem. –motyogom, majd teszek egy kört a saját tengerem körül, s apró reményeket fűzök ahhoz, hogy megpillantom a Burger Huntert, de nem.

- Ja, tényleg. Azon az óra se működik rendesen. Lehet, hogy vírusos, el kéne vinned szervizbe. –szóval ő tudta, hogy rossz?

- Akkor te tudtad, hogy nem jó az órám? Miért nem szóltál? –JaeJin csak rötyög egy kicsit, miközben én kissé morcos fejet vágok.

- Betöltött az enyém. Csak sétálni kell. Kissé el van dugva, de megtaláljuk. –elindul, s én pedig totyogok mögötte. Végig a telefonját bámulja, ami mutatja az utat, az úttestnél megáll, így melléérek. A gyalogosátkelőn átérve egy olyan dolog történik, amit talán a lehető legjobban utálok, szétszakad a hajgumi a hajamba, s a hajam egy pillanatig nem marad a helyén, már bomlik is szét.

- Ezt nem hiszem el! –akadok ki, mire JaeJin rám néz.

- Mi a baj? –állunk meg mindketten.

- Semmi, csak a hajgumim szétszakadt. –kínosan érzem magam. JaeJin arca alig harminc centiméterre van az enyémtől, s a hajamat bámulja, majd lágyan beletúr, és két oldalra szedi az egészet.

- Így is gyönyörű vagy. –mosolyog rám, majd tovább indul.

- Köszönöm. –motyogom, ismét kissé lemaradva JaeJintől. Az étteremhez érve minden rendben megy, főleg, hogy csak mi voltunk bent, és az se zavar, hogy JaeJin fizet, mivel így tényleg kvittek vagyunk. A hamburger itt tényleg nagyon egyszerű, s kevésbé finom, mint az első helyen, ebben JaeJin is egyetért. A következő gyorsétteremhez buszozni kell, ami lassan halad, mivel dugó van, viszont, mikor odaérünk és megkapjuk a kaját, úgy gondolom, megérte annyit a dugóban, a büdös buszon állni, mivel életemben nem ettem még ilyen finom hamburgert, mint a Yaletownban. Miután végzünk, JaeJin haza kísér, hiába ellenkezem, s egy jó éjt után fel is megyek lakásomba, majd rögtön lezuhanyozom, mielőtt megint így aludnék el. Azt hiszem, JaeJin tényleg elvette egy kicsit az eszem.