Miközben a kádban próbálom érthetővé tenni a helyzetet saját
magam számára, a csengő megszólal párszor, amire én nem reagálok. Pizsamámat
felvéve bújok ágyban, mikor már egyszer sem próbál csengetni. Elvileg nem
szabad haraggal lefeküdni, így inkább én csak annyit mondok, hogy feldúlt
vagyok. Százmillió hátról balra, balról jobbra, jobbról előre való fordulás
után tényleg elalszom.
Reggelre már tényleg nem vagyok mérges, csak csalódott.
Végül is nincs semmi, ami miatt ne ölelhették volna meg egymást. Tény és való,
hogy JaeJin elmondása szerint ő nem szerelmes Yeribe. Azonban barátok is
ölelkezhetnek, nemde? Szerintem igen, úgyhogy csönd a neved belsőhang. Az
egyetlen nagy probléma az ilyen belsőhangokkal a hallásuk. Te hallod őket,
viszont ők már nem téged, tehát borzasztóan nehezen fogják be, s amíg ők
beszélnek, addig téged igenis érdekelni fog, mit mondanak, még ha butaság is.
Szóval, ha fejre állok is, zavarni fog Yeri. Igaz, ma már nem kell dolgoznom,
de a stressz levezetése miatt elmegyek sétálni. Ahogyan minden egyes nap, ma is
térdig érő, meleg zokni van rajtam. Szűk farmer nadrággal, ami kihangsúlyozza a
zoknim vastagságát és hosszát, de a csizmám segít elrejteni. A felsőm a pizsama
pólóm, hiszen pulcsi és kabát alá senki se látja, melltartót meg vettem alá.
Elég nagy kupit hagyok az ágyamon, mikor kilépek az ajtón. A tegnap este és a
most levett ruhák –kivéve a pizsama felső, ugye –az ágyon hever. A lépcsőházban
lefelé haladva végignézek a falon, a letépett papírok helyén maradt ürességen.
Mikor kinyitom az ajtót, kis híján fejbe vágom azt a személyt, aki miatt úgy
aludtam el, ahogy nem szabad. Vagyis azt a férfi személyt, azaz JaeJint.
Elképzelni nem tudom, mi a francért fekszik a hideg kövön vacogva. Harag ide
vagy oda, borzasztó aggódásba kezdek.
- Ya, Lee JaeJin! –guggolok le fénysebességgel mellé, s
rázogatni kezdem, mire hál’ Istennek fel is néz rám.
- Ilyen sokáig tart leérni? –mosolyog rám a vacogástól
csattogó fogakkal, kérdését viccnek szánva, de az én arcomon még mindig csak
ijedség látszik. Ráterítem kabátom, majd egészen az ágyamig felrángatom reszkető
testét a házon keresztül, s betakarom a legmelegebb takarómmal, mit sem törődve
azzal, hogy mennyi minden van még az ágyon, az most egyáltalán nem lényeges.
- Te normális vagy? –förmedek rá. –Szoktál te gondolkozni? Eszedbe
se jutott a halálra fagyás lehetősége? –az ordibálás nem az én stílusom, de
most az egyszer nagyon is az. Eddig ötletem nem volt, milyen, amikor valaki úgy
szeret valaki, hogy épp lehet, látni se kívánja, viszont valami miatt közben
úgy elkezd aggódni érte, hogy képes mogorvának lenni. Bárhogy is, ez egy
gyönyörű érzés.
- De nem lett bajom. –dugja ki fejét a takaró alól, ahol
egész teste vacogva próbál melegedni. Rosszallóan megrázom a fejem, mielőtt a
fürdőbe mennék, hogy meleg vizet engedjek neki a kádba. Amíg a víz folyik, az
ajtó mellett lévő széket közelebb húzom a kádhoz, s ráhelyezem egy tiszta
törölközőt. Szinte válogatás nélkül bedobom a szennyest a mosógépbe, legalább
elindítani nem indítom el. Elzárom a vizet, aztán visszamegyek JaeJinért, hogy
a fürdőbe tessékeljem.
- Melegedj fel. –mormogom a kád vízre nézve, s magára hagyom
a fürdőben JaeJint. Az ágyam sarkára ülök, s aggodalmasan nézek magam elé. Nem
hiszem el, hogy egész este várt rám. Talán a Yeris eset tényleg nem volt
annyira nagyszám, mint amennyire én gondolom. Nem értem magam, s ez talán még
Yerinél is jobban idegesít. Ő valami megváltó az életemben vagy egyszerűen csak
szerelmes vagyok belé? Mióta ismerem, mindent annyira másnak érzek. Több
lendülettel ébredek reggelente, de mégis fáradtabban. Sokkal érzékenyebb
vagyok, de minden területen, akkor meg végképp, mikor mellettem van, pedig
próbálok erősnek látszani. Tényleg úgy érzem, miatta változom, miközben
önmagamat adom neki, azonban ez nem az az önmagam, aki eddig voltam. Alig negyed
óra múlva JaeJin jön ki a fürdőszobámból felöltözve. Sokkal jobban néz ki, mint
amikor bement, én viszont egyre sápadtabban és magatehetetlenebbül nézek rá,
talán még a szemeim is megteltek könnyel, hiszen nem merek pislogni, mire
JaeJin arca is megváltózik.
- Miért vagy ilyen? Mióta ismerlek, már másodjára fogok
sírni. Rossz hatással van rám a közelséged! –még mindig küzdök szemeim nyitva
tartásával. Azt se tudom, mikor lett szokásom meggondolatlanul beszélni.
Csúnyán nézni arra, akit szeretek azért, mert menthetetlenül beleestem, miről ő
nem is nagyon tehet.
- Te kérdezed tőlem? Soha nem bántanálak, a legjobbat
szeretném neked! Ahogy mondtad, megfagyhattam volna, de nem érdekelt. Ahogy
mondtad, meghalhattam volna érted. –motyogja az utolsó
mondatot, én meg próbálok nem bőgésben kikötni. –De mit kapok érte? Ordibálást,
kétszer is. Először még édes volt, hiszen az aggódás váltotta ki, viszont most
nem értem, mi rosszat tettem neked. Tehát fáj. Elképzelni nem tudod, hogyan. –ha
valamikor, akkor most megbántam, hogy rövid lett a hajam. Ujjaimmal az egészet
az arcomba fésülöm, hogy ne lássa, ahogyan zokogom. – Ez is fáj. Fájdalmas
számomra a sírásod. –a következő pillanatban már csak azt látom, hogy elém
térdelve dobja ki a hajat az arcomtól, s kérdőn rám néz. –Szóval mi a baj?
- Mikor lettem ilyen szörnyeteg? –próbálom visszarakni a
hajat az arcomba, de JaeJin lefogja a kezeim.
- Nem vagy az. Mi a baj? –ismét kíváncsian néz rám, én pedig
nagyot nyelek.
- Beléd estem. –nyögöm ki, még mindig az egereket itatva.
- Ez az érzés kölcsönös, úgyhogy nem kell annyira kiakadni.
Miért haragszol rám? Soha nem ártottam neked. Inkább így kérdezem. –ismét
próbálom arcomat takarni, azonban úgy tűnik, JaeJinnek erősebb karjai vannak,
mint nekem.
- Lehet, hogy szándékosan nem, viszont tegnap…Yeri… -fakadok ki teljesen évek óta másodszor, a
szüleimmel való találkozást beleértve. Lehet, kissé felszabadító számomra
ennyire sírni, azonban borzasztóan kellemetlen is JaeJin előtt, s bármennyire
próbálkozom, nem tudom eltakarni.
- Ezért borultál ki? Szóval mikor lejöttél csak annyit
láttál Yeri jelenetéből, hogy ölelkezünk? Mivel semmi mást nem csináltunk, ami
félreérthető lett volna. Lehívtalak, mert adni szerettem volna neked valamit, de
Yeri nekem rohant levágott egy óriási hisztit, mert azt hitte, az övé, aztán
akaratomon kívül megölelt. Ennyi az egész. Esküszöm neked, hogy nem vagyunk
szerelmesek, úgyhogy megnyugodhatsz. –mosolyog rám szemeimbe nézve, s lejjebb
engedi a kezünket fejem mellől. –Azt a dolgot pedig majd újra veszem neked, ne
aggódj. –kétségbeesett sírásomnak végre sikerült véget vetni, s teljesen
elveszni gyönyörű szemeiben. Fogalmam sincs, mi ütött belém az elmúlt tíz
percben, azonban utána sokkal szabadabbnak érzem magam, hiába mondtam ki
önfeledten, amit érzek. A nagy bőgés miatt a légzésem még mindig nem teljesen
jött rendbe. –Nyugi már. –engedi el kezeimet, s ajkaimra egy puszit nyom, amire
sehogy sem tudok reagálni. Most akkor tényleg beleszerettünk a másikba? –Nem szeretnél
járni, mi? –néz rám vigyorogva, miközben megerősítem a kérdését, tehát teljesen
összezavar. Akkor most szeret vagy sem? Én pedig miért nem jutok szóhoz?
Mélylevegőt veszek, mielőtt bármit mondanék.
- Miért vagy boldog? –értetlenül nézek felé, de ő még mindig
csak mosolyog.
- Mert tudtam, hogy így lesz. Ismerlek, s ez boldoggá tesz.
Na, meg amúgy is tudom, hogy ez meg fog változni. Most csak meg vagy ijedve
plusz nekem teljesen el kell tüntetnem az életemből Yerit, addigra te is
rendben leszel, és mi leszünk a legtökéletesebb pár, akik valaha léteztek.
Persze, mi nem múlunk el. –rögtön mosolyogni kezdek, s megölelem. Eszméletlenül
durva, milyen szinten belém lát. Abban is biztos vagyok, hogy egész végig tudta
az érzéseim.
- Miért tudod, ennyire, mit érzek? –nézek fel rá minden
értelemben.
- Kevés idő alatt is jól meg lehet ismerni valakit, ha
érdekel az illető. –mosolyog rám. – Nem kell dolgoznod egyébként?
- Már szabadságon vagyok, csak nem mondtam. –mosolyodok el
újból.
- Uh, tényleg! Erről
jut eszembe, nem tudnánk holnap menni a szüleinkhez? El fognak utazni, de
szeretnének velünk is ünnepelni. –hirtelen csak pislogok, mint egy béka, hiszen
nem vettem még ajándékot JaeJinnek. – Nem tudsz jönni? –biggyeszti le a száját.
- Nem erről van szó. Mehetünk holnap, csak gyorsan el kell
még intéznem valamit. –pattanok fel, s rögtön felveszem a ruháim azon részeit,
amiket levettem.
- Tényleg ne haragudj, hogy csak most szólok. Veled mehetek?
-áll fel ő is, én pedig megszállottként rázni kezdem a fejem ezzel is
ellenezve.
- Nincs baj, de nekem most egyedül kell mennem. Bocsi. –vágom
zsebre a pénztárcám. – Nyugodtan itt maradhatsz, melegedj még egy kicsit fel. –vigyorgok
még egyet gyorsan, de a következő pillanatban már el is hagytam a házat. A
lehető legkisebb fogalmam sincs arról, mit kéne vennem neki, így csak
felszállok a buszra, s a plázánál le. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen ember,
aki imád télen beöltözve bemenni egy boltba –vagy bárhová –és jól megsülni,
mint egy csirke. Jobban belegondolva, biztosan én vagyok az egyetlen. Számtalan
üzlet mellett elmegyek, azonban még így se tudom, mit kéne vennem. Végül egy
óra- és egy illatszerbolt között állok meg, úgy gondolván, most tökéletes
ajándékot fogok találni. Először a parfümöknél próbálkozom be. Tudom, hogy
JaeJinnek nagyon jó illata van, ezért próbálok valami hasonlót találni, ami
megfelel az ízlésének. Nagy mázlimra sikerül egy olyat találnom, ami a férfias
és az édes között van, s hasonlít a mostanira. Mivel erősen kétlem, hogy ennyi
elég ajándéknak, így az órák közzé vettem magam. Igaz, ha jobban belegondolok,
soha nem láttam JaeJinen órát, viszont az esetek többségében kabátban látom,
úgyhogy ki tudja. Az óra úgyis csak segít a kinézeten –nemmintha JaeJin rosszul
nézne ki. Egy drapp szíjú közepes méretű karórát veszek, majd egy sarki boltba
egy egyszerű karácsonyi ajándékzacskót, aztán az egészet bele a parfümös bolt zacskójába,
hogy ne legyen túl feltűnő, mikor hazamegyek. Hál’ Istennek a buszra alig, ha
két percet várnom kell. Megkönnyebbültem ülök be egy kettes ülésbe egyedül. Már
majdnem elalszom, mikor egy ismerős hangot hallok meg magam mellől, s rögtön
kinyitom rá a szemem.
- Ah, Tao! Már teljesen jól vagy? Egészen eddig beteg
voltál? Vagy más miatt nem voltál? –halmozom el kérdéseimmel gondolkozás
nélkül, mire rögtön felnevet.
- Ez egy interjú és cikket írsz belőle vagy mi?
Tüdőgyulladásom volt, ezért a kórházban kellett lennem. Fránya tél. –fintorog,
miközben a tél szót mondja.
- Én szeretem a telet, ne szidd annyira, csak neked kéne
jobban vigyázni! –mondom az egészet mosolyogva. –De mostanra már teljesen jól
vagy, ugye?
- Igen, már semmi bajom. Viszont veled mi újság? Seulgi mondta,
hogy összeszedtél valami pasit valahonnan. –mosolyog rám pimaszul, mire
akaratlanul kuncogni kezdek. – Szóval tényleg összeszedtél egyet. Honnan
ismered?
- Tudósító. Írnom kellett egy kiállításról, én pedig
egyenesen a mellkasának mentem a helyszínen. –kuncogok ismét. –Néha jó, ha
ügyetlen vagy.
- Akkor ti most együtt vagytok? –néz rám érdeklődve.
- Alapvetően nem, de úgy valójában nem tudom. –gondolkozom el,
mikor leesik, hogy a következőnél le kell szállnom. – Viszont én mindjárt
leszállok. Legyenek szépek az ünnepek és ne legyél beteg megint! –nézek rá szigorúan,
ő pedig kifordul, hogy kiférhessek.
- Köszi, neked is. És hajrá annál a srácnál! –mosolyog rám,
én pedig bólintok, s az ajtóba állva jelzek. Amint a busz megáll, leszállok, s
elindulok a hazavezető úton. Miután felboncoltam magam a lépcsőkön, a
kulcsommal próbálom kinyitni az ajtó, mikor rájövök, hogy nem zártam be, tehát
egyszerűen csak bemegyek. Már épp köszönnék, de észreveszem az ágyamon
szétterült alvó JaeJint. Halkan levetkőzöm és elrakom az ajándékát a gardróbom
legaljábba, majd betakarom JaeJint, s leülök az ágyszélére.
- Tudod, JaeJin, nagyon gyorsan telik ez a nap. Na, meg
annyira eseménydús. Nem értem a szerelmet. Hirtelen úgy érzem, mindent
elszeretnék mesélni neked, ami velem történt. Ma vagy akár máskor, esetleg
évekkel ezelőtt. El szeretném mesélni, mi van a szüleimmel, az első
szerelmemet, azt is, hogy milyennek képzeltem el a nagy Ő-t. Persze, tisztában
vagyok azzal, hogy alszol, így már attól elég bolond vagyok, hogy ezeket mondom
neked. –sóhajtok fel egy aprót, JaeJin megfordul, így nincs háttal nekem.
- Csak félálomban vagyok. Már akkor felkeltem, amikor az
ajtó zárát ki-be nyitogattad. –szólal meg, amitől megáll bennem az ütő egy
pillanatra. – Mondjad csak, amit szeretnél, de a nagy Ő-vel kezd, engem az
érdekel a legjobban. –fogja meg kezem, s maga mellé ránt. Elmosolyodom, s
gyengéden hozzábújok.
- Először is, mindig úgy gondoltam, hogy rossz múltja lesz,
de miattam megváltozik. Például: gengszter volt, viszont miattam leáll a rossz
dolgokkal, s jó ember lesz. –JaeJin rögtön felnevet.
- Gengszter? Miért pont gengszter? –nevet egy kicsit még
mindig.
- Azt hiszem, talán a szüleim miatt. –gondolkodtat el
kérdése.
- Miért? A szüleid talán gengszterek? –szánja viccnek,
azonban mikor a csöndből leesik neki, hogy ez a valóság, elhallgat, s még
közelebb húzz magához. – Bocsi, viccnek szántam. Egyébként kiskoromban csak
azért jártam harcművészetre, mert azt hittem, a szomszédokról, hogy
gengszterek, de anyuék jóban voltak velük. Már nem is nagyon emlékszem, csak
arra, hogy egyszer egy kislány rohant ki tőlük, s azóta nem látta senki. Azt
mondták, csak berúgott valamit a kertbe, ezért bejött megkérdezni, hogy itt
van-e, de mivel nem volt ott, szomorúan elrohant. Várj, a szüleim még mindig
jóba n vannak velük vagy már megint, nem nagyon tudom. És jobban belegondolva
az a lány… azt hiszem, te voltál… -fogalmam sincs, hogy hányni szeretnék, vagy
csak nem tudok megszólalni Hiszen JaeJin szülei jóban vannak az enyémekkel, s
én tényleg elrohantam onnan és azóta vissza se mentem. Kétlem, hogy ilyen
lányból van kettő, JaeJin pedig teljesen véletlenül azzal is találkozott már. –Jól
vagy? –motyogja, s megsimogatja a fejem.
- Igen, csak sokkolt. –bólintok egy aprót. –A sors szeret
minket együtt látni. –jelentem ki.
- Ezek után már biztos, ahogy az is, hogy a nagy Ő-ről
elképzelt dolgod nem jön össze. Nincs olyan rossz múltam, azonban bármit
megváltoztatnék érted. –halványan elmosolyodom.
- Nem szeretném, hogy megváltozz. Amúgy meg, a szüleimet
tényleg próbáld meg távol tartani a tieidtől. Droggal is játszanak. Nem tudom,
miért barátok ilyen régóta, de lehet, hogy már így is tettek valami rosszat.
- Nem lehet, hogy megváltoztak, miután elmentél? –a hangsúly
alapján úgy tűnik, komolyan gondolja.
- Ha annyira megváltoztak, akkor miért nem kerestek? –dobom oda
neki a kérdést, választ nem várva.
- Lehet, hogy féltek. Hiszen úgy tűnik, egyáltalán nem
hiszed azt, hogy képesek rá. Lehet, hogy emiatt. Vagy egyszerűen csak nem
akartak többé bántani. –magyarázza.
- Ha jó emberek lettek, akkor nem lett volna esély arra,
hogy bántsanak. Nem változtak meg, ahogy senki sem. Az emberek nem változnak,
csak tanulnak dolgokat másoktól, de legbelül mindvégig ugyanaz leszel. Ha rossz
embernek születtél, akkor az maradsz, mivel ilyen a szíved, a szívet pedig nem
lehet megváltoztatni semmilyen erőfeszítés árán sem. –mormogom.
- Persze, ha így állsz hozzá, akkor nem változik. Szerintem
pedig minden hozzáállás kérdése. Még, ha vannak változatlan dolgok is, egy
rossz ember, akkor is meg tud javulni, ahogy egy jó ember is tud rossz lenni. –igaz,
nem sokszor beszéltem még vele így, de talán vele a legjobb lelkizni ezen a
világon.
- Akkor mit szólsz ahhoz, hogy találkozni szeretnék velük? –nézek
rá, de a szemei még mindig csukva vannak. Talán, ha nem szólal meg, mindig
beszélnék hozzá.
- Akkor segítek neked találkozni velük, ha pedig mégis csak
rosszul sülne el, akkor addig vigasztallak, míg szükséged van rá, s még annál
is tovább. –rámosolygok, hiába nem látja.
- Nem fogod kinyitni a szemed? –kuncogok egy aprót, s ő
rögtön kinyitja, de nem nézz rám. –Miért nem nézel rám?
- Meg akarlak csókolni. –jelenti ki semmilyen egyszerűséggel.
–Ha rád nézek, akkor pedig még jobban meg akarlak csókolni. Tehát nem nézek
rád, hogy ne legyen baj. Fojtasd azokat a dolgokat, amiket mondani szerettél
volna. Mi van az első szerelmeddel? –nagyot nyelek, mielőtt mesélni kezdek.
- Általános iskola, első osztály. Folyamatosan kócos volt,
viszont borzasztóan magas és csak ebben az egy értelemben nézett le bárkit.
Szóval nagyon tisztelettudó volt. Másra nem nagyon emlékszem. Talán még most is
szerelmes lennék belé, ha akkor nem lépek le. –húzom az agyát, mire rögtön
fintorogni kezd, én pedig nevetni.
- A szüleid miatt mentél el, ugye? –néz rám egy pillanatra,
de egy másodperccel se tovább.
- Őszintén féltem tőlük, de attól még jobban, hogy én is
olyan leszek, mint ők. Nem elég, hogy úgy tettek, mintha nem léteznék, tényleg
úgy éreztem, hogy nem létezem. Rossz volt. –nézek plafont bámuló arcára.
- És hová mentél? Messzire mehetnél, ha azóta nem láttak. –következtet.
- Addig rohantam, ameddig a lábaim ki nem mentek alólam,
majd másnap ugyanígy, végül teljesen kidőltem, mázlimra egy tanár vitt
kórházba, így bekerülhettem egy bentlakásos suliba. Egész bonyolult volt, de
még mindig úgy gondolom, helyesen cselekedtem. –ásítok egyet.
- És mi történt veled ma? Azt mondtad, azt is elszeretnéd
mondani. –húzza ránk a takarót.
- Képzeld, az egyik kollégám kórházban volt
tüdőgyulladással. Viszont pasi létére jobban érdekli őt a szaftos pletykák,
mint engem. Hülye újságíró reflex. De te miért nem beszélsz magadról? Miért
lettél tudósító? –kíváncsiskodom.
- Mert újságíró nem lehettem. Alapvetően nekem is az volt az
álmom, hogy az legyek, de rossz volt a helyesírásom, túl sok idő volt
fejleszteni, így végül itt lyukadtam ki. Egyébként nem tudom, mennyit tudsz
róla, de a cégünk meg akar venni titeket, hogy egy cég legyünk. –utálom, hogy
soha semmi ilyesmiről nem tudok.
- Fogalmam nem volt róla. Harmadik indok, amiért a sors
szeret minket együtt. –kuncogok. – És miért szerettél volna újságíró lenni?
- Hát, azért, amiért az ember az szeretne lenni, ami. Miért,
te miért szerettél volna az lenni? –hunyja vissza szemét.
- Tudod, így annyira flegmának tűnsz. –motyogom. –Azt szerettem
volna, hogy minden ember tudjon a rosszról, hátha megtérnek, de később
elvesztettem az ebbe vetett hittem, s egyszerűen már csak élveztem. Most is
élvezem. Te élvezel tudósítónak lenni?
- Sajnálom. Igazából, eleinte nem teljesen, egyedül Yeri
miatt éreztem jól magam, már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez az igazság.
Azonban egy kis idő után egészen megszerettem. –halványan elmosolyodik.
- Yerit vagy a tudósítást? –duzzogok.
- Őszintén szólva mindkettőt. –mondja vigyorogva, engem szívatva.
- Ilyenkor nagyon utállak. –duzzogok tovább.
- Nem, ilyenkor még jobban szeretsz. –szélesen mosolyog.
- Csukott szemmel is átlátsz rajtam. –hajtom mellkasára a
fejem, s lehunyom a szemem, alig pár perc múlva már alszom is.
Reggel, mikor felébredek JaeJin már nincs mellettem.
Szememet dörzsölve ülök fel, s a wc lehúzásának hangjára megugrok egy kicsit.
- Jó reggelt! –jön ki a mosdóból. – Haza megyek, aztán
visszajövök és mehetünk, ugye? –hirtelen azt se fogom, miről beszél, csak
bólogatok. – Visszajövök ide. –húzza fel a cipőjét.
- Hánykor? –pislogok rá.
- Egy óra múlva rendben lesz? –ismét csak bólogatok. –Oké,
akkor egy óra múlva itt. –mosolyog rám, s már le is lépett. Fogalmam sincs,
miért, viszont egy pillanatra megrémülök, hogy soha többé nem látom. Gyorsan
elmegyek a fürdőbe és rendbe rakom a testem. Felöltözni próbálok karácsonyosan,
így piros pólót veszek fel, a gatyám oldalán pedig van egy arany csík. Mivel az
ajándékokat nem tudom csakúgy zsebre vágni, mint minden mást, ezért egy
szatyrot veszek magamhoz, s mindent abba belerakok. Rendet rakok az ágyon, s
épp, hogy ledőlnék, már szól is a csengő és egyértelműen JaeJin az. Felveszem a
kabátom plusz a cipőmet, és elindulok lefelé.
- Rájöttem, hogy földalattival, sokkal gyorsabban odaérünk. –mondja
köszönés helyett.
- Rendben, akkor menjünk. –indulok el a megálló felé, JaeJin
pedig jön mellettem, s míg nem szállunk fel a járműre addig meg se szólalunk. –Miért
vagyunk ilyen csöndesek? –teszem fel a kérdést.
- Fogalmam sincs. Én arra vártam, hogy megszólalj. Azt
hittem, mérges vagy, mert tegnap nem néztem rád. –motyog.
- Én arra vártam, hogy te beszélj. –nevetek fel. –Egyáltalán
nem haragszom, nem tettél semmi rosszat. –mosolygok rá biztatóan.
- Ennek örülök. –ölel magához egy kézzel, s innentől kezdve
már csak ő kapaszkodik.
- Nem bánod, hogy a szüleid nem lesznek itt szenteste? –kérdezem
a mellkasától.
- Nem vagyok már kisgyerek, kibírom. Te amúgy is azt
mondtad, egyedül lennél, úgyhogy együtt leszünk. –halkan kuncogok.
- Jól megbeszélted velem. Te is akkor beszélté hozzám, mikor
aludtam? –nézek rá fel.
- Nem, ezt egyszerűen csak elhatároztam. –akaratomon kívül
is vigyorogni kezdek.
- Hihetetlen vagy. –próbálok szemeibe nézni.
- Tudom. –somolyog büszkén.
- De akkor az ajándékodat most adjam oda vagy később? –gondolkozok
el.
- Én a tiédet most adom oda. Fontos, úgyhogy minél előbb meg
kell kapnod. –pillant oldalra. –Uh, le kell szállnunk! – gyorsan kimászunk az
emberek közül, s elindulok kifelé, majd felfelé.
- Akkor én is ma adom oda. –fúrja az oldalamat a
kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat, azonban egyértelműen nem tudom. Mikor
odaérünk, illedelmesen köszönök, majd elmegyek JaeJin anyukájának segíteni,
miközben JaeJin az erkélyre megy, az apukája pedig még mindig pakol valami.
- De mondd csak, Joohyun, te és a fiam tényleg nem jártok? –fordul
felém az anyukája.
- Tényleg nem járunk. –mondom, bár magamban kissé vacillálok
ezen.
- Lehet, hogy mégis csak szereti még azt a Yerit. –gondolkozik
hangosan, ami miatt puszta kézzel török össze egy poharat. –Te jó ég, miért
fogtad ilyen szorosan? Tiszta vér a kezed! Jól vagy? –idegesség helyett
hangjából aggodalmasság hallatszik. –Édesem! –kiállt a férjének, aki egy szó
nélkül magával visz, s elkezdi lekezelni a kezem. JaeJin annyira elvan magában,
hogy ebből semmit nem vesz észre.
- Félted, hogy elejted? –kérdeti az apukája, akinek
borzasztóan mélyhangja van.
- Ah, igen… -motyogom zavaromban.
- Ez az első, hogy ilyen vendégségben vagy, ugye? –helyeselve
bólintok egyet. – Mellesleg teljesen olyan, mintha te és JaeJin együtt
lennétek. –mosolyog rám, majd az utolsó kötés után elengedi a kezem. –Orvos vagyok.
- Köszönöm szépen. –hajolok meg illedelmesen, s visszamegy
az anyukához.
- Pihenj csak, félek, hogy a végén még valami más bajos is
lesz. –bólintok és elindulok az erkély felé. Az igazat megvallva, borzasztóan
fáj a kezem, ahogy az is fájt, ahogy lekezelte JaeJin apukája.
- Hello. –állok meg JaeJin mellett.
- Anyum elküldött? –nevet egy aprót.
- Egy kissé megsérültem, ezért igen. –rögtön kikerekedett
szemekkel fordul felém.
- Megsérültél? Hol? Mi történt? De azért jól vagy, ugye? –felemelem
a sérült kezem. –Úristen, apum kezelte le, ugye? Mit csináltál? Nagyon fáj? –az
egész testéből árad az aggódás, ami borzasztóan aranyos.
- Éppen egy poharat fogtam, mikor anyud azt hitte, együtt
vagyunk, ahogy apud is, de mikor közöltem vele, hogy nem, elkezdte azt
gondolni, hogy még szerelmes vagy Yeribe. Utálom már csak a gondolatát is
annak, hogy szerelmes vagy valaki másba, azt meg végképp, hogy valakivel együtt
vagy. Nem szeretek nélküled lenni. Ha nem vagy mellettem, folyton hiányzol,
vagy félek, hogy nem jössz vissza többé. Utálom, hogy csak így vagyunk. –fakadok
ki beszédügyileg, mint egy pattanás.
- Szóval most már járni szeretnél? –mosolyog rám.
- Nem szeretnék. Akarok. –nézek szemeibe.
- Én megmondtam előre. –lép közelebb hozzám, s ujjait derekamon
összekulcsolva csókol meg.
