7. rész

JaeJin és a szülei nem laknak valami közel egymáshoz, így legalább egy óra, míg visszaérünk az ő otthonába, mivel semmiképpen nem szeretné, hogy haza menjek. Az út felénél már viszonylag nyugodt vagyok, s a sokk is elmúlt, hányingerem sincsen, ahogy elájulni se szeretnék.

- Egyre kevésbé vagy sápadt. –mosolyog rám halványan a buszmegállóban állva, mire én csak bólintok egyet.

- Nem is érdekel, miért borultam ki annyira attól, hogy látom őket? –nagyot nyel, majd választ ad nekem.

- Tudod, de, érdekel. Azonban félek, ha elmondanád, rosszabbul lennél, viszont, ha később mondod, akkor megint rossz kedved lesz, szóval majd elmondod, amikor szeretnéd, én pedig nem kérdezem rá. –van valami abban, amit mond: igazság.

- Köszönöm. Ígérem, egyszer el fogom mondani neked. –mielőtt felszállnánk az éppen megérkező buszra, behunyom pár pillanatra a szemem, hogy ne lássak semmit, legalábbis ezt szeretném, viszont amint találkoznak szemhéjaim, megjelenik előttem a szüleim képe, s újból rám tör a rosszullét.

- Hé, gyere! –ragadja meg a kezem, és ránt fel magával a járműre. – Rendben vagy? –csak bólintok, ezzel átverve JaeJin, hisz valójában majd’ elájulok, mire ő egy sóhajtással felel. Arcáról süt, hogy nem hisz nekem, avagy az enyémről, hogy hazudom, ezért nem tudom átverni.

- Kérhetek tőled valamit? –fordulok felé szinte kényszeresen, mert a túl sok ember miatt nincs más választásom.

- Természetesen. Mi lenne az? –húz még egy kicsit közelebb magához a leszállók elférése miatt, ami nekem eszméletlenül jól esik.

- Meg tudnád mondani a szüleidnek, hogy ne találkozzanak többé Bae HaeJinnel és Lee GaEunnal? Vagy legalább azt, hogy legyenek óvatosak velük? Ők nem azok, akiknek ti hiszitek. –tudom, hogy már mindketten szeretnénk túltenni magunkat ezen a témán, de én egyszerűen nem vagyok képes másra gondolni.

- Nem tudom, hogy a szüleim mit szólnának ehhez. Eléggé régi és jó kapcsolatuk van, azért megpróbálom, még ha kicsi esély is van rá, hogy bármit is kezdeni fognak vele. –biztatóan rám mosolyog, de látom benne, hogy még ő se hisz a dolog sikerében, nemhogy én.

- Figyelj, te bízol bennem? –felhúzom a szemöldököm, s a szemébe nézem.

- Igen. –vágja rá gondolkodás nélkül. Igaznak hangzik, a szemembe meg csak nem hazudik.

- És a szüleid bíznak benned? –tudom, hogy ostoba kérdés. Hogy ne lenne az?

- Egyértelműen. –miután ezt ki mondja, szerencsére le kell szállnunk, és már csak egy séta vár ránk.

- Akkor el kell hinniük. –segítséget mindig el kell fogadnia az embernek. Úgy gondolom, a kapcsolatuk lehet igazi. Mármint JaeJin szüleinek és az enyéimnek. Apukám és anyukám szereti egymást, azaz azt hiszem. Ha tényleg barátok lennének, akkor tudnának annak a két jómadárnak a mocskos üzletéről, na, meg az igazi nevüket és, hogy én létezem, ha ezt nem is, akkor legalább azt, hogy lehetne gyerekük. Újra és újra végig gondolva, hogy ők jóba vannak, a hideg kezd rázni, egészen addig, míg nem lesz folyamatos, így inkább már vacogom. Nem, nem a tél miatt.

- Mindjárt ott vagyunk, nyugi. – mintha az égvilágon bármi meg tudna nyugtatni.

- Nekem holnap dolgoznom kell, ugye tudod? –erősen azon vagyok, hogy hazamehessek. Igaz, szeretnék JaeJinnel lenni, de egyedül is.

- Tényleg így szeretnél munkába menni? Joohyun, gondold végig. –jó, igaza van. Megint. Talán ő egy olyan srác, akinek mindig igaza van.

- Rendben, valóban megéri átgondolnom. –amit már meg is tettem.  A házhoz érve még mindig fázom, sőt benn a lakásban is, ennek ellenére a kabátomat és a pulcsim is leveszem. JaeJin a hálójánál megáll, s az ágyára tessékel.

- Remegsz és még libabőrös, várj itt egy pillanatot. – le se ült, de már fel is állt. Nem megy messzire, a nappaliba, ami az emelletti szoba. Felkapja kanapén lévő inget, majd visszaérve rám teríti. – Tudom, hogy nem a hideg miatt vagy ilyen, mivel nincs is az, viszont ez talán ad egy kis biztonságérzetet.

- Mindent köszönök, komolyan. –soha nem éreztem ennyire közel valakit magamhoz, mint JaeJin, s mindenért annyira hálás vagyok neki.

- Nincs mit. Szerintem jobb lenne, ha aludnál. –addig nézek rá, amíg le nem ül mellém. Két karommal átölelem a nyaka körül, hogy fejem, s kézfejeim a vállain pihenjenek. Lehunyom szemem, mikor rögtön szüleimmel találom szembe magam. Nem a mai találkozással, hanem azokkal a pillanatokkal, amiket gyerekként éltem át.

- JaeJin, mit tegyek? –motyogom félig nyitott szemmel.

- Huh? Mikor, vagy miért? –arcomon érzem tekintetét.

- Mindig rájuk gondolok.

- Próbálj arra gondolni, ami most a legszebb az életedben. –minden szó nélkül újra próbálkozom az alvással. A dolog, amire gondolok, vagyis akire, az egyértelműen JaeJin. Mélyen beszippantom az illatát, s érzem, hogy kezével engem simogat, ami segít abban, hogy rá koncentráljak, ahogy az alvásban is.

Arra ébredem, hogy kis híján arcba vágom JaeJint. Már nem ülünk, sőt én már nem is alszom, ő velem ellentétben már alszik. Gondolom, nem a világ legkönnyebb dolga úgy elaludni, hogy egy teljesen kiborult nő rád van csimpaszkodva. Teljesen akkor sem tudhatom, hiszen én voltam a csimpaszkodó nő. Óvatosan emelem el kezemet JaeJin jóképű arcából, majd az ő hirtelen fordulása miatt mellkasára helyezem. Felállnék, ha nem lennék ennyire összegabalyodva, vagyis, ha őszinte akarok lenni, akkor nem, akkor sem állnék fel. Élvezem, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz most, bár azt pont nem, hogy mozdulni is alig merek. Nem szeretném felkelteni. Azonban, mikor ő kezd nyújtózkodni, úgy érzem, én is megtehetem, így összes végtagomat megmozgatom, majd felállok.

- Jó reggelt, Joohyun! –ül fel mellém álmos fejjel.

- Jó reggelt, JaeJin! –mosolygok rá.

- Jobban vagy már? –még kissé mindig aggódva fordul felém.

- Igen, hála neked. Mondjuk, érdekes nem dolgozni négy napig. –remélem, hogy benn nem fognak leszidni ezért.

- Félsz, hogy baj lesz belőle? –felsóhajtok.

- Egy kicsit, de nem hinném, hogy olyan nagy probléma lenne. Egyébként is, mi van a családoddal? Nem kerestek, mert csak úgy leléptél? –kíváncsian nézek rá, mire ő csak somolyogni kezd.

- Több százszor. –kuncog.

- Nem haragudnak, ugye? –vigyorogni kezd, és ebből érzem, nincs baj.

- Dehogy, megértették. Bár a nővérem szerint fontosabb vagy nekem, mint ők. –nevet fel, az én szám pedig akaratomon kívül a fülemig ér.

- Örülök, hogy minden rendben. –állok fel, s a cuccaim felé veszem az irányt. Az utolsó tea filtert halászom ki a táskámból, majd elkezdek vizet melegíteni.

- Egy olyan nap sincs, amikor nem iszol teát? –egy aprót röhögök, miután megfordulok, mivel háttal állok neki, ámde alig pár centire találom magam JaeJintől. Megmertem volna esküdni, hogy legalább ötven centi volt köztünk, mikor háttal álltunk.

- Nincs. Mások kávéval kezdik a napot, én teával. Tudod, ez egy életstílus. – ráébredve, milyen közel is áll hozzám, tesz pár lépést hátrafelé.

- Te magad vagy egy életstílus. –féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Most ez sértés vagy bók? Mert én bóknak veszem. –főleg, hogy a hangsúlyból lehetett hallani, hogy semmi rosszat nem akar, plusz minek bántana?

- Bók, ez egyértelműen egy bók. Nekem tetszik ez az életstílus. –egy pillanatra elgondolkozom, hogy most ezt hová is kéne tennem? Én vagyok az életstílus, akkor én tetszem neki, azt hiszem.

- JaeJin, eljönnél velem valahová? –szeretnék megváltoztatni valamit, de van egy olyan érzésem, hogy ehhez szükségem van JaeJinre.

- Persze, hová? –kiöntöm a vizet egy bögrébe, majd belerakom a filtert. Mióta itt vagyok, kevesebb teát iszom.

- Fodrászhoz. Mégis levágatom a hajam. –erős bólogatásba kezd. Látom, fogalma sincs, m miért kell ő ehhez.

- Kell a segítséged. Nem szeretnék olyan hajat, ami nem áll jól. Beletartozol az életstílusomban.

- Rendben, menjünk, csak hadd öltözzek át előtte. –bólintok, s egyhuzamra megiszom a teát. Én is átöltöznék, csak nem nagyon van már több ruhám, így inkább csak a fürdőbe rohanok be elvégezni a dolgaimat. Miután végeztem, JaeJinnel csinálunk egy helycserés támadás, ő megy a fürdőszobába, én ülök a kanapén, mikor kijön, egyszerre vesszük fel a tél nélkülözhetetlen kellékeit.

- Egyáltalán tudjuk, hová megyünk? – kérdezi meg az első utcasarokhoz érve.

- Én tudom, viszont rólad nem állíthatnám. –ördögien vigyorgok, mintha valami kegyetlen dologra készülnék.

- Fodrászatba. –ugyanazt a gonosz mosolyt kapom vissza, amit adtam.

- Rengeteg van. –somolygok.

- Igen, s mi az egyikbe megyünk a sok közül. –jó, eddig bírtam. Hangos nevetésben török ki.

- Tudod, te egy nagyon okos srác vagy. Valójában mázlink van, ugyanis egyáltalán nem megyünk messze. –lenyelem a röhögésem, és befelé a fodrászatba veszem az irányt, JaeJin pedig követ. Mivel csak leszeretném vágatni, nem kell időpontot kérni, csak most be kell jelentkezni, amit meg is teszek, majd a székeken helyet foglalva, JaeJinnel egy újságot veszünk a kezünkbe, hogy kitaláljuk, én mit is szeretnék.

- Mi lenne, ha én találnám ki, és te nem tudnád, milyen csak akkor, amikor már megcsinálták? –miért vannak ilyen őrült ötletei, komolyan?

- Nem, nem és nem! –akadtam ki hangosan, mire pár tekintet rám szegeződött. Képzeletben elsüllyedem. –Mégis hogy gondoltad ezt?

- Nyugi már. Esküszöm, nem lenne rossz. Kérlek! Cserébe bármit kérdezhetsz vagy kérhetsz. Szeretnélek meglepni, és így legalább hibáztathatsz engem, ha megbánod, hogy levágattad a hajad! Könyörgöm! –lehet, kínos, hogy ez az első, mikor valaki a hajam levágása miatt könyörög nekem, azonban aranyos.

- Rendben, legyen. Legfeljebb hülyén fogok kinézni. –becsukja az újságot, s elégedetten néz rám.

- Mit szeretnél érte? –tudom jól, hogy eleve válaszolt volna rá, viszont így szóba lehet hozni.

- Yerivel tényleg nincs köztettek semmi barátságon kívül? –arcán látom, a kérdésre a választ.

- Volt. Régebben együtt jártunk, tehát szerelmesek is voltunk, minden nagyon jól haladt egy ideig. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy nem is vagyunk igazából együtt, csak a munkában találkozunk, ezért közös megegyezés alapján szakítottunk, miközben még szerelmesek voltunk. Most már semmi ilyesmit nem érzek iránta. –újságíróként valami szaftosabbra vártam, bár nekem ez is elég, hiszen nem bírom Yerit. Ne, nem érdekel, hogy nem ismerem. Úttorlasz a csaj, és ennyi pont elég.

- Vele mi van? Ő sem szerelmes már beléd? –ez az, amit tényleg nem tudok. Azt sejtettem, hogy valami nem okés velük, viszont porcicákkal nem értek meg. Nyávognak, ezért nem ismered fel a szándékait.

- De, ő az. Én ennek teljesen az ellentétje vagyok, mivel semmi szerelem nem maradt bennem felé. –már kissé féltem, hogy felét nem teszi hozzá. Végre engem szólítanak, s én kezdek izgulni. Nagyon izgulni. Fogalmam sincs, mit talált ki. Bízom a stílusában, még ha az ő haja gusztustalanul le is van nyalva, neki jól áll. JaeJin megmutatja a fodrász hölgynek a hajam, mire ő kezébe veszi a helyzetet. Mivel pár perc után a hajam fele az arcomba végzi –miután több, mint a felét levágta, én meg próbálok nem infarktust kapni tőle –nem nagyon látom, mi történik. Valahol így jobb is nekem, igaz, jobban félek tőle, de én hülye belementem. Mikor végeznek, belenézek a tükörbe, az eddig könyékig érő hajam, most már a vállamig se ér, s ezt tetszik, nagyon tetszik. Próbálom elrejteni a mosolyom, hogy JaeJint át tudjam verni, viszont a tükröt bámulva nem sikerül. Nagyon rég nem volt ennyire rövid hajam.

- Tudtam, hogy jónak fogod tartani. –somolygása varázslatos, mint mindig.

- Tudtam, hogy jót fogsz választani. –füllentek feltűnően.

- Mégis megengedted. –miután fizetek, elmegyünk ebédelni kiskorom kedvenc éttermébe JaeJin ajánlásával. Az idő olyan kettő óra lehet, a havazás pedig gyönyörű. Megint kedvem lenne ugrálni, mint egy kisgyerek. JaeJin le van maradva tőlem úgy két lépésnyire. Már éppen kezdenék még gyorsabban menni, mikor kezem után kap, megtorpanva nézek vissza rá, az arcomra fagyott mosollyal.

- Most is ugrálni fogsz? –vigyorok engem beérve.

- Ez alkalommal cigánykerékre gondoltam. –kuncogok, majd végig gondolom, egyáltalán tudok-e még cigánykerekezni, ha arra kerülne a sor.

- Azt megnézném, úgysincs tömeg. –elengedi a kezem, amivel a lendületet veszem, s már gondolkozás nélkül csinálom is. Hál’ Istennek sikerült, és nem estem hanyatt. –Nem gondoltam komolyan, ahogy te sem, nem? –nevet fel.

- Nem gondoltam. Fogalmam sincs, minek csináltam meg. Mondjuk, jól esett. –nevetek én az étterem előtt megállva. Igazából ez egy hagyományos étterem, így semmi extrát nem árulnak. Mi, JaeJinnel ráment eszünk. Eközben én végig azon gondolkozom, hogy haza kéne mennem, JaeJinnek pedig a szüleihez, ha már a tegnapit elrontottam.

- Joohyun, mit csinálsz karácsonykor? –kérdezi teli szájjal, az én számból meg kifolyik az étel vissza a tányérba.

- Semmit? –teszem fel a kérdést magamnak. – Igen, semmit. –gyorsan visszapakolom az ételt a számba.

- Nem szeretnél velünk lenni? Tényleg csak családtagok lennének ott plusz a nővérem vőlegénye, de ők nem. –csak azért nem vágom rá rögtön az igent, hogy ne tűnjek szánalmasnak.

- Köszönöm. –mondom, miután mindent lenyeltem, ami a számba volt, azokon a dolgokon kívül, amik oda tartoznak.

- Akkor jössz, ugye? – az üres tányérba helyezi a pálcákat, aztán tekintetét rám szegezi.

- Igen, csak segíts majd ajándékot venni a családodnak, nem akarok betolakodó lenni, aki üres kézzel érkezik. –én is befejezem az evést, s a szokásos vita után, én fizetek, mivel JaeJin már túl sokat tett értem, még ha ő nem is gondolja így.

JaeJin hazakísér, majd az én ötletemet követvén, elmegy a szüleihez. Átszenvedjük magunkat a dugó csodálatos élményein, s már itthon is vagyunk. Fogalmam sincs, min fogom keresni, mivel a telefonom nem javítja meg magát. Legalább ebben a helyzetben tudom, hogy igenis fogjuk még keresni egymást. Elvileg több év barátság elengedhetetlen és igaz, szerintem nem számít az idő. Én csak kilenc napja élek, hiszen attól még, hogy lélegzel, nem vagy életben. Én viszont most imádok élni, ha lélegzem, ha nem. Remélem, ő is élvezi legalább annyira, mint én.  A hajamat kezdem dobálni, ami majdnem végig ér a nyakamon, a vége pedig kissé befelé fordul, miközben eddig soha nem fordult semerre, csak volt, mert lennie kell. Tudom, hogy bolond vagyok, de kissé érdekes itthon aludni, persze, jó is. Túl gyorsan hozzászokom dolgokhoz.

Másnap végre betolom a képem dolgozni, ahol egy egyszerű interjú feladatot kapok. Az interjú a pénzről szól, mint manapság minden. Azt mondták, hogy bárkit kérdezhetek. Ismeretlen emberek nem fogok lerohanni, egyébként is JaeJinnel szeretném megcsinálni. Mondjuk, fogalmam sincs, meddig dolgozik, vagy mit csinál, így pár órát csak ülök az irodában, konkrétan semmit csinálva, mivel nincs is szükség semmire, bár ez lesz az utolsó szám ebben az évben, s ez a negyedik cikk, amit én írok belőle.

- Hé, Joohyun! –pattan le mellém örömteli tekintettel Seulgi.

- Hello. –mosolygok rá.

- Mi újság veled és JaeJinnel? Összejöttetek már? –szemei csillognak, mint egy kölyöké.

- Nem, még nem. –kuncogok.

- Még? Akkor ez azt jelenti, hogy most már szerinted is össze fogtok? –kínos pillanatok egyike, amikor nem figyelsz oda arra, hogy mit beszélsz.

- Talán. – talán = igen, remélem.

- Ez annyira izgi. Minden információt hallani akarok majd ám. – vigyorogva bólogatok. Feláll, s integetésünk után, már megy is tovább.

Úgy döntök, most már elindulok, hátha végzett már JaeJin vagy otthon van, ehhez a két helyhez el tudok menni. Legnagyobb mázlimra pont az irodánk előtt áll, mikor kilépek.

- Oh, JaeJin! Szia! –sétálok oda hozzá.

- Szia! –szemembe nézve mosolyog rám.

- Hogy-hogy itt vagy? –nézek fel rá.

- Véletlenül erre jártam. Vagyis direkt erre indultam. Ugyanaz. –röhögök, mire ő csak vigyorog.

- Figyelj, meg kell csinálnom egy interjút, és kéne hozzá egy személy, akitől kérdezek.

- Azt szeretnéd, hogy keresek neked egy embert vagy, hogy én legyek az embered? –szerintem ez mindkettőnk számára egyértelmű.

- Azt szeretném, hogy te legyél az emberem. –JaeJin nem rám figyel, amikor ezt mondom, viszont alig egy pillanaton belül, a derekamnál fogva magához húz, így nem vele szembe kicsit balra, ha nem vele szembe kicsit jobbra vagyok.