2. rész

A kiállítás egy hónapos, a cikkel pedig négy napon belül kell kész lennem, ami előre láthatólag menni fog, bár a szokásosnál is többször elkalandozom az írásról. Nem csak azért, mert se a történelem, se a festészet nem egy olyan dolog, amiért odalennék, de JaeJint se tudom kiverni a fejemből. Akárhányszor eszembe jut, érzem finom illatát, s látom az arcát magam előtt. Soha nem fogott meg egy ember se ennyire, sőt eddig nem is nagyon voltam oda valakiért. Ha valamit elkezdek írni a lapra az biztos, hogy nem a kiállításról szól. Már órákkal ezelőtt elkészült, teljesen kihűlt teámat egyhúzamra iszom meg, figyelmen kívül hagyva, hogy hidegen már egyáltalán nem szeretem. Újból megnézem az emaileim, amire tegnap az újságunk fotósa elküldte a képeket, amiket a festményekről készített, miután én elmentem onnan. Elkezdem megírni a cikket, ügyelve arra, hogy nem kell mind a száz képről írnom, csak összegeznem kell őket, s a főbb eseményeket, személyeket, mint például: A Nagy Gwanggaeto és Jangsu király által megkezdett hódító háborúkat, Silla királyságot, Yi Seong-gye admirálist, Japán megszállás és függetlenségi mozgalmat, A Koreai Köztársaság létrejöttét; Az államcsínnyel hatalomra került Park Chung-heet kell inkább kiemelnem. Begépelve kell egy A4-es oldalnyit írnom, ami nekem kézzel írottan is annyi, főleg úgy, hogy utána szerkesztik, így nem is kell egy teljes oldalnyi cikket írnom. A mi újságunk hetente jelenik meg, s egy oldal belőle a húszból mindig az enyém, néha besegítek másnak is. Mivel időpontra dolgozom, ezért mindig már az első nap elkezdem írni, hogy ne érezzem magam sürgetve. Gyerekkoromban mindent az utolsó pillanatra hagytam, de úgy gondolom, idővel rájön az ember, hogy sokkal jobb, ha még akkor megcsinálod, mikor van időd, s nem kapkodsz. Aki ír az ismeri azt az érzést, mikor sokáig ötleted sincs arra, mit írj, de hirtelen teleleszel ihlettel, és öt perc alatt akár egy egész hegyi beszédet összehozol, na, velem most pont ez van. Körülbelül nyolc perc alatt összehozom a paragrafus felét, próbálom egyszerre dicsérni, s olykor szidni is, hisz nem attól lesz valami jó, hogy tökéletes. Egy pillanat alatt kipattanok az íróasztalom előtt elhelyezett székből,s a tollam rárakom a papírlapra, ami azt jelképezi, végeztem, pedig ez egyáltalán nincs így, később át kell még nézem, amit most írtam, aztán be is kell fejeznem, viszont most úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt,s megveszem az újság előző heti számát. Kiverekedem magam egyáltalán nem otthonosra berendezett dolgozószobámból, hiszen mindenhol könyvek, s újságok vannak, amitől inkább néz ki raktárnak, vagy én megszállottnak. Most is térdig érő zokni van rajtam, ami melegítőgatyámat egyáltalán nem zavarja, de mivel utcára készülök, leveszem, előveszem legbővebb farmer nadrágomat, ami ellentmondás nélkül felmegy még a vastag zoknimra is, bár eléggé ostobán áll rajtam. A pólómat, amin egy Mickey egér, s neki a szerelmét ábrázoló rajz van szürke alapon, nem veszem le, mivel kabát alatt senki se látja.  Gyorsan magamra kapom sötét színű sálam, s már imádott kék kabátom is rajtam van, amikor leesik, hogy a csizmám nincs rajtam. Kuncogok egyet magamon, s míg kibontom a hajam, hogy újra felkössem, kimegyek az előszobába a lábbelimért, s ott sec-perc alatt fel is veszem, majd pénztárcám és telefonom társasságában elhagyom a lakást. Szerencsére most nem kell tömegközlekedést használnom, csak sétálni. Telefonom meglesem a dátumot, december kilencedike, és esik a hó. Fejemet boldogan emelem a felhők felé, s mint egy kisgyerek örülök a havazásnak. Egyszerűen imádom a telet, odavagyok a hangulatáért és a szállingózó hópelyhekért meg végképp. Próbálkozom érett felnőttként kezelni a dolgot, s nem három évesnek látszódva elkezdeni ugrálni a hóesésben, de hát mindenkinek van egy olyan dolog, amitől megbolondul, nekem ez az. Apró léptekkel haladok előre, tekintetemmel egyszerre két helyen szeretnék lenni, de muszáj vagyok előrenézni, mielőtt fellöknek vagy esetleg én lökök fel valakit. A padokra pillantva meglátom azt a személyt, aki miatt most inkább az utcán sétálok, minthogy írok, JaeJint. Az eget bámulja, ahogy én is szeretném, ádámcsutkája gyönyörűen kirajzolódik, mivel nyakán semmit sem visel, két keze a szürke kabátja bal és jobb oldalon lévő zsebébe van helyezve, széttárt lábakkal ül, nadrágja pedig hófehér, bár arcát nem látom, nem tűnik túl boldognak. Késztetést érzek rá, hogy leüljek mellé, s ez a késztetés erősebb az önuralmamnál, így pár pillanat múlva már mellette is ülök. Ismét közelről érzem ellenállhatatlan illatát.

- Bae Joohyun. – néz rám kissé meglepetten, de egy apró mosoly rögtön kerül az arcára.

- Zavarlak? – kérdezem, mire megrázza a fejét ugyanazzal a halvány mosollyal. – Van valami baj?

- Van egy kicsi, de megvagyok, miért? – tetszik, hogy őszinte, pedig szinte nem is ismer.

- Látszik rajtad, hogy nincs jókedved. – igazán érdekel, mi a baja, de tolakodónak érezném, ha rákérdeznék, viszont akkor is kíváncsi vagyok.

- Érdeklődő vagy, ahogy elnézem. – mondja, majd kuncog egy kicsit, s rám szegezi tekintetét.

- Most lebuktam. – vigyorgok, és én is ránézek.

- Van testvéred? – ötletem sincs, hogy jön ez ide vagy, mire szeretne kilyukadni, de válaszolok a kérdésére.

- Nem, egyke vagyok. – továbbra se tudom, mit szeretne ezzel elérni, de kíváncsiskodva várom.

-  Akkor nem biztos, hogy érteni fogod, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ha van egy testvéred, akkor soha nem érzed, hogy magányos vagy, s több minden összeköt titeket a véreteken kívül. Boldogabbá tesz, mint hinnéd, de ugyanúgy borzasztóan szomorúvá is tud tenni, na, meg olyan hangulatod is lehet néhány tettétől, amit nem lehet megfogalmazni, ha nincsen melletted hiányérzeted van és ez nem olyan, mint amikor otthon felejted a telefonod, annál sokkal nagyobb, ahogy rosszabb is, felnézel rá kortól független, viszont ennek az embernek is eljön az életében az a pont, amikor valami elképesztően jó dolog miatt kevesebbet tud veled lenni,s igen, lehet, hogy önző vagyok azért, mert elkeserít az, amitől ő boldog, de, ez nagyon fontos, nem az örömétől vagyok szomorú, hiszen, ha ő boldog, akkor én is az vagyok. – csodálatos, hogy egy embernek ennyi gyönyörű érzése lehet valaki iránt, akit muszáj ismernie, s felnőtt koráig vele kell élnie. Jogos, hogy nincs testvérem és tény és való, hogy csak hasonlóan tudok érezni egy olyasvalaki miatt, akire úgy tekintek, mintha a fivérem lenne.

- Lemerném fogadni, hogy a testvéred idősebb nálad. – pontosan nem tudom, miből gondolom, de az előbb hallottak alapján van egy ilyen ötletem.

- Igen, nővérem van. Jók a megérzéseid. – somolyog, majd az égre néz, ahonnan sajnos már nem hullik a hó.

- Ha szabad megkérdeznem, akkor mi az, amiért már nem tud veled annyi időt tölteni? – a kíváncsiságom alapján hamar meg fogok öregedni, de hát milyen legyen egy újságíró?

- Férjhez megy. – tekintetét leemeli az égről, s az arcán egy igazi mosolyt pillantok meg, legalábbis egyáltalán nem tűnik hamisnak.

- Nem lehet, hogy egyszerűen csak irigy vagy?- vigyorgok gonoszan, de szerencsémre veszi a lapot, és felnevet.

- Jó, biztos az is közre játszik. – ad igazat nekem.

- Kérd meg a barátnőd kezét, és le van tudva a probléma.  – talán egy kisebb rejtett szándékkal kérdezem, hogy megtudjam, van-e valakije.

- Ahhoz előbb barátnő kéne, akit mindenek előtt elhívok a nővérem esküvőjére. – továbbra is mosolyog. Úgy tűnik, beszélgetés közben előjött belőle a vidámság.

- Akkor szerezz egyet. – somolygok.

- Miért hiszi minden nő, hogy az ilyen könnyű? – röhög, majd rám mosolyog.

- Azért, mert ez nem a mi dolgunk, nem látunk bele, ti se értitek a nők dolgait. – mosolygok, mivel tudom, hogy igazam van. A férfiak nem értik meg a nőket és ez fordítva is igaz. Egy nagyobb szelő miatt átfut rajtam a hideg, amit JaeJin is észrevesz.

- Fázol? – kérdezi aranyosan.

- Miért ültél le ide? – tudom, hogy bűzlik a témaváltás szagától, de nem szeretnék elmenni, s száz százaléknak tartom, hogy azt javasolná, menjek haza.

- Kikerülted a kérdésem. Szeretem a telet és erről a padról, ha előrenézel, akkor pont kopár fákat látsz, amiről nekem rögtön a tél jut eszembe. Egyébként, ha fázol, beülhetünk valahová, meghívlak egy forró csokira vagy valami. – Tévedtem. Nem küldene haza, aminek örülök.

- Rendben, menjünk. – nyújtóztatom ki végtagjaim, mielőtt felállok. JaeJin beelőz, s mikor én készülök feltápászkodni, akkor ő már előttem áll, és kezét nyújtja, hogy felsegítsen, amit el is fogadok. A keze borzasztóan hideg, ahogy az enyém is, hiszen egyikünk se visel kesztyűt. – Köszönöm. – mosolygok, s indulok utána, bár fogalmam sincs, hova megy, csak azt, hogy azon helyen van forró csoki, szóval gondolom, hogy egy kávézó. Lábaim térd fölött szinte megfagytak, a kezeimről inkább nem is beszélnék. Hiába imádom a telet, ahogy néha az is jól esik, hogy fázom, most pont nem. Szívesen lennék egy forró tea társaságában, de még mindig bennem van a kényszer, hogy JaeJinnel legyek, így az újság vársálas is kimaradt. Még ha csak egy milliméter hó is esett, én azt bámulom vigyorogva, bár még így is megvan az esély arra, hogy valakivel egymásnak megyünk. Szerencsémre, mivel már tényleg nagyon fázom, gyorsan odaérünk a kávézóhoz, ahová olyan gyors léptekkel megyek be, hogy még a nevét se olvasom el. Olyan jó meleg van idebenn. Ezt is szeretem a télben, amikor a mínusz fokokból belépsz a jó melegházba.

- Tényleg mondhattad volna, hogy ennyire fagyoskodsz, nyugodtan hazamehettél volna. – csak kínosan rámosolygok. – Szereted a forró csokit vagy rendeljek más?

- A teát jobban szeretem, de most jó lesz a csoki is, viszont megveszem magamnak. – irtózatosan kellemetlennek érezném, ha ő fizetne helyettem is.

- Szereted a teát? Én nagyon utálom. Én mondtam, hogy jöjjünk ide, szóval én fizetek, nincs vita.

- De JaeJin, kérlek szépen. – túl későn szólok. Tudat alatt beálltunk sorba, pontosítva én nem vette észre, hogy benne állok, így ő rendel, s fizet, én pedig csak gyötrődve állok mellette. Miután kikapjuk, amit kértünk, vagyis JaeJin kért, ami két forró csoki, leülünk egy asztalhoz egymással szembe. – Köszönöm. – motyogom, majd belekortyolok a forró italba, de mivel nem hagytam kihűlni az ízét nem is érzem, csak azt, hogy leég a nyelvem.

- Ugyan, nincs mit, és ne feszengj ezen. Máskor lehet, hogy jobb lenne, ha kivárnád, míg kevésbé lesz meleg. A teát is így iszod? – vigyorog, miközben én még mindig a lángoló nyelvemmel harcolok.

- Imádom a teát, viszont hidegen már nem szeretem. – mondjuk, ez nem azt jelenti, hogy gőzölögve iszom.

- Lehet egy kérdésem? – kérdezi, majd a forró csokit kezdi fújdosni, hogy ne legyen tűzforró.  

- Persze, bármi. – újra beleiszom, s most már sokkal jobban tűröm, a fele el is fogy, JaeJin csak halkan röhög azon, hogy mindenképpen valami égési sérülést szeretnék a számban.

- Mennyi idős vagy? – mielőtt válaszolok, kivégzem az ital többi részét is, s már csak azt nézem, ő hogyan iszik.

- Huszonöt éves, viszont alig három hónap múlva huszonhat. Öregszem. – játszok meg egy óriási sóhajt, mivel soha nem érdekelt a kor. – Te?

- Idősebb lennél nálam? – ráncolja a homlokát. – Én csak egy hét múlva töltöm be a huszonötöt.

- Remek, akkor tisztelettel kell beszélned hozzám. – somolygok, bár nem mintha eddig bunkó lett volna. – Tizenhatodikán?

- Jó, nem pont egy hét. Helyesbítek, egy hét és egy nap. – ami azt jelenti, hogy 1991. december 17.-én született. Párszor elmondom még magamban, hogy el ne felejtsem. Míg én elvagyok a saját gondolataimmal és dátumaimmal, addig JaeJin megissza a forró csokiját. A szája körül fehér hab van, ami bármennyire is aranyos, nevetésre késztett, s ő csak értetlenül néz rám. – Ugye nem lettem olyan? – már nyúlna a kezével, hogy magába kenje az egészet, mint egy kisgyerek, mikor én lefogom azt.

- Nehogy már a kabátodba töröld. Egy huszonöt éves férfi nem csinál ilyet. – odanyújtok neki egy szalvétát, s eközben elengedem a kezét, és ő csak mosolyog rám pont, mint egy kisgyerek, aki a ruháját használja szalvéta helyett.

- Köszönöm. Messze laksz? – elkezdek gondolkozni azon, mennyit sétáltam a padig, majd onnan mennyit sétáltunk ide.

- Úgy körülbelül negyedórányira.

- Oké, akkor hazakísérlek. Menjünk. – áll fel, majd én is így cselekszem, s a falon lévő órán megnézem, mennyi az idő, pontban három.

- Biztos van jobb dolgod, mint engem hazakísérgetni. Egyébként is, nem kell dolgoznod? – igenis szeretném, hogy hazakísérjen, ezért teljesen értelmetlen még az a halvány kis ellenkezés is, amit mutatok.

- Szerinted, ha dolgoznom kellene, itt lennék? – kuncog. – Na, gyere, menjünk. – csak nyelek egyet, s már indulok is el. Pontosan abba az irányba megyek, amelyikből jöttünk. Igazából sokkal jártasabb vagyok az iroda környékén, mint a lakásomén, nem töltök erre felé sok időt, vásárolni se innen szoktam, az újságos az egyetlen hely, ahol már ismernek, és mindig oda járok, bár eléggé egoista módon szinte csak azt újságot veszem, amibe én írok, de hát abban minden benne van, ami egy hét alatt történik a városba, s ez nekem elég.

- Mellesleg, JaeJin, tegnap nem volt alkalmam megkérdezni, melyik csatornánál dolgozol. – a mondat végére elhalkulok, magam se tudom, miért.

- Megmondom, ha te is megmondasz valamit. – somolyog gonoszan, de érezni lehet, hogy cselesnek tartja magát.

- Mit szeretnél?

- A telefonszámod. – szóval én kapok csatornát, ő meg telefonszámot. Tökéletes egyesség.

- Add a telefonod. Viszont akkor te írd fel nekem az adó nevét, úgyis elfelejtem, ha csak mondod, nem vagyok otthon ilyen téren, de más téren már igen, mivel az előtt az épület állunk, ahol lakom. – odaadja a telefonját, én pedig az enyémet. Hihetetlen, hogy sec-perc alatt elment negyedóra. Bepötyögöm a névjegyekbe a telefonszámom Bae Joohyun néven, majd visszacseréljük a telefonjainkat. – Köszönöm, hogy hazakísértél. Remélem, még látjuk egymást.

- Szívesen, és arra mérget vehetsz. Szia! – mosolyog, miközben elindul, s kedvesen integet nekem, ahogy én is neki. Felmegyek a házba, épp, hogy beérek a lakásba, már el is terülök az ágyamon. Most is érzem JaeJin illatát, bár most már ez csak egy kicsiny rész belőle, ami leköt engem. Előhúzom zsebemből a telefonom, lerakom az ágyra. Feltápászkodom, hogy felakasszam a kabátom, levegyem a csizmámat, sálamat, majd visszafekszem az ágyba, s telefonom jegyzeteiben kezdem keresni a csatorna nevét, de nem találom.  Már mindent megnézek, ahová lehet írni a telefonon belül, mikor a névjegyeim között találok egy számot MBC névvel elmentve. Felnevetek, majd visszatérek a dolgozószobámba, újság nélkül, viszont sokkal boldogabban, mint ahogy eljöttem.