Csak
még egy utolsót kortyolok a kellemesen forró teámból. Érzem, ahogy testem újra
felmelegszik, a finom almás-fahéjas ízt a számban, amitől mindig olyan
karácsonyi hangulatom támad. A szinte már üres bögrét az éjjeli szekrényemre
helyezem, majd kipattanok az ágyból. Vastag zoknimat, ami eddig csak a bokámig
takarta lábam, most már a térdemig húzom, ezután a nadrágomat megpróbálom
visszahajtani rá, amit még akkor gyűrtem fel, mikor leültem az ágyba meginni a
reggeli teám. Nem kérdéses, a ruhadarab nem akar engedelmeskedni nekem, ismét
végig fut az a gondolat a fejemben, hogy az összes vastag zoknim úgy kéne
kidobnom, ahogy van, de nem bírom megtenni, szeretem őket, a puhaságukat, azt,
hogy még a térdemet is melegíti. Nagy nehezen a gatyám végre a lábszáramon is
rajta van. Eleve vékony lábaim most iszonyat vastag tűnnek, de ezzel sincs
sokáig gondom, hiszen felkapom a csizmámat, ami ismét csak a térdemig ér. Még
egy utolsó pillantást veszek kinézetemről a tükörben, mielőtt a kabátomat, sálamat
is felvenném. Nadrágom teteje tökéletesen simul a combomhoz, a csizmám a lehető
legjobb módon takarja a zoknitól vastagnak tűnő lábszáraimat. Bő,
egyáltalán nem testhezálló, éppen a nadrágomig érő pólómon vízszintes fekete
fehér csíkok vannak. Egyedül a pólók azok, amikből nem szeretem a hosszú
dolgokat, minden másból imádom őket. Barna, szinte sík egyenes hajam a
könyökömig ér, gyorsan előre hajolok, s felkontyolom, néhány kósza tincs így is
szemembe lóg, de azt már megszoktam. Az előszobában lévő pultról lekapom
egyszínű, fekete, kötött sálamat és a nyakam köré kezdem tekerni, nem túl
szorosan, de nem túl lazán, ezt követően sötétkék szövet kabátomat is magamra
kapom, s így indulok kifelé. Először az irodába megyek, és onnan helyszínre. Újságíróként
rengeteg helyre bemehetek, ahová eleve nem mehetnék. Bár nem tudom mennyire
eredményes szakma, hiszen már inkább internetes felületen olvasnak szívesen az emberek
híreket, de én sokkal hitelesebbnek érzem, ha egy újságba írom ezeket.
Szerencsére nem kell beküldeni egy cégnek a cikket, mivel Seoul legnagyobb
újságjának vagyok a szerkesztője, címe egyáltalán nem különleges vagy fantáziadús,
egyszerűen csak Seouli Hírek, amit én még legalább annyival pontosítanék, hogy
Seoul és környéke Hírei, vagy valami ilyesmi, hiszen nem csak a fővárosban
történtekről írok a kollégáimmal. Sikerült magam felnyomni arra a buszra, ami
csak hajszálon múlt, hogy elmenjen előttem. Nem vagyok oda a
tömegközlekedésért, a környezetre nézve jobb, mintha egy autóban egy ember ülne
- ezért használom én is inkább a borzasztó buszokat - viszont a sok büdös, koszos
ember már nem egy pozitív pont. Most is abba a már egyáltalán nem szokatlan
helyzetbe csöppentem, amikor a melletted álló nagydarab, izzadt srác pont úgy
kapaszkodik, hogy a hónalja az arcodban legyen, orrmagasságban, viszont nem
tudsz lépni se jobbra, se balra, ahogyan hátra és előre se, hiszen tele van a
busz. Tűkön ülve, vagy inkább tűket az orromba szúrva várom, hogy végre leszállhassak,
s beszippanthassam a jó, hideg, téli levegőt. Ez a pillanat pár perc múlva el
is érkezik, amikor rohanok le a járműről, azzal próbálkozva, hogy senkit ne
lökjek fel, ami kivételesen sikerül is. Még le se tettem a lábam a buszról, de
már kapkodok is a friss levegő után, ami sajnos itt sincs, csak a szmogot
érzem, na meg az orromba égett izzadság szagot. Soha nem fogom megérteni, hogy
lehet valaki ilyen büdös már reggel félnyolckor? Milyen lesz a szaga később?
Halálos bűz? Komótosan baktatok be az irodaházba, ahová alig érek be, már
küldenek is tovább. Korea legfontosabb történelmi eseményeiről készült
festményekről tartanak kiállítás. Ma egyedül megyek, néha vannak napok, amikor
Seulgit megkapom magam mellé párnak, bár igaz ő még csak tanul, de biztos
vagyok benne, hogy sikeres jövője lesz újságíróként. Mivel egyedül semmiképpen
nem szállok autóba, pedig van jogosítványom, ezért inkább gyalog megyek, kisléptekkel
félóra séta és a kiállításig még van legalább negyvenöt perc a kezdésig, ezért
úgy érzem, simán odaérek, sőt! Mondjuk, fogalmam sincs, miért nyit egy
kiállítás negyedkilenckor, számomra sokkal természetesebb lenne, ha nyolckor
indulna, vagy félkilenckor kezdődne. Az emberek csak úgy rohannak körülöttem,
mindig ilyen óriási a sietség, pontosan ezért vágynak sokan arra, hogy egy
puszta közepén legyenek, de én nem ilyen vagyok, imádom, hogy folyton zajlik az
élet, mindig történik valami, de hát egy újságírótól ezt körülbelül el lehet
várni. Lehet, hogy túl kíváncsi vagyok, de egyszerűen az összes velem
szembejövő embernek a fejébe bele szeretnék látni, vágyok arra, hogy tudjam,
mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak, s mit nem, meg szeretném érteni őket,
Mindenkit meg szeretnék érteni, ami persze lehetetlen. Kevés embert értek meg,
viszont imádom meg hallgatni olyan emberek gondolkozásmódját, akiket nem értek
vagy esetleg csak szimplán nem értek egyet vele. Egy napig szeretnék olyan
lenni, mint Charles az X-men-ből, mivel ő ugye hallotta az emberek gondolatait.
A kiállításhoz érve meglepően nagy tömeg fogad, nem hittem volna, hogy ilyen
sokan lesznek, még az egyik televíziós csatorna is kinn van, de fogalmam sincs,
melyik lehet az. Szerencsémre az újságírói kártyám miatt se perc alatt
beengednek. Még szinte el sem indultam, de már orbitálisan nekimegyek
valakinek. Pont a mellkasának érkezek, s az összes igazolványom és ilyenfajta
papírom kirepül a kezemből, az illata férfias, de mégis kellemesebb, mint bárki
másnak, életemben először tetszik, hogy egyszerű nem figyelésből nekiütköztem
valakinek, és nem az illat miatt, csak tetszik, hogy nekimentem. Szinte rögtön
észhez térek, s már guggolok is le a dolgaimért, de ő is guggol le velem. Mindketten
a személyi igazolványomat fogjuk meg, egyszerre, ekkor nézek először arcára, haja
fekete, s az egész hátra van nyalva, utálom az ilyen frizurát, viszont most
tetszik, homloka kissé csillog, jobb szélen pár izzadság csepp is van, aminek
egyáltalán nincs helye ebben a hidegben, szemei sötétbarnák, már szinte
feketék, orra kissé elnyúlt, de egy milliméterrel sem hosszabb, mint lennie
kell.
-
Lee Jae Jin. – nyújt kezet aranyosan rám mosolyogva.
-
Bae Joo hyun. – megfogom kézfejét, s ő elindítja a kézrázást. Tovább tart a kelleténél,
egész végig egymást bámuljuk, és a másik kezét rángatjuk, közben lehet, hogy az
összes okmányomat eltapossák.
-
Szereted a festészetet? Vagy a történelmet? – elengedi a kezem, ami kissé
nedves lett a nagy fogjunk kezetbe, pedig számomra még idebenn sincs meleg.
-
Újságíró vagyok, cikket írok majd belőle. És téged mi izgat a kettő közül? –
ötletem sincs, mi baja van, de nagyon elmosolyodik. Talán azért, mert erre nem
gondolt.
-
Őszintén? Egyik se. Tudósítóként vagyok itt. – szóval ez volt az a nagy
somolygás. - Melyik újságba szoktál írni?
-
Seouli Hírek. – éppen kérdezném meg, hogy melyik TV, mikor ránk szólnak, hogy
útban vagyunk, szóval igazán felállhatnánk. – Elnézést. – fejemmel imitálom,
hogy illedelmesen meghajolok, majd a személyimet ott hagyva a többi papíromért
indulok. Rögvest mindet összeszedem, megjegyzem, hogy nem volt szerencsém, mert
mindenre ráléptek. Felállok, és gyorsan berakom mindent a kabátom zsebébe.
-
Hé, Joohyun, a személyid. – kerül elém a semmiből JaeJin, és a kezembe nyomja
az egyetlen okmányt, ami még nem volt nálam.
-
Köszönöm és bocsánat, hogy neked mentem.
- Ne aggódj emiatt! Remélem, még összefutunk! – úgy
mosolyog, mint egy kisgyerek, mire én csak egy az övénél halványabb mosollyal
integetek neki. Egy mély levegőt veszek, s csak az ő illatát érzem, pedig már elment.
Nahát! Most üljél le szépen, mert nem tudom, hogy mennyire fog meghatni, amit írok. :D Szóval!! Először is csak hüldezek, ha nem ismernélek, azt hinném hogy valami felnőtt írta, de mivel ismerlek még jobban leesik az állam. Ennyi évesen ilyet írni! :o Hát én sehol nem voltam még ilyenkor. Kb kilencedeikben kezdtem el írni és azok über rosszak lettek, hál istennek sok nincs is mér meg belőlük. Ez viszont... Le a kalappal, de tényleg. Gondolkodok, hogy most én vagyok rossz hozzád képest vagy meg te vagy túl jó. ;) Mert azt is megkockáztatom, hogy jobban írsz nálam, holott én jóval idősebb vagyok és tapasztaltabb. Na, remélem le is estél a székről vagy az ágyról, akármiről. :D Már az első pár sornál alig tértem magamhoz. Ezért kérdeztem, hogy ezt komoly te írtad-e. :D Szépen leírtad mindkét karaktert. Szinte éreztem JaeJin illatát és elképzeltem, hogy én megyek neki. Jól esett, de tényleg. Az mondjuk elszomorít, hogy nincs FT Island. :( De ettől a megfogalmazás iszonyat cool lett. Így tovább! Remélem sokat tanulok tőled! ;)
VálaszTörlésNagyon, s még annál is szebben köszönöm!:)
Törlés