1. rész

Csak még egy utolsót kortyolok a kellemesen forró teámból. Érzem, ahogy testem újra felmelegszik, a finom almás-fahéjas ízt a számban, amitől mindig olyan karácsonyi hangulatom támad. A szinte már üres bögrét az éjjeli szekrényemre helyezem, majd kipattanok az ágyból. Vastag zoknimat, ami eddig csak a bokámig takarta lábam, most már a térdemig húzom, ezután a nadrágomat megpróbálom visszahajtani rá, amit még akkor gyűrtem fel, mikor leültem az ágyba meginni a reggeli teám. Nem kérdéses, a ruhadarab nem akar engedelmeskedni nekem, ismét végig fut az a gondolat a fejemben, hogy az összes vastag zoknim úgy kéne kidobnom, ahogy van, de nem bírom megtenni, szeretem őket, a puhaságukat, azt, hogy még a térdemet is melegíti. Nagy nehezen a gatyám végre a lábszáramon is rajta van. Eleve vékony lábaim most iszonyat vastag tűnnek, de ezzel sincs sokáig gondom, hiszen felkapom a csizmámat, ami ismét csak a térdemig ér. Még egy utolsó pillantást veszek kinézetemről a tükörben, mielőtt a kabátomat, sálamat is felvenném. Nadrágom teteje tökéletesen simul a combomhoz, a csizmám a lehető legjobb módon takarja a zoknitól vastagnak tűnő lábszáraimat.  Bő, egyáltalán nem testhezálló, éppen a nadrágomig érő pólómon vízszintes fekete fehér csíkok vannak. Egyedül a pólók azok, amikből nem szeretem a hosszú dolgokat, minden másból imádom őket. Barna, szinte sík egyenes hajam a könyökömig ér, gyorsan előre hajolok, s felkontyolom, néhány kósza tincs így is szemembe lóg, de azt már megszoktam. Az előszobában lévő pultról lekapom egyszínű, fekete, kötött sálamat és a nyakam köré kezdem tekerni, nem túl szorosan, de nem túl lazán, ezt követően sötétkék szövet kabátomat is magamra kapom, s így indulok kifelé. Először az irodába megyek, és onnan helyszínre. Újságíróként rengeteg helyre bemehetek, ahová eleve nem mehetnék. Bár nem tudom mennyire eredményes szakma, hiszen már inkább internetes felületen olvasnak szívesen az emberek híreket, de én sokkal hitelesebbnek érzem, ha egy újságba írom ezeket. Szerencsére nem kell beküldeni egy cégnek a cikket, mivel Seoul legnagyobb újságjának vagyok a szerkesztője, címe egyáltalán nem különleges vagy fantáziadús, egyszerűen csak Seouli Hírek, amit én még legalább annyival pontosítanék, hogy Seoul és környéke Hírei, vagy valami ilyesmi, hiszen nem csak a fővárosban történtekről írok a kollégáimmal. Sikerült magam felnyomni arra a buszra, ami csak hajszálon múlt, hogy elmenjen előttem. Nem vagyok oda a tömegközlekedésért, a környezetre nézve jobb, mintha egy autóban egy ember ülne - ezért használom én is inkább a borzasztó buszokat - viszont a sok büdös, koszos ember már nem egy pozitív pont. Most is abba a már egyáltalán nem szokatlan helyzetbe csöppentem, amikor a melletted álló nagydarab, izzadt srác pont úgy kapaszkodik, hogy a hónalja az arcodban legyen, orrmagasságban, viszont nem tudsz lépni se jobbra, se balra, ahogyan hátra és előre se, hiszen tele van a busz. Tűkön ülve, vagy inkább tűket az orromba szúrva várom, hogy végre leszállhassak, s beszippanthassam a jó, hideg, téli levegőt. Ez a pillanat pár perc múlva el is érkezik, amikor rohanok le a járműről, azzal próbálkozva, hogy senkit ne lökjek fel, ami kivételesen sikerül is. Még le se tettem a lábam a buszról, de már kapkodok is a friss levegő után, ami sajnos itt sincs, csak a szmogot érzem, na meg az orromba égett izzadság szagot. Soha nem fogom megérteni, hogy lehet valaki ilyen büdös már reggel félnyolckor? Milyen lesz a szaga később? Halálos bűz? Komótosan baktatok be az irodaházba, ahová alig érek be, már küldenek is tovább. Korea legfontosabb történelmi eseményeiről készült festményekről tartanak kiállítás. Ma egyedül megyek, néha vannak napok, amikor Seulgit megkapom magam mellé párnak, bár igaz ő még csak tanul, de biztos vagyok benne, hogy sikeres jövője lesz újságíróként. Mivel egyedül semmiképpen nem szállok autóba, pedig van jogosítványom, ezért inkább gyalog megyek, kisléptekkel félóra séta és a kiállításig még van legalább negyvenöt perc a kezdésig, ezért úgy érzem, simán odaérek, sőt! Mondjuk, fogalmam sincs, miért nyit egy kiállítás negyedkilenckor, számomra sokkal természetesebb lenne, ha nyolckor indulna, vagy félkilenckor kezdődne. Az emberek csak úgy rohannak körülöttem, mindig ilyen óriási a sietség, pontosan ezért vágynak sokan arra, hogy egy puszta közepén legyenek, de én nem ilyen vagyok, imádom, hogy folyton zajlik az élet, mindig történik valami, de hát egy újságírótól ezt körülbelül el lehet várni. Lehet, hogy túl kíváncsi vagyok, de egyszerűen az összes velem szembejövő embernek a fejébe bele szeretnék látni, vágyok arra, hogy tudjam, mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak, s mit nem, meg szeretném érteni őket, Mindenkit meg szeretnék érteni, ami persze lehetetlen. Kevés embert értek meg, viszont imádom meg hallgatni olyan emberek gondolkozásmódját, akiket nem értek vagy esetleg csak szimplán nem értek egyet vele. Egy napig szeretnék olyan lenni, mint Charles az X-men-ből, mivel ő ugye hallotta az emberek gondolatait. A kiállításhoz érve meglepően nagy tömeg fogad, nem hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek, még az egyik televíziós csatorna is kinn van, de fogalmam sincs, melyik lehet az. Szerencsémre az újságírói kártyám miatt se perc alatt beengednek. Még szinte el sem indultam, de már orbitálisan nekimegyek valakinek. Pont a mellkasának érkezek, s az összes igazolványom és ilyenfajta papírom kirepül a kezemből, az illata férfias, de mégis kellemesebb, mint bárki másnak, életemben először tetszik, hogy egyszerű nem figyelésből nekiütköztem valakinek, és nem az illat miatt, csak tetszik, hogy nekimentem. Szinte rögtön észhez térek, s már guggolok is le a dolgaimért, de ő is guggol le velem. Mindketten a személyi igazolványomat fogjuk meg, egyszerre, ekkor nézek először arcára, haja fekete, s az egész hátra van nyalva, utálom az ilyen frizurát, viszont most tetszik, homloka kissé csillog, jobb szélen pár izzadság csepp is van, aminek egyáltalán nincs helye ebben a hidegben, szemei sötétbarnák, már szinte feketék, orra kissé elnyúlt, de egy milliméterrel sem hosszabb, mint lennie kell.

- Lee Jae Jin. – nyújt kezet aranyosan rám mosolyogva.

- Bae Joo hyun. – megfogom kézfejét, s ő elindítja a kézrázást. Tovább tart a kelleténél, egész végig egymást bámuljuk, és a másik kezét rángatjuk, közben lehet, hogy az összes okmányomat eltapossák.

- Szereted a festészetet? Vagy a történelmet? – elengedi a kezem, ami kissé nedves lett a nagy fogjunk kezetbe, pedig számomra még idebenn sincs meleg.

- Újságíró vagyok, cikket írok majd belőle. És téged mi izgat a kettő közül? – ötletem sincs, mi baja van, de nagyon elmosolyodik. Talán azért, mert erre nem gondolt.

- Őszintén? Egyik se. Tudósítóként vagyok itt. – szóval ez volt az a nagy somolygás. - Melyik újságba szoktál írni?

- Seouli Hírek. – éppen kérdezném meg, hogy melyik TV, mikor ránk szólnak, hogy útban vagyunk, szóval igazán felállhatnánk. – Elnézést. – fejemmel imitálom, hogy illedelmesen meghajolok, majd a személyimet ott hagyva a többi papíromért indulok. Rögvest mindet összeszedem, megjegyzem, hogy nem volt szerencsém, mert mindenre ráléptek. Felállok, és gyorsan berakom mindent a kabátom zsebébe.

- Hé, Joohyun, a személyid. – kerül elém a semmiből JaeJin, és a kezembe nyomja az egyetlen okmányt, ami még nem volt nálam.

- Köszönöm és bocsánat, hogy neked mentem.

- Ne aggódj emiatt! Remélem, még összefutunk! – úgy mosolyog, mint egy kisgyerek, mire én csak egy az övénél halványabb mosollyal integetek neki. Egy mély levegőt veszek, s csak az ő illatát érzem, pedig már elment.